Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
1 A falusi változások krónikásai A termelőszövetkezetek története a honismereti mozgalomban Történelem nélkül nincs nemzeti közösség, nincs közösségi tudat: a Hazafias Népfront által életre hívott és irányított honismereti mozgalom — és ennek keretein belül a helytörténetírás — a népi önismeret és öntudat fejlesztése szempontjából igen fontos feladatra vállalkozott. Propaganda, hivó szó se igen kellett hozzá, szinte maga a lehetőség is elég volt, hogy országszerte csoportosuljanak azok az emberek, akik úgyszólván a dotáció és a megjelentetés reménye nélkül vállalkoztak a krónikaírásra és az emlékek gyűjtésére, vagyis a történelmi forrásteremtés látszólag apró és elszigetelt, valójában igen fáradságos és sokfelé irányuló munkájára. Hivatásuknál fogva elsősorban a könyvtárosak — mint módszertani irányítók, mint a kéziratok letéteményesei —és a történelemtanárok vesznek részt ebben a mozgalomban. Velük és mellettük közvetlen segítségként az érdeklődő közép- és főiskolás diákok. Ám rajtuk kívül még igen sbkan. Különböző foglalkozású értelmiségiek, tsz-művelődési felelősök és autodidakta paraszt- emberek. Férfiak és nők, örege^ és fiatalok, akik szenvedélyes ügybuzgalommal kutatják lakóhelyük közelebbi és távolabbi történetét, jegyzik föl az öregek elbeszéléseit és a futó napok eseményeit, gyűjtenek tárgyi emlékeket és néphagyományokat, már csak a múltra utaló dűlőneveket és szólásokat, dalt, mesét, eszközt és még sok mindent; ápolják szülőföldjük jeles személyiségeinek emlékét. Mindezekből látszik, hogy a hely- történetírás igen komplex, sokféle tudománnyal érintkező, azoknak segítő, de azok ismeretét is föltételező tevékenység. Olyan emberek végzik azonban, akik egyikben vagy másikban esetleg szakemberek, ám mindegyikben aligha. Ezért igen alapos segítségre szorulnak, olyan vezetésre, mely a részeredmények összehangolására képes. Ezeket a gondokat ismerte föl a Szabolcs-Szatmár megyei Hazafias Népfront és a Művelődési Központ vezetősége, amikor Mátészalkára összehívta a megyei hely történetírókat, hogy ezúttal egy témakörön — a termelőszövetkezeti történetírás keretén — belül adjon eligazítást a munka menetéről és módszeréről. Az országos kutatásba kapcsolódó szándékot mutatta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által irányított és a három agráregyetem köizre- működésével készülő tsz-tör- ténetírás vezetőjét, dr. Donáth Ferencet hívták meg a módszertani útbaigazításhoz. Ö előadásában hangsúlyozta, hogy a helytörténetírás e kérdésben sem csak a gazdaságtörténeti fejlődést kívánja rögzíteni, nemcsak azt kutatja, hogyan lettek a tsz-ek nagyüzemmé, hanem az élet és az emberi kapcsolatok változását is. Ezt a változást megérteni és figyelemmel kísérni csak a különböző időszakok elválasztásával lehet; a korszakokon belül figyelve az akkor uralkodó jelenségeket. A tsz-fejlődés első periódusában (1949—56) negyedmillió ember hagyta el a mezőgazdaságot. Sem a szövetkezeti parasztok igyekezete, sem az állam támogatása nem segítette kellően a nagyüzemi gazdálkodás kialakulását. 