Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-09 / 58. szám
R f t » Több szív és lélek Oktatásügyünk kiemelt feladata az első osztályosok segítése Tiszteletdíjas népművelőit A naponta ránk zúduló in- formácioozunben érdemtelenül lett csak az oktatásügy belső életének határjelző eseménye az a miniszteri levél, amelynek címzettje — az általános iskolák igazgatóin, s az első osztályos tanítókon kívül — nyugodtan lehet egész társadalmunk. Az oktatas- neveiés munkájának mindenkori gondjai nem utasithatóak a kizárólagos felelősség érvényével csak az iskolák falai közé. Beszéljünk hát ez utóbbiért erről a levélről, aminek tartalmát, célját érdemes megismernünk. Az elmúlt évek tapasztalatai, elemzésre szánt jelentései és az ezeket kiegészítő statisztikák egyaránt azt jelzik, hogy az általános iskolák első osztálya lett — országosan csak úgy, mint megyei viszonylatban — az úgynevezett „bukó” osztály, noha vannak olyan általános iskoláink, amelyekben az első osztályos tanulókkal való foglalkozás nem csak kielégítő, hanem egyben példamutató is. Az, hogy tágabb és szűkebb hazánkban a tízéves iskoláztatási kötelezettség időtartama alatt egy-egy korosztály 91 százaléka elvégzi tanulmányait, tiszteletre méltó eredménye az általános iskolákban folyó munkának. Viszont veszélyes és nem kívánatos jelenség az,, hogy évek óta nem csökken a bukás, osztályozhatatlanság, kimaradás miatt tanévvesztő gyerekek száma, bár az országos számadatként ismert 11,4 százalék állandósulásában javarészt iskolán kívüli tényezők játszanak főszerepet. Olyan tényezők, mint a családi környezet, szociális helyzet, az iskolaérettséget befolyásoló óvodai fölkészítés hiánya, az ezt nagyjából helyettesíteni tudó iskolai előkészítő foglalkozások csak részbeni eredményessége, és így tovább. Tapasztalatból tudom — mondja a miniszteri levél —, az iskola nyújtotta sok-sok élmény közül egyik legmaradandóbb az első osztályban eltöltött hónapokhoz, az írás-olvasás-számolás bonyolult és nagyon nehéz elsajátításához kapcsolódik. Egykori tanítóink és tanáraink közül sokakra emlékezünk jó, vagy rossz tulajdonságaik miatt, de legtöbbünk dédelgetett emléke egykori első osztályos tanítóinkhoz kapcsolódik, aki elindított bennünket a tanulás, az ismeretek szerzésének rögös útján, aki kezünkbe adta az ismeretekben való gyarapodás eszközét, az írás-olva- sás-számolás tudásált. Miért idéztük szóról szóra a levélnek ezt a részét? Mert a szív és az ész hangján szólva arra utal, milyen károkat idézhet elő a hétéves gyermekben kisiskolás korának nyombani sikertelensége, ami az egyéni káron túl tűrhetetlen módon vet gátat művelődéspolitikai célkitűzéseink eredményes megvalósulásának. Annak nevezetesen, hogy a megszabott 10 éves iskoláztatási kötelezettség időtartama alatt minden iskolaköteles gverek elvégezze az általános iskola nyolc osztályát. Általános iskolában tanító pedagógusok körében az az általános vélemény — az alig egy hónappal ezelőtt keltezett miniszteri levél kiadását követően —, hogy a dokumentum oktatásügyünk lehető legnagyobb problémájára tapintott rá, és azzal a nyíltsággal, ami képes szívet- lelket igénylő pluszmunkára serkenteni a levél elsősorbani címzettjeit, az első osztályon sok tanítóit, akik készek az eddigieknél is sokkal többet tenni a legkisebbekért A sürgető feladat nem csekély, hiszen az elkövetkezőkben valahány általános iskolánkban biztosítani kell, hogy az első osztályosok a lehető legkedvezőbb körülmények között tanulhassanak és tanítási idejük a délelőtti órákra essen. Biztosítani kell továbbá, hogy a kicsinyek rendszeresen járjanak iskolába és csak igazolton hiányozzanak. Biztosítani kell a megkívánt tárgyi fölszerelések hiányának megszüntetését és azt is, hogy minden tantestületben a legalkalmasabb nevelők tanítsanak az első és a második osztályban. Ez utóbbi tennivaló jegyében kell szigorúbb érvényt szerezni annak a rendeletnek, mely tiltja az első és második osztályokban a képesítés nélküli nevelők foglalkoztatását. S mivel az elmúlt évek során a bukási arányszám növekedésében nem kis szerepet játszottak azok a tantárgyak, amelyek az óvodát nemjárte- kat tették kudarcos próbákra, környezetismeretből, gyakorlati foglalkozásból, ének. zene és testnevelésből a jövőben nem szabad figyelembe venni második osztályba lépés szempontjából az elégtelent. Nem szabad, mert nem az a jó tanító — vallja a miniszteri levél — aki az első osztályba osztogatott elégtelenekkel véli megalapozottnak a tanulás komolyságát, hanem azok a jó tanítók akik az első osztályban meg tudják kedveltetni a gyerekkel az iskolát, a tanulást, meleg emberséggel, jó pedagógiai módszerek alkalmazásával találják meg a szorongás nélküli légkör kialakításának módját. Abban a hatalmas munkában, aminek fontosságára Ilku Pál művelődésügyi miniszter levele oly őszintén és bizakodva mutat rá, nem kis rész jut persze az iskolán kívüli társadalomra sem, mert mint jeleztük, a tanévvesztesek, az eredménytelenség okai csak részben vezethetőek vissza iskolán belüli okokra. Különösen súlyos gondokat okoz az általános iskolába nagyon rossz családi és szociális környezetből érkező cigány tanulók számának növekedése. Megyénkben 1960-ban a beiskolázott cigány tanulók száma alig haladta meg az ezret. Tíz év múlva, 1970-ben már 2116 gyereket iskoláztunk be. Ez az emelkedés 202 százalékos. Egy országos adat viszont azt tanúsítja, hogy az 1969/70-es tanévben 100 cigány tanuló közül 45 volt eredménytelen, míg a többi tanuló közül mindössze hét. A cigánycsaládok gyerekei csak elenyésző számban járnak óvodába, az első osztályosok jelentős többsége nem tud magyarul, mert otthon cigányul beszélnek. A leghősibb erőfeszítések ellenére sem sikerült eddig rendszeres oktatásukról, nevelésükről gondoskodni és ez a tény azért érdemel különös figyelmet, ment a demográfiai adatok a cigány tanulók arányának további növekedését jelzik. A nagyarányú körzetesítés ellenére még meglévő kisiskoláinkban, — amelyekben ma is még részben osztott tanítás folyik —, szintén nagy gond az első osztályos tanulók eredményes ak,tatása. Ezekben a tanyai kisiskolákban is számolnunk kell a különösen hátrányos helyzettel, noha Tolna megyében az 1969/70-es tanévben már csak általános iskolás tanulólétszámunk 2 százaléka, 287 gyerek járt részben osztott tanyai iskolába. Nem kétséges, hogy a körzetesítés munkájának továbbfolytatásával, majd befejeztével eltűnik az a hátrányos helyzet, amiből a tanyai iskolákban tanuló gyerekek startolnak. De a tennivaló nem határozható meg csak ennyiben. A differenciált oktató-nevelő munkára ösztönző miniszteri levél — nem ok nélkül! — speciális eljárások kidolgozására buzdítja az első osztályos nevelőket. Többek között olyan eljárások kidolgozására, mint amilyet Decsen alkalmaznak és nem kétséges, hogy beérlelődő eredménnyel. A decsi általános iskolai diákotthonba ebben a tanévben 30 újabb tanuló érkezett, közöttük 8 első osztályos. Róluk derült ki igen rövid idő alatt, hogy ismerik a be ;et, de nem tudnak össze _ -. ásni, következésképpen, szó sem lehet a tanulásban együtthaladásról, amíg a tudásbeli — és nem is jelentéktelen — hiányt nem pótolják. Mit tett a tanítójuk? Leválasztotta az osztályközösségről a nyolc kisiskolást és velük külön foglalkozva elölről kezdte el az írás-olvasás tanulását. A példa, véleményünk szerint méltán ébreszt tiszteletet és érzékelteti egyúttal azt is, hogy az oktatónevelő munkában semmi sincs olyan nehéz, mint szilárd, megbízható alapot adni az ismeretek megszerzésének, annak, hogy az általános iskola legkisebb polgárai a következő években jó kedvvel, a siker bátorító, önbizalmat kölcsönző élményének ismeretében léphessék át a második osztály küszöbét N« legyen az első osztály buktató osztály! Több segítséget a kicsi iskolásoknak! A feladat nem egyszerűen csak nagy, hanem szép is. Ezért kívánunk hozzá jó munkát és megérdemelt sikert azokért, akik nekünk a legkedvesebbek. A gyerekekért! — la — Miniszteri utasítás Kisebb településeken, és sajnos nagyobbakon is a népművelés, vagy újabb kifejezéssel élve a közművelődés ügyét az úgynevezett tiszteletdíjasok viselik vállaikon. A közművelődés emberein értve a. klubkönyvtárosokat és a szűkeb b értelemben vett népművelőket is, mert a voltaképpen egymással összefonódó, egymást kiegészítő területeken dolgozók, egy célt szolgálnak, helyi viszonylatban a község, vagy falu közművelődéséért, az ott élők kulturálódásáért felelősek. Két egymásnak ellentmondó vélemény ismeretes velük kapcsolatban. Az egyik szerint, ők a „nemzet napszámosai”, akik fillérekért végeznek nagy és áldozatos munkát. Mások úgy vélekednek, nem csinálnak semmit, csak fölveszik a pénzt. Mindkét megállapítás igaz lehet, adott esetben és személyre vonatkoztatva, általánosságban azonban a kettő között kell keresni az igazságot. Az a tiszteletdíjas, aki a munkája mellett, a népművelési és a könyvtárosi vonalat együtt viszi, és esetleg még ifjúsági klubja, vagy szakkörei vannak, valóban nincs megfizetve, és még akkor sem lenne, ha mindezt teljes fizetésért tenné. Van erre is példa a megyében, és az ellenkezőjére is. Az ideális tulajdonképpen az lenne, ha minden szál egy ember kezébe futna össze, tehát mindent ő végezne, felelős lenne a társadalmi ünnepek megrendezéséért, egyéb rendezvényekért, s a könyvtárat is ő vezetné. Ebben az esetben a csak hivatalos nyitva tartási időt fi- gyelembevéve körülbelül négy forintot kap óránként. Azt viszont mindenki tudja, hogy egy rendezvényre fordított idő sokszorosa annak, amennyi idő alatt lebonyolódik. A népművelők legfőbb panasza, hogy a helyi tanács, és nem ritkán a felügyeleti szervek is csak azt nézik, hány rendezvényen, hány ember volt jelen, s zökkenőmentes volt-e a lebonyolítás. Pedig éppen az előkészítés veszi a legtöbb időt igénybe. A terem fűtésétől, világításától, takarításának megszervezésétől, a plakátok elkészíttetéséig, vagy éppen elkészítéséig, mindent egy ember csinál. A főállásban töltött munkaideje után. Ahol ketten vannak, ott talán köny- nyebben megoldható mindez, ha jó az összmunka, s nem azzal törődnek, ki mennyit dolgozik, s mennyi jut neki a „dicsőségből”. A megosztott munkának csak akkor van értelme, ha odafigyelnek egymás tevékenységére és segítik azt. Ha mindketten, tíz-tíz órában dolgoznak, és jól osztják be az idejüket, akár húsz órát is üzemelhet a művelődési ház. Márpedig a közművelődésben az idő, ha nem is pénz, de nagy érték. A tiszteletdíjasok néhány évvel ezelőtt szinte kivétel nélkül pedagógusok voltak. Mostanára változott a helyzet, mert akad köztük tanácsi amber, háztartásbeli, vagy üzemben dolgozó fiatal is. A foglalkozásbeli változatosság új színekkel gazdagítja a falusi kulturális életet. Ha tanár a népművelő, akkor ugyanis előfordulhat, hogy diákcentrikus lesz a közművelődés, mert az általános iskola tanulói mindig kéznél vannak, a társadalmi ünnepeken szavalattal, énekszámmal fellépnek, bizonyos mértékig maguk a közönség is. Kétségtelen, hogy beviszi a művelődési házba ez a módszer a felnőtteket is, mert a szülők kíváncsiak csemetéik fellépésére”. Ahol jól megy a munka, például a gyönki körzetben, ott rendezvények legfőbb szervezői és résztvevői is a K1SZ- korosztályú fiatalok. A dombóvári járásban, amelynek községeiből a fiatalok eljárnak dolgozni, alig történik valami. Az általános iskolások és a fiatalok számára mindig adott az ifjúsági klub forma, ha akarnak valamit, egyre több helyen találkoznak őszinte segítőkészséggel a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetők részéről. Sőt az anyagi támogatás sem marad. el. Az idősebbeknek elfoglaltságot, szórakozást és művelődési lehetőséget biztosít az egyre szaporodó számú nyugdíjasklub. A középosztályhoz tartozók Titkán járnak a művelődési házakba, még a könyveket is iskolás gyerekeik viszik haza szüleiknek. Az ő bevonásuk a falu kulturális életébe kisebb településeken szinte megoldhatatlan feladat( a tiszteletdíjasoknak idejükből sem telik erre. Ahol * függetlenített a művelődési ház igazgatója, ott történnek kísérletek erre is. Például Szekszárdon a húszon felüliek klubja szolgálja ezt a célt, másutt pedig kísérletek történtek a szocialista brigádok klubba tömörítésére. összefoglalva elmondhatjuk, hogy ha a tiszteletdíjas népművelők nem is a „nemzet napszámosai”, de tiszteletet érdemelnek azok, akik közülük munkájukat lelkiismeretesen végzik. IHÁROSI IBOLYA az egészségügyi szakközépiskolát végzettekről Megjelent az egészségügyi miniszter utasítása az új típusú egészségügyi szakközépiskoláit végzettek szakmai képesítéséről és szakosításáról. Hatálya kiterjed mindazokra, akik az egészségügyi szakközépiskolákban az 1971—72- es tanévtől kezdődően érettségi bizonyítványt szereznek. Az utasítás értelmében az egészségügyi szakiközépiskolában szerzett érettségi bizonyítvány általános rendelőintézeti asszisztensi, csecsemő- és gyermekgondozónői munkakörökre nyújt szakképesítést. Feljogosítja továbbá a végzetteket gyakorló ápolónői (ápolói), gyakorló diétásnővéri, gyakorló szakasszisztensi munkakörök betöltésére a következő szakokon : általános ápolónő, (ápoló), ideg-elmeápoló, szociális otthoni ápoló, gyermekápolónő, gyermek ideg- elmeápoló és gondozó, szülésznő, diétásnővér, gyógyszertári asszisztens, röntgenasszisztens, laboratóriumi asszisztens, szövettani laboratóriumi asszisztens, fogászati asszisztens, izotóp laboratóriumi asszisztens, f i zi'ko theráp i ás asszisztens, EEG-asszisztens, audiológiai asszisztens, orthoptikai asszisztens, EKG-asszisztens, haema- tológiai és transzfúziós asszisztens, valamint cytológiai asz- szisztens. Az egészségügyi szakközépiskolai érettségi bizonyítványnyal rendelkező és gyakorló ápolónői (ápolói), gyakorló diétásnővéri, gyakorló szakasszisztensi munkakörben foglalkoztatott dolgozók szakosító képzéssel munkakörük szakirányának megfelelő szakképesítést szerezhetnék, az utasításban előírt öt-, tíz-, illetve tizenöt hónapos időtartam alatt. A szakosító képzést a munkahely szerint illetékes egészségügyi középfokú oktatási intézmény szervezi. Az egészségügyi szakközépiskolai érettségivel rendelkezők — felvételük esetén — nappali tagozatos formában rövidített képzési idő — egy tanév alatt a gyógytornászi, illetőleg egészségügyi védőnői szakképesítést is megszerezhetik. (MTI)
