Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
\ 1 A hollywoodi sikerfilm receptj Az olvasó naplója George Sbarcea emlékiratai Végy egy szimpla, banális történetet. Persze, azért cáfolja a polgári társadalom valamelyik alapvető ellentmondását. Például a dolgozók és a 'kizsákmányolok kibékíthetetlen ellentétét. Békítsd kn Beszéld el egy szegény lány és egy gazdag fiú szerelmi regényét. Legyen a történet édesbús, szentimentális — az emberek szeretnek elérzéke- nyülni. Helyezd dekoratív, lehetőleg luxuskörnyezetbe — ha már nem részesülhetnek benne, az emberek legalább nézni szeretik a pompát, a luxust. Tehát legyen a leány balerina. az ifjú angol főrend, kastéllyal, birtokkal. Húzz a fiúra egyenruhát — a nőik bolondulnak az uniformisért. Ezzel máris biztosítod káprázatos felvételek tömegét: andalító balettjelenetek, pompás kastély-enteriőrök, katonai parádék stb. Persze, az összebékítést nem kell túlzásba vinni : a happy end már régen nem kötelező. Ezért iktass be valamit, ami végül is meghiúsítja az osz- íályellenfelek boldog nászát. Valami vétséget. Ezt mindig az alsóbb osztálybeli kövesse el. Fontos, hogy a vétség erkölcsi legyen: az emberek szeretne^ morálisan felháborodni. Tehát a szegény leány bukjon el, bizonyuljon erkölcsileg méltatlannak a fölemelő frigyre. Elegyítsd perditaromantikával: az erkölcsös emberek szeretnek viszolyogni az erkölcstelenség láttán. Mondj szigorú Ítéletet a vétkes felett. Legjobb, ha maga ítélkezik önmaga felett, ez emeli az ítélet hitelét. A bukott leány tehát legyen öngyilkos. De azért ne légy kegyetlen, ne gyűlöltesd meg az esendő lelket, ébressz szánalmat iránta. A bűnhődés tehát legyen felemelő, megtisztító. És ébresszen reményt az életben maradókban: ha erősek, álhatatosak, bűntelenek lesznek, ők még bejuthatnak a luxuspaloták mennyországába. Jól vigyázz, a történetből egy pillanatra sem lóghat ki az osztálypropaganda lólába, véletlenül se adj alkalmat kínos felszisszenésekre. Ezért gondosan leni ez d alapvető mondanivalódat. Állíts az előtérbe például egy kis misztikát: kapjon fontos szerepet egy amulett például. Döntő helyet kell kapniok az irracionális erőknek, a sors kiszámíthatatlan szeszélyeinek. Jó, ha ezek a mágikus erők realizálódnak is: erre igen jó a háború, ez a tőlünk független elemi csapás, amely minden számítást keresztül húz, belegázol az emberek életébe. Helyezd el hát az egész történetet háborús keretbe és ezzel két legyet üthetsz egy csapásra: ábrázolhatod a végzet könyörtelenségét, de egyúttal egy kis hazafias lelkesedést is kelthetsz. Amely kiválóan alkalmas az osztályok sorsközösségének igazolására is. Végül ne sajnáld a pénzt elsőrangú művészeik, kiváló mesteremberek alkalmazására: közreműködésükkel sikerülhet igazán alapvető szándékaid leplezése úgy, hogy azért mégis belesúlykolódjéb a tömegek tudatába. Szerepeltesd hát a legnépszerűbb sztárokat — külön nyereség, ha nagy művészek, hiszen erkölcsi reputációjuk, művészi hitelük is a te kezedre játszik —, és a legjobb rendezőiket, zeneszerzőket, operatőröket. El ne felejtsem- legyen a filmben okvetlenül egy kedves, fülbemászó dalocska is. könnyen dúdolható, hogy slágerré válhasson. A jó megjegyezhetőség titka: ébresszen a dalocska klasszikus reminiszcenciákat, tapadjon valami közismert zeneműhöz. Haydn búcsúszimfóniája például tökéletesen megfelel, ráadásul fotogénikusan szceni- rozíható, s a klasszikus művészet presztízsének dicsfényéből is profitálhatsz. Ez a recept garantált. Bizonyítja a Wateloo Bridge című hollywoodi film világsikere, amelynek elemzése ezt a receptet kínálta. Az elemzés megbízhatóságát február 26- án, szombaton este minden magyar tévénéző ellenőrizhette, mert 22 évvel elkészülte után, a régi nagy filmsikerek felújításának első darabjaként, televíziónk ismét bemutatta a Waterloo Bridge-et. Attól tartok, az elemzés lesújtó eredménye ellenére mégis sókan ismét megkönnyezték Vivian Leigh és Robert Taylor tragikus románcát. Félek, kevesen fontolgatták, valószínű-e, hogy egy daliás ifjú angol főrend, ha megtetszik neki egy szegény széplány, nyomban feleségül is akarja venni, eszébe sem jut prostituálni, s legfeljebb akkor vár másnapig a násszal, ha történetesen templomzárás után jön rá a házasodhatnék. Talán azon se rágódtak sokan, vajon az utcasarok-e az egyetlen szer éhenhalás ellen 1914—15-ben. amikor minden férfi a frontra ment és óriási volt a munkaerőhiány. És ez a becsületére oly különösen kényes, zászlós-kopjás jelvé- nyű ezred, amelynek a tisztjeihez csak hótiszta szüzek illettek. Inkább a halál, mint ezt a szimbólumot bemocskolni ! Hányán gondoltak arra, hogy ez az ezred — minden angol ezred — milliókat gyilkolt a gyarmatokon, s terrorizált hazai földön, mint ahogy ma tes?i az észak-írekkel? Mire kényes hát? Mégis mindez kikapcsolódás is, persze. Kellemes, andalító, zsongító. körmyeztető. És butító, lefegyverző. Hamis erkölcsi normákat, rothadt magatartásformákat, ferde társadalomszemléletet súlykol bele Leo Slezakot, a kitűnő humorú osztrák tenoristát egyszer megkérte valaki, mesélje el, miről is szól tulajdonképpen Verdi Trubadúr, című operája. „Bár számtalanszor énekeltem a főszerepet, Manri- cót” — válaszolta a művész — „be kell vallanom, hogy én sem értem az egészet!” A felelet kétségtelenül szellemes, ha nem is feltétlenül igaz. A köztudatban általánosan elterjedt vélemény, hogy az operák cselekményei együgyű- ek és ellentmondásosak, drámai fordulataik indokolatlanok és kiagyaltak. Ezzel a váddal szembe kell nézni. Valóban ilyenek lennének az úgynevezett librettók? Ha önálló prózai színműveknek tekintjük őket. akkor általában tényleg ilyenek. Maradjunk csak a Trubadúrnál. Maga az alaphelyzet is hihetetlen; még legnagyobb felin- dultságában sem vetkőzhet ki valaki anyira önmagából, hogy a bosszúból elrabolt csecsemő helyett saját gyermekét vesse tűzbe. Azután: Azucena már a második felvonás első képében elmeséli Manricónak származása titkát, majd pár szóval érvényteleníti, visszaszívja az egészet, hogy az opera végén, meglepetésként, most már nyíltan újból bevallja: a vérpadra küldött Manrico nem az ő fia, hanem Luna gróf öccse volt! Még sok hasonló következetlenséget találhatnánk. Rossz észrevétlen aiz emberekbe. Dehát mindenkinek joga van a kikapcsolódásra. Mikes György is megmondta a vetítés előtt elhangzott csevegésében. Hogy neki és a tévénézők millióinak igenis joguk van a ki- kapcsolódáshoz a fárasztó napi munka Után, bármit mondanak az ostoba és nevetséges kritikusok. Előző este én is remekül szórakoztam a tévé előtt, Yves Montand és Jacques Prévert estjén. Remek volt. Könnyed, szellemes, tréfás, megható, néha lélegzetállíitó. Mint a Van Gogh vers, vagy az elektronizálásról ejtett néhány mondat. S mindez hazugság, torzítás, retrográd propaganda nélkül, sőt! így is lehet. Vagyis nem a kikapcsolódással, a szórakozással van bajom, s a kritikának sem, hanem azzal, hogy egyesek, Mikes is, kikapcsolódáson kizárólag Maigret felügyelőt és a Waterloo Bridge-et értik, a krimit és a giccset. Egyetlen vigaszom, hogy az ifjú nemzedék nem lelkesedett. nem bőgte végig a Waterloo Bridge-et. Tinédzser szomszédom, Natasa így vélekedett: — Andersen-mese. Láttuk a Forsyte Sagában meg most a Hiúság vásárában is, hogy mennyi balhét csapnak a házasságok körül, hogy minden a pénzre megy ki, nem a szerelemre. Jó lenne, ha Mikes ezt a véleményt is — amely bizonyára — nem egyedülálló — figyelembe venné, ha legközelebb a milliókra hivatkozik. S kissé fairebbül vitázna a kritikával, Ne a kikapcsolódást védje, ha a kúltúrbóvlit támadja a kritika. A Tv advocatus diaboli-t alkalmazott a táncdalfesztiválhoz Ősz Ferenc személyében. Ehhez a filmhez miért kellett apologéta? hát a Trubadúr szövegkönyve? Ha a cselekményt a zenével együtt vizsgáljuk — és a librettót csak így szabad megítélni — akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szövegkönyv Verdi számára kitűnő ihletőnek bizonyult, mert zenei-drámai képességei teljes kibontakoztatására adott módot. Már maga az a tény, hogy az operákban énekelve beszélnek, árra utal, hogy ebben a műfajban más törvény- szerűségek uralkodnak, minta prózai színházban; a szövegkönyvnek nemcsak a drámai, hanem a zenei követelményeknek is eleget kell tennie. Mik ezek? Maradjunk továbbra is a Trubadúr példájánál, annál is inkább, mert a közvélemény általában a XIX. századi olasz dalműveket tekinti a műfaj legjellegzetesebb . megtestesítőinek és ezeknek a szövegét is éri a legtöbb támadás. Nos, az ilyenfajta operák kerek, zárt számokból állnak. Ezek a számok: áriák, együttesek, kórusok a maguk rövidebb, 2— 10 percnyi időtartamával egy- egy érzelmet, hangulatot, indulatot fejeznek ki. Idekívánkozik három megjegyzés: 1. Előfordulnak kétGeorge Sbarcea neve éppenséggel nem cseng ismerősen, s csak annyit tudunk meg róla, amennyit a Kritérionnál megjelent emlékiratai utószavában Bodor Pál elárul, s ez igazén nem kevés. „Nehéz megállapítani: tudós-e, aki jókedvében s talán humorérzéke parancsára újságíróskodik, vagy újságíró, aki azon mulat, hogy álnéven világslágerek szerzője,’’ — írja Bodor Pál, s megtudtuk tőle azt is, hogy George Sbarcea mindezek mellett Joyce és Pirandello fordítója, a román televízió állandó szereplője, s ráadásul azonos a Claude Romano nevű zeneszerzővel, aki az egykor világsikert jelentő Ionéi, Ionelule című dalt komponálta. Mindez bőven elegendő lenne arra, hogy felkeltse érdeklődésünket, eddig előttünk ismeretlen személye iránt, de ami ezeknél sokkal közelebbről érint bennünket, kis könyve, ami ezt a címet viseli: Befejezetlen emlékirat magyar írókról és művészekről. Főleg a két világháború közötti emlékeit gyűjtötte össze, s az apró esszék, meditációk régi, néha csak néhány órás találkozások emlékét villantják föl, nem egyszer ismeretlen adatokat közölve Adyról, Kosztolányiról, Karinthyről, s másokról. Nem egyforma értékűek ezek a visszaemlékezések, de nem is ez a lényeges. Inkább az, hogy George Sbarcea ezt a kis könyvet magyarul írta, magyaroknak, azzal a büszkén vallott tudattal, hogy „egyek vagyunk, egyre vágyunk, a történelem ugyanazon kohójából kerültünk ki mindannyian”. Sbarcea írásait ez a tudat, az együvé tartozás mindig jelenlevő tudata hatja át, mely az értékek felismeréséből és megőrzésének vágyából táplálkozik, s amelynek „a történerészes áriák is, ezekben az első rész után az előadó szereplőnek olyan dolog jut a tudomására, ami gyökeresen megváltoztatja az érzelmeit és ezzel az ária második részének jellegét is. 2. A drámai együttesek résztvevőinek igen ellentétesek lehetnek az indulatai és a jól felépített tercet- tek, kvartettek zenéjéből ezt bárki kihallhatja, de az együttes egészének mégis van valamilyen egységes hangulata. 3. A felvonászáró finálék már bonyolultabbak, hosszabbak, a bennük megjelenített érzelmi világ is összetettebb, mint a többi számokban. A XIX. századi romantikus zeneszerzőnek tehát arra volt szüksége, hogy a szövegkönyv egyrészt alkalmat adjon olyan áriák, együttesek komponálására, melyek erőteljes érzelmeket fejeznek ki : gyengéd szerelmet, gyötrő féltékenységet, nemes barátságot, engesztelhetetlen bosszúvágyat, másrészt pedig, hogy ezek a hangulati körök, a zene törvényeinek megfelelően időnként felváltsák egymást, amiként a zenekari szvitekben a lassú tételt követi a gyors, a lírai hangulatú tételt a táncos lüktetésű. Ez az oka, hogy az ilyenfajta operákban a cselekmény szélsőségesen kalem ugyanazon kohója” nemcsak a múlt emlékeit jelenti, hanem a jövő közös építését is. Legköltőibb formában talán a magyar nyelvről írott vallomásában érezzük ezt, amit annak idején Babits Mihálynak írt. „Zuhog aZ cső — metsző szél” — ez a két mondat volt az első, ami a nyelv zenéjét megsejtette vele, s ebből a két — számunkra mond-e valamit? — zenei akkordból építette föl magának nyelvünket, melynek nemcsak tudója, hanem könyve bizonysága szerint, mestere is lett. Zuhog az eső; „Újra, meg újra eljátszottam vele képzeletben, míg csak hallás és öntudat közt halvány kapcsolat nem jött létre. Valami távoli, ködbe vesző tájat szimatoltam a szavak mögött” — s leírja, hogyan hatolt be egyre mélyebbre a magyar nyelv titkaiba. De nemcsak a nyelvébe, mert a nyelvvel a közös sors, a vállalni érdemes közös sors is megnyitotta titkát. A Babushoz írott vallomás is ezt hangsúlyozza: „Talán végül sikerül elsajátítanom a magyar nyelvet, hogy mindkét nyelven egyformán hirdetője lehessek népeink kölcsönös megismerésének és barátságának.” Kis könyve a bizonyság rá, hogy sikerült, s az olvasó valóban jó érzéssel teszi le a könyvet, mert — mint Bodor Pál írja utószavában „ismét érzi, hogy az egymást keresésében, az egymásra találásban történelmi szükség működik. A század jóérzése, a kor jóérzése, a történelem szebbik arca mutatkozik meg ilyenkor. Es nagy szükségünk van arra, hogy a történelem időnként ránk mosolyogjon.” így igaz, George Sbarcea befejezetlen emlékirataiból a történelem mosolyog ránk. CSÁNYI LÁSZLÓ nyarog és szeszélyesen ránci- gálja szereplőinek hangulatát pillanatok alatt mennyből a pokolba és vissza. íme két példa a Trubadúrból: Leonora holtnak hiszi Manricot és kolostori életre készül, ám a gyűlölt Luna gróf orvul rátör, magával akarja ragadni. Am ekkor, az érzelmi mélyponton megjelenik a holtnak hitt Manrico, s megmenti Leonórát. Található a Trubadúrban ellenkező irányú, hirtelen érzelmi váltás is: Manrico és Leonora esküvőjükre készülnek, a férfi gyengéd szerelmi áriát énekel menyasszonyának. Ekkor hírnök érkezik, jelenti, hogy Manrico anyját elfogták és máglyahalálra ítélték. A Trubadúr a tüzes Strettában megfogadja, hogy bármi áron kiszabadítja Azucenát és elrohan — a végzetébe. összefoglalva: láthatjuk, hogy a romantikus operaszerzők könnyen megbocsáj- tották a szövegkönyveknek együgyű cselekményüket és indokolatlan fordulataikat, ha erőteljes és változatos hangulatú, drámai muzsika komponálására adtak módot. Később, amikor a fejlődés túllépett a zárt számokból álló operákon, a romantikus témák felett eljárt az idő, a zeneszerzők figyelme is újabb, másfajta librettók felé fordult KERTÉSZ IVÁN HOMORÓDI JÓZSEF A zene világa (4.) Egyiigyííek-e az operák szövegkönyvei ?