1959- ben következett el a kollektivizálás befejező időszaka és tartott a hatvanas évek közepéig. Ekkor kezdtek kibontakozni a nagyüzemi gazdálkodás keretei. Eddigre, sajnos csaknem félmillió mezőgazda- sági kereső vándorolt el, és ez a tény a nagyarányú állami támogatás ellenére is megnehezítette a megnövekedett közös gazdaságok indulását. Mind a parasztságnak a közös gazdasághoz való viszonyában, mind pedig a termelésben, igazi változást a hatvanas évek második fele hozott, azoknak a gazdaságpolitikai intézkedéseknek nyomán, amelyek a szövetkezetek önállóságának gazdasági alapjait megteremtették. A tsz-fejlődésnek ilyen korszakolása alapot ad a hely- történetíróknak is, hogy jól csoportosítsák mind az írásos források, mind az emlékezések anyagát. Az előadást követő vita (befejezni nem lehetett, csak az idő rövidsége miatt berekeszteni) mutatta, hogy a falusi változások rögzítése mennyire a krónikások szívén fekszik. A főkérdéseik között szerepeltek olyan módszertani problémák, mint a túlírás, túlrészletezés, következésképp az irdatlan papírtömeg veszélye; hasonlóképpen a félre- silklás az adott komplex tárgykörből valamelyik résztudomány felé. Foglalkoztatta a jelenlévőket a megjelentetés lehetősége is: lesz-e mód legalább a jelesebb krónikák vagy a belőlük készülő monográfiák közlésére, hozzáférhetők Jesznek-e a meg nem jelent, de forrásértékű munkák? Sokan aggodalmaskodtak amiatt: megírhatnak-e őszintén mindent, nem okoz-e sértődéseket vagy éppen kellemetlenségeket, ha említés történik olyanokról, akik adott időszakokban — bármi okiból — akkori magatartásukkal a közösség kárára voltak? Elhangzott Olyan javaslat is — mivel igazmondás nélkül nincs valamit érő történet- írás! — hogy csak tények, események, leírások szerepeljenek, nevek említése nélkül.» Azután: a helytörténeti krónikás olyan, mint a régi idők történetírója: nemcsak múltat kutat, de napjai jelenét is. Beleírja-e a mai gondokat, vitákat? Érdemes-e rögzíteni őket. hátha holnapra már eiintézetté, jelentéktelenné válnak? A szorongást oldó, munkára biztató zárszó bizonyára sok kételyt eloszlatott. A megbeszélés azonban mutatta, hogy nem könnyű a feladat, amire ez a sok különböző műveltségű, társadalmi helyzetű és annyi elfoglaltsággal terhelt ember vállalkozott Várják — és joggal megérdemlik — itt és országszerte a szakemberek, intézmények támogatását. BOZÓKY ÉVA Sx. Mroxekt Dilemma Pontyot kell venni az ünnepre. No, de hogy a ponty a végórájáig friss maradjon, a fürdőkádba kell tenni. S hogy ezt a műveletet el lehessen végezni, előbb el kell távolítani a fürdőkádból a szenet. Bár az igaz, hogy a szenet ki lehetne hordani az előszobába, de hova tegyük akkor a krumplit? Töprengünk, törjük a fejünket, hogy mitévők is legyünk, s legvégül az anyósom jön ró a megoldásra: a krumplit hordjuk át a konyhába, a szenet az előszobába, s akkor beletehetjük a halat a kádba. Persze, ez eddig rendben is lenne, de mit csináljunk akkor a nyulakkal? Egy biztos: ki kell őket költöztetni a konyhából. Ezt így könnyű Is kijelenteni, — de hogy hova költöztessük a tapsifüleseket, ez a kérdés nehezebbik oldala. Ismét töprengünk hát egy ideig, egészen addig, amíg valamelyikünk ki nem ötli, hogy költöztessük be a nyu- lakat a spájzba. No, de ott meg a nagyapa lakosztálya van ám! Mit csináljunk ővele? Át lehetne telepíteni abba a szobácskába, ahol most a tévé van, a tévét pedig az albérlő ágya helyére lehetne állítani. De így meg hova a csudába tegyük az albérlőt?! Persze, az albérlő a fürdőkádban is alhatna, de akkor meg a halnak nem lenne helye... Mit tegyünk? ... A helyzet kilátástalan. Itt van az ünnep a nyakunkon, s nem tudjuk hova tenni a pontyot! Keressük a megoldást így is, úgy is, meg amúgy is, — hiába. Nincs megoldás. Igazi fejtörő, valóságos szellemi vetélkedő ez a halprobléma .« S még jó, hogy segít a véletlen! Délután ugyanis a szokásosnál hamarabb érkezem haza, és — mit látok otthon? Rettenetