Tolna Megyei Népújság, 1972. április (22. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

GONOSZOK ÉLJÉL, BARCSIKÁM! A történet viszonylag egysze­rű, de úgy érzem, jellemző bizo­nyos emberek viselkedésére. Ala­kéra, akik látszólag feddhetetle­nek, mindent a szabályok szerint csinálnak, de inkább csak azért, hogy másoknak bajt, bosszúsá­got okozzanak. Történt, hogy két kislány be­szélgetett a budapesti 107-es autóbuszon. Tudnivaló, hogy ez az autóbusz a Kelenföldi pálya­udvarról indul, s egyebek mellett plhalad a Keleti mellett is, gyak­ran utaznak rajta vidékiek. A két kislány is az volt, kiderült a beszélgetésükből. Azon tanakod­tak, hogy mit tegyenek: nem vettek előre buszjegyet, mert úgy tudták, hogy ezen a járaton van utaskísérő, akitől vehetnek, de közben az utaskísérőt meg­szüntették. Éppen ott tartottak, hogy a következő megállónál le- szállnak, keresnek valahol egy trafikot és abban jegyet, amikor a szemközt ülő, bizalomgerjesz­tőén kinéző idősebb hölgy hir­telen karszalagot vett elő a ridi- küljéből, karjára húzta, s ellen­őri mivoltában szigorúan fel­szólította a két lányt, hogy mu­tassa fel a jegyét. Jegy persze, nem volt. Tudta ezt az ellenőr, aki minden szót hallott. S akit csalások megaka­dályozása végett állítottak szol­gálatba, s nem azért, hogy kel­lemetlenséget okozzon becsületes utasoknak. Az ellenőrnő számá­ra itt volt a nagy alkalom. Po­tyautasokat fogott! A lányok ar­ra hivatkoztak, hogy akaratlanul is tökéletes bizonyítékát adták jóhiszeműségüknek az akkor még „inkognitóban" utazó ellenőrnő füle hallatára. Nem használt sem­mit. Következett az ilyenkor szo­kásos eljárás. A két lányt, aki úgyis le akart szállni, most szigo­rúan leszállították. És következett az igazoltatás, az ilyenkor szo­kásos embergyűrű közepette. A két lány hangoztatta igazát, mert valóban igazuk is volt. Az ellenőrnő idézte a szabályokat, s arról beszélt, hogy mennyi a csa­ló. Élvezte a fölényét, élvezte a hatalmát. Bekaszírozta a kétszer ötven forintot, a büntetéspénzt. A kárvallottak, szegények, az öt­ven forintnál is jobban sajnál­ták, hogy kétségtelen igazuk ál­dozatul esik a szabályokat gono­szul alkalmazó, s csak látszólag a közérdeket képviselő „közeg" rosszindulatának­És jaj, hány eset van, amikor apró-cseprő ügyekben a gonosz­ság győz. Moziban, amelynek félig üres volt a nézőtere, lát­tam, amikor a jegyszedő meg­akadályozta, hogy ketten, akik jól ismerték egymást, de külön- külön váltottak jegyet ugyan­azért a pénzért, ugyanabba a sorba, egymás mellé üljenek, pe­dig volt két szomszédos szék. A jegyszedő úgy érezte, hogy a visszaéléseket csírájában kell el­fojtani. Vagy éppen nem érzett semmit, csak gonoszkodott. A gonosz ember, amikor a kollégáját valaki keresi, csak annyit mond, hogy az illető nincs ott. És például nyugodtan végig­nézi, hogy az ügyfél, aki talán messziről érkezett, eltávozik, pe­dig a keresett kolléga csak öt percre szaladt át a másik szo­bába. Persze, ha az ügyfél meg­kérdezi, hogy mikor jön vissza az illető, akkor választ ad. Mert o Népújság 4 április só­hivatalban szabály az udvarias­ság. Az ügyfél kérdésére felel­ni kell. De hol van az előírva, hogy a fel nem tett kérdésekre is válaszoljon az ember? Sehol. Általában, a jóindulat sehol nincs a szabályzatban. Mert nem is lehet. Az emberek egy része természetesen jóindu­latú, mert úgy érzi, hogy ezzel tartozik másoknak is, önmagá­nak is. Az emberek nem kis ré­sze, legalábbis időnként, gonosz. Elégedetlen a saját életével, va­lami nem sikerült neki, s úgy véli, hogy másokon kell bosszút állnia. Ügy érzem, ma talán nem is túlzás ezeket az embereket a huligánokhoz hasonlítani. Mit csi­nál a huligán? Padokat rombol, lámpákat üt ,le, falakat karcol, vadidegen embereket sérteget, anélkül, hogy bármiféle haszna lenne cselekedeteiből. Gyűlöli a világot, utálja a társadalmat, ezt próbálja kifejezésre juttatni. Nos, a gonosz emberek afféle szoli­dabb öltözetben jelentkező huli­gánok. Azt játsszák, hogy a rend­re ügyelnek, holott az értelmes rendet sértik. Mert ők is úgy rombolják a társadalmat, hogy áldozataikban a tehetetlenség ér­zetét keltik. Nem lehet olyan pi­ci hatalom egy gonosz ember kezében, hogy abból ne ková­csoljon a maga számára fegy­vert. Igaz, halálos sebet nem ejthet vele, de fájdalmasat azért igen. S még hozzá bizonygat­ják: ha ők nem lennének résen ugyebár­Nem tehetek róla: nekem in­kább útban vannak. PINTÉR ISTVÁN 1. UDVARLÁS — A BANDA ,.SEGÉDLETÉVEL” A kisfái szakiskola kollégiu­mának folyosóján — 1971. no­vember 5-én déltájban — pil­lanatok alatt híre megy, hogy az igazgató másnapra engedé­lyezte a tanítási szünetet, így a vidékiek hazautazhatnak. Kiss Aranika másodéves ta­nuló gyorsan csomagol: fél 2-re már a városközpontban szeretne lenni. Édesanyja két nappal ezelőtt járt itt, akkor mondta neki, hogy valószínű­leg „szabad szombat” lesz, így pénteken délután hazamegy« Hagyott nála pénzt, s egy cé­dulát, amire felírta, hogy ha­zajövetele előtt mát vásárol­jon. Fél kettőkor a városháza sarkáig hozza a busz. Körül sem néz, indul vásárolni. Azt számítgatja, hogy a fél hár­mast már nem éri el, de megy később a gyorsjárat, majd az­zal haza j uit. ... Horváth Zoltán eközben a nagytemplom sarkánál áll­dogál, egy kiszögellés mögé húzódva. Aranka tehát haza­megy — állapítja meg. Előre kell hozni az akció időpontját. Abban bizakodik, hogy Aran­ka nem a fél hármassal megy, hanem vagy a korábbival, vagy a későbbivel. Nem sza­bad most találkoziuk, így es­te annál nagyobb lesz majd a meglepetés. «. Hatodiktól kezdve osztály­társak voltak az ágasegyházi iskolában. Szokásos iskolai pajtásság volt közöttük, sem­mi több. 1970. július 27-én kezdő­dött... Arankát meglátogatta egy ménteleki barátnője, édesanyjával este kikísérte as A mérhetetlen szikes síkon csak néhány fa és egy-két ta­nya akasztja meg az ember szemét. A tanyák hajdan volt gazdáik nevét mindmáig őrzik. Pedig ez a határtalan határ már régen egy világ, a Mező- nagymihályi Állami Gazdaság területe. Nyáron mozgalma­sabb erre az élet, most der­medt, csendes és mozdulatlan. Az élet a falak közé szorul. A gazdaság csicsetanyai ke­rületének úttalan útjait jár­juk. Csak ott állunk meg, ahol a juhhodály fehér fala vissza­veri a most született, bágyadt napfényt. A volt Bazsó-tanyán lusta, dologtalan pulik ugatása fogad. Aztán a juhhodályból előjön egy ember, akit Bodnár Lajosnak hívnak, aki juhász, aki kilencesztendős korától ju­hász, és aki most 52 esztendős. Látszik rajta, hogy örül a ven­dégnek. Bent a hodályban félhomály és fáradt meleg van. — Ilyenkor megnő a munka — mondja — nincsen se éjjel, se nappal. Ellenek a birkák. Ülünk egy láda tetején, mar­kunkba fordítva tartjuk a ci­garettát, nézzük, hallgatjuk az állatokat. Aztán a másik sa­rokban, amely homályba vész, mozgás támad. — Ez a huszas lesz — mond­ja az öreg anélkül, hogy rám­nézne. A huszas, törzskönyvezett, négyesztendős merinói anya­juh. A bal fülében levő kis műanyag lapocskán a 682-es számot viseli. Már nyugtalan. Mozdul, jön-megy, helyet ke­res, és a lábával úgy kapar, mint a lovak. Lefekszik a fal mellé, aztán feláll, tesz né­hány ideges lépést, és ismét a állomásra. Visszafelé jövet Zoli hozzájuk szegődött, s en­gedélyt kért, hogy velük me­hessen, Az anyja ezt mondta neki: — Ahogy akarod... Nemsoká moziban is találkoz­tak. Zoli kileste, hogy mikor maradhat vele kettesben, s eldadogta, hogy komolyan sze­retne vele beszélni, vagyis hát udvarolni. Aranka erre nevet­gélni kezdett, lesütötte a sze­mét és vállait vonogatta. Kecskemétre kerültek mind­ketten. Zoli délutánonként fel-feltünedezett a kisfái szak­iskola bejáró útján, mint a holdkóros járkált alá és fél, majd leült az út szélére és szemeit merően az ablakokra szegezte. Aranka végülis le­ment ilyenkor, de csak azért, hogy véget vessen a lányok csúfolódásának. Inkább csak akkor találkoz­tak, amikor hétvégeken együtt utaztak haza Ágasegyházára. Egy alkalommal a fiú kezdte fejtegetni, hogy disszidál, öt évig kinn marad „németben”, szakmát tanul, aztán hazajön és vesz házat meg kocsit. Aranka erre azt mondta: — Ezt itthon is épp úgy elérhe­ted. Majd levelezni kezdtek. Ez abból állt, hogy Zoli írkálta a leveleket egyre-másra. A le­vélpapírokat átlósan megcsí­kozta és a csíkoknál törte meg a sorokat. Aranka az 1970. december 2-án 22 óra és 23 óra között keltezett levelet nem kis döbbenettel olvasta: .......El is mentünk a határig. B ementünk az Orion Étterem­be, megpihenni. Igazoltattak bennünket. Minden rendben, elhitték a mesénket. Az uno­katestvéremnél voltunk... De hülyén csináltuk. Egymásra néztünk» mielőtt feleletet adr fal védelmébe húzódik. És ami­kor először keservesen elsírja magát, a hodályban minden állat fölemeli a fejét, csend lesz. Amelyik birka közvetlen a közelében van, arrébb húzó­dik, helyet ad. Lajos bácsi, a juhász ott áll fölötte és nézi. Figyeli. — Türelmes állat a birka, egy hangot sem ad, mikor a nyakát vágják el, de ilyenkor kimondhatatlanul tud sírni, kiabálni, ordítani — mondja az öreg anélkül, hogy rám­nézne. Nézi még egy darabig, aztán letérdel az állat mellé, jobb tenyerét ráteszi a nyakára. Ta­lán nyugtatja, talán a kezével is érezni akarja, mikor kell az emberi segítség. Mert a ju­hász nemcsak gazdája a birká­nak, hanem bábája, orvosa is. A huszas egyre keserveseb­ben sír, a juhász meg csak a kezével nyugtatja. Kínlódik az állat, és látom, a juhász is kínlódik. Pedig kilenceszten­dős kora óta, amikor először fogta kezébe a bojtárbotot, sok ezer bárányt segített a világ­ra. Szólok a juhászhoz, kérde­zek tőle, de ő rám sem néz, nem is válaszol, mintha nem hallaná, mit mondok, mintha azt sem tudná, hogy ott va­gyok, mintha azt sem tudná, hogy körülöttünk sok száz ál­lat van, mintha azt sem tud­ná, hogy egy juhhodályban va­gyunk. Az anyaállat már nem sír, nem kiabál. Teljes a csend a félhomályban. Az első hang, amelyre ismét életre kel a vi­lág a hodályban, a most szü­letett bárány gyenge bégetése. Köröskörül az állatok, az anya­iunk. Erre a rendőr azt mond­ta, ne hazudozzunk, mert mindjárt elvitet. Erre mi: Menjünk, kérdezzük meg a ro­konokat is. De a rendőr erre nem állt rá. Azt mondta: Nem szeretne bennünket itt látni to­vább. Azonnal leléceltünk az étteremből. Megyünk? Úgy ér­tette az Imre, hogy át a hatá­ron. Elkezdtünk kúszni, mint a kiképzésen. Azt hitte, hogy én is" megyek utána, és csiná­lom azt, amit ő. De mát csi­náltam? Sírtam, mint egy kö­lyök. Úgy. mint most. Csak aifckor azért sírtam, hogy mi lesz otthon, most meg azért, hogy mi lesz velem. Az Imre már átért a magyar határon, s nem sok kellett ahhoz, hogy a jugö határon is. És én csak sírtam, sírtam, és csak rád gondoltam. Mert nem voltál mellettem, akihez odabújjak. Ez mind reggel volt, mivel akkor értünk a határhoz. Im­re átért sikeresen. De intett, hogy vigyázzak, jönnek, ön­gyilkos akartam lenni, de riem volt erőm, hogy előve­gyem a késem.,.” Aranka még majd egy évig ezután abban a tudatban élt, hogy mindez így meg is tör­tént. .. Csak az eset után de­rült, ki, akkor sem mindjárt, hogy az egészből egy szó sem igaz. A lány mindenesetre meg­mutatta a levelet édesanyjá­nak. Veronka asszony, amikor legközelebb találkozott Zoli­val, ezt mondta neki: — Fiam, ha szereted a lányomat, ígérd meg, hogy ilyesmit nem csi­nálsz máskor és nem fogsz disszidálni. — A fiú megígér­te, de szándékosan kimutatta, hogy ez nehezére esik. 71. januárjában Zoli egy hó­napra albérletbe költözött; a hó és a hideg miatt nehézkes volt a bejárás. Egyik osztály­társa, a mélykúti Lipka László osztotta meg vele szo­báját a Liliom utca egyik öreg házában. Ez idő alatt gyakrabban, találkozott Aran­kával. Ugyancsak azon a télen egy alkalommal a város főterén ballagtak. Elhaladtak a fotó- szaküzlet, majd a nagy gyógy­szertár előtt. Zoli, amikor egyszer óvatlanul hátrajúHaa­juhok és a bárányok máf ugyanúgy mozdulnak, bégéi­nek, mint egy negyedórával ezelőtt, ugyanúgy élik egyhan­gú világukat. A juhász kézbe veszi a bárányt, odateszi a szalmában fekvő anyja mellé. Aztán feláll, megnézi a két te­nyerét, nadrágjához dörgöli és ismét letérdel. Nem hallom, mit mond, de látom a szája mozgásából, hogy beszél. Később, amikor ott ülünk megint a ládán, és figyeljük hogyan emelkedik négy reme­gő lábára a hodály legfiata­labb lakója, akkor kérdezerrf az öregtől, mit mondott ott az imént. Látom, hogy megértet­te a kérdést, de még nem vá­laszol, nem szól egészen addig, amíg a bárány lábra nem álL A hodály félig nyitott ajtaját már elérte a napfény, be is szökken rajta. A bárány arra fordítja a fejét. Ekkor mondja az öreg: — Nem mondtam én semmi különösebbet, csak amit min­dig szoktam: Éljél, barcsikám í Ülünk a ládán, szívjuk a ci­garettát. Váratlanul szólal meg az öreg: — Mert így hívom őket, így nevezem, amikor a világra jön­nek. Barcsikám. Ez jár ki mindegyiknek. Ennek is. A huszas sorszámú, törzs­könyvezett, négyesztendős me­rinói anyajuh, bal fülében kis műanyag lapocskát, úgyneve­zett kfotaliát visel, rajta a törzskönyvi számát : 682. Bá­ránya, amely ott táblából kö­rülötte, a 682/2 számot fogja viselni, amiből a per kettő azt jelenti, hogy 1972-ben szüle­tett, észrevette, hogy négy,’ hozzá hasonló korú ifjú halad mögöttük, mintegy tíz méter­nyire. A rádiószaküzlet sar­kánál a fiú nagy óvatosan odasúgta a lánynak: — Kö­vetnek bennünket. A banda tagjai! — Miféle banda? — kérdezte gyanútlanul a lány. — Majd elmondom... Most figyelj, résen kell lennünk. — A Szivárvány Áruház felé haladtak. Zoli a szeme sarká­ból hátrapillantott, s láttál hogy az ifjak közül kettő mögöttük jön, de a másik kettő elkanyarodik a Centrum Áruház felé. A fiú agya gyor­san váltott: — Nincs menek­vés előlük. Máris közrefogtak bennünket. Megfogta a lány karját. Az megremegett. Sze­mét a rémület tágította kerek­ké. Ezt suttogta: — Zoli, én félek! — Ne félj, míg én itt vagyok. Majd én beszélek ve; lük. A Centrum felé kanyarod­tak. (Akkor még megvolt az áruház másik sarkához átkötő gyalogátkelőhely is.) A zebrán haladva ezt mondta a lány­nak: — öt percre menj be aa áruházba, addig beszélek ve­lük. — A lány bement. Ha körülnéz, láthatta volna, hogy az ifjaknak sem hírük, sem hamvuk. De a félelemtől szin­te alig látott, öt perc múlva előmerészkedett, s Zoli dia­dalmasan közölte vele: —? Minden rendben. Azt mond­ták, ha jársz velem továbbra is, békén hagynak. Neked is, nekem is. — A lány hálásan pillantott rá. Titokzatosságot mímelve, lassanként elmondta a lány­nak, hogy félig-meddig már őt is beszervezte a huszonhét tagú banda. Azt mondta, hogy van közöttük egy rendőrtiszt is. És hogy rövidesen ő is kap majd fegyvert. Van egy nagy pincéjük, csupa kő, meg be­ton, már őt is elvitték oda, tanították célba lőni, de aa oda- és visszavezető úton mindig bekötik a szemét. Június 8-án, Arankának, születésnapjára egy Orbita táskarádiót vásárolt. Ösztön­díjból, maszek villanyszerelé­sek honoráriumából rakosgat­ta össze a pénzt. (Folytatjuk^ j tett ORAVECJÁNOS èiGkè MEGíMmr SWMÉKKftL WVWli Hatvani Dániel dokumentumregénye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents