Tolna Megyei Népújság, 1972. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

■J MISZLAI GYÖRGY: PITYPANQ \ Gömbölyű szárú: gyermekláncfű. Bóbitája meg legényhűség. Tán így is mondják: sem fa sem fű, Gyerekszíveknek gyönyörűség. Óh, de sokszor sárgállott rám is. Falum így szólította: kákics. SÉD-PATAK (A HÁRMASHlDRÖL.) Zöld partok között csillan, csörgedez, a lehanyatló napsugárt fölissza. Egy béka benne részegen evez tavaszi, nászos vágyaktól fölizzva... BAEIPAP FERENC: DÓZSA KIRÁLY UTÓDAI ruhátlan csillagok nap romhalmaza az éj kálváriáján kuruckodó sötét izzadtság-temetője kötények lánc-vihara harmatcsepp-tűzkorona-zuhanása fehéren szempilla-rács-bozót hiány-sztyeppék vadonéban kézfogások csattogó szárnyú kérdőjelei a vér óceán-sikoltású ablakán HAZAFELÉ Becsukott arc az este. Sétál a Hold lova. Teremtő csönd. A kertre éhesek a vadak. Az árnyékok testtelen bőrén szél-ing lobog. Énekelnek a fűben lány-ajkú csillagok. SZENTÍV ANYI EV A: PIROS KENDŐ Autók száguldó forgatagában Elszabadult egy piros kendő. A légörvény felkapta, meglengette, Púposra fújta egy könnyű szellő. Mint piros láng bujkált lobogva, Az autók szele kígyózva felkavarta; Egy virágzó faág hajolt le érte, S gyengéden fehér virágai közé takarta. Erdemes-e írót A költészet hete alkalmából könyvtárak, művelődési házak és iskolák sora látott vendégül toliforgatókat Így lesz ez a közelgő ünnepi könyvhét so­rán is, ezenkívül pedig állandó az írók országjárása az év min­den hetében. Az „országjárás” szó vonzó. Feltételezi a valóság megismerése iránti igényt, azt, hogy gyalogolni jó. Például jobb, mint kávéházak tükörab­laka mögül, vagy tenyérnyi presszóasztalok mellől ismer­kedni a valósággal Mindig voltak, ma is vannak szüntelen országjáró íróink. Mindenho­gyan más azonban, amikor az író azért mozog Szentgotthárd- tól Mátészalkáig a térképen, hogy lásson, és amikor azért, hogy őt lássák. Érdemes-e írót látni? Legyünk diplomatikusak: — írója válogatja. Az atléta termetű Krúdy Gyula férfi­szépség volt, a finom lelkű Kosztolányi Dezső bármikor kiadhatta volna magát olimpi­konnak. Az oly sok rabiátus egyéniséget papírra vető Mó­ricz Zsigmond azonban kiáb­rándítóan vékony hangon be­szélt, a csodálatos nyelvezetű Kodolányit nyomorékká tette a betegség, Baranyi Ferenc pe­dig (biztosan tudom, hogy ha elolvassa, nem haragszik meg érte) folyton hunyorog. Szép szürrealista művek szerzője él Az első Az üdülő ebédlőjében négy házaspár ült az asztalnál. Két hét alatt reggelinél, ebédnél, va­csoránál negyvenkétszer étkeztek együtt. Ezenkívül kiránduláson, kártyánál, a vízben, a pingpong­nál mindig együtt voltak. Ha va­lamelyikük nem volt közöttük, már hiányérzetük támadt. A kéthetes együttlét lelkileg is összehozta őket. Az utolsó napon Szepezdi pezs­gőt bontatott és javaslatára meg­fogadták, hogy ezentúl minden hónap első keddjén találkoznak, mindig valamelyikük lakásán. Ilyen nagy barátságot, amely itt az üdülőben született, ápolni kell — fejezte be tósztját Szepezdi. — Nemcsak ápolni, hanem el­mélyíteni isi — harsogta a lel­kes Bogiári. — Először hozzánk jöttök ell Szóval hat hét múlva, kedden hétkor nálunk, Strucc ut­ca 8/c. Nem egészen hot hét múlva, szombaton Bogiári telefonált Sze- pezdinek: — Nagyon elszomorít, de pont kedden szerelik fel nálunk a für­dőszobában az autogejzírt. Ret­tentő rumli lesz a lakásban. Ví­gasztalhatatlan vagyok. Nem tud­tuk elhalasztani a szerelést. Nem lehetne először nálatok? — Na hallod, miért ne lehet­ne? Úgyis haragudtam, hogy ti kaparintottátok el az első össze­jövetelt. Várj, beszélek Irénnel. Egy pillanat! A pillanat két percig tartott. Irén dühös lett: — Pont nálunk? Amikor most eresztették be a padlót? Olyan, mint a tükör. Képzelheted, mi­lyen lenne utána! Ez a Boglár! mindent telehamuzna a lakás­Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan Irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet­ség Jelét látjuk. köztünk, akinek megpillantása óhatatlanul egy remetekan ké­pét ébreszti az emberben. Ran­gos „nagy öregjeink” egyike, akinek lírája annyira egyéni, hogy még csak epigonja se akadt, ámokfutó prófétára em­lékeztet; a fojtott erotikájú no­vellák írója aszkétára és még sorolhatnánk. De minek? írókat látni, pusztán a kül­lemükért, pontosan annyira érdemes, mint atomtudósokat, olvasztárokat, ellető kanászo­kat és hosszú járatú tenge­rész kapitányokat. Nem az a fontos, hogy mi­lyenek, hanem az a fontos, amit írtak és írnak. Magán­életük is csak módjával, még­hozzá elsősorban az irodalom- történészek számára, akik az alkotásukra gyakorolt hatását vizsgálják. Az olvasót csak módjával érdekli az, ami az Élet és irodalom legutóbbi számainak egyik cikkében is szóba került, vagyis hogy Vö­rösmarty például azért halt meg „elborult elmével”, mert vérbajos volt. Ugyanígy Ady magánélete sem volt Máriá­kon,sregációs mintakép és a pátriárka Tolsztoj is meg­szökött halála előtt attól az asszonytól, aki féltucatszor másolta le neki (méghozzá nem írógéppel) a Háború és béke kéziratát. Petőfit magán, emberként alig lehetett elvi­találkozó ban. Menjünk inkább Csokmá- nyiékhoz: Szepezdi erre közölte Boglári- val, hogy Csokmányit nem sza­bad megfosztani az első együtt­lét rendezésének jogától. — Már az üdülőben is mor- gott, amikor te gyorsan elvál­laltad az első keddet. Majd én beszélek vele és visszahívlak. Csokmányi lelkesen elvállalta az első találkozó rendezését. — Ez nagyszerű, — mondta —, végre újra együtt! Folytatódnak a szép balatonrékási napok. — De várjál csak egy pillanatra . .. Kedd... kedd... Hopp, kedden este szerelik fel az új csillárun­kat. Sötétben mégsem ülhetünk. Talán Kissékhez menjünk. Kissék boldogok lesznek. Majd telefoná­lok nekik. --y.1r­Kiss nagyon őrült. — Rendben van! Szeretettel várunk benneteket. — Szóval semmi akadály... — Már miért lenne? — Autogejzir-felszerelés, vagy pablóbeeresztés ... Villany ... — Semmi, semmi, este hétkor várunk benneteket. Maradj a te­lefonnál! Közlöm a jó hírt Ró­zsival is! Csakhamar visszajött és lel­kendezve mondta: — Rózsival madarat lehetne fogatni örömében. Szóval szerdán hétkor! Pontosak legyetek! — De hiszen kedden beszéltük meg! Szerdán nekünk tíz év óta mindig bridzspartink van! — Tévedsz, öregem! Keddről szó sem volt. Sajnos, kedden mi sohasem érünk rá. Nagyon saj­náljuk... Majd egyszer hívjál fel... Csokmányi közölte a hírt a töb­biekkel is. Amikor Bogláriné tu­domására jutott a legfrissebb le­mondás, elismerően mondta a férjének: — Le a kalappal a Kiss-féle trükk előtt! A szerda jobb, mint az autogejzír! FAUSTI USZLÓ látni ? selni. Mindez egyiküket sera foszthatja meg a klasszikusok, nak kijáró rangtól. Az író—olvasó találkozókon az 'írókat természetesen nem­csak nézni szokták, hanem hallgatni is, ami nem mindig műélvezet. Más írni és más előadni, ezt sajnos nem mind­egyik író és költő tudja. Ugyanígy más az íráskészség ég más a beszélő. Sokakban megáll a szó még olyankor is, ha számtalanszor átgondolt és baráti körben sűrűn kifejtett mesterségbeli gondokról, prob­lémákról kellene beszélniük, a szokásosnál csak valamivel nagyobb nyilvánosság előtt. Ismét mások konokul ragasz­kodnak ahhoz, hogy maguk reprodukálják (műveiket, ahe­lyett hogy erre hivatásszerűen foglalkozót, «színészt, vagy előadóművészt kérnének meg. Tisztelet a nem túl gyakori kivételnek. Állítsuk ezek után azt, hogy író—olvasó találkozókat szer­vezni meddő igyekezet, vagy éppen cirkusz, a „szabadon eiövazetett” tallíorgató pojá- cáskodtatáisa? Természetesen nem az. Régóta emlegetett ka. moly közgandunk, hogy meny­nyien szeretnek — és mennyi, en kellene, hogy szeressenek olvasni. A nemzetközi könyv­év jegyében, éppen itt a me­gyében is, szinte „ravasznak” mondható ötletek, új és új népszerűsítési' formák szület­tek, melyek ismertetését la­punkban soha nem mulasztot­tuk el. Az íróval való szemé­lyes találkozás növelheti az érdeklődést műve, vagy mű­vei iránt. Főleg, ha a találkou zást sikerül kellő módon meg­szervezni. A kellő mód alatt a körülményeket és a létszá­mot értve. Színházteremnyi közönséggel képtelenség ol_ dott, bensőséges kapcsolatot teremteni. Uzdon tavaly Si­mon Istvánnak és Somogyi Tóth Sándornak egy zsúfolá­sig tömött tanteremnyivel si­került. Nem érdemes oda vin­ni az írót, ahol nem olvas­tak tőle egy sort sem. Feszen­gés, kölcsönös merevség és rossz szájíz a végeredmény, amin az a pillanat se sokat változtat, amikor a meghívott vendég átveszi a szereplését dotálni hivatott, sosem va­gyonokat rejtő, borítékot. Gyanús az olyan író—olvasó találkozó, amelyen a sorokban csak gyerekek ülnek, jóllehet az előzetes meghívásban egy­általán nem szerepelt olyasmi, hogy iskolai találkozó készül Egy-egy jól szervező osztály­főnök, főleg ha mellékesen ő a községi könyvtáros, puszta vezényléssel is telt házat te­remthet, ha akar. Kiegyezhe­tünk tehát abban a gondolat­ban, hogy író—olvasó találko­zásoknak, a közönség részéről elsősorban, akkor van jelentő­ségük, értelmük, ha — jó kol­lektív összmunkával — sikerül emberközelbe hozni a meghí­vottat és meghívókat. Äz író oldaláról szemlélve ezt az érintkezési formát, nem teljesen hasonló a kép. Ugyan­is elmennie akkor is érdemes, ha az előbb említett bensősé­ges hangulatot nem sikerül megteremteni. Mindenhogyan módja lesz valami jelét lát­nia annak, hogy munkájával milyen hatást gyakorolt az olvasókra. Ez a tapasztalat cseppet sem biztos, hogy min­den esetben szívvidámító lesz, hasznos azonban óhatatlanul. Hiszen az írás nem öncélú mesterség, az írás az olvasóért van, így lénye nagyon nagy részével az író is. ORDAS IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents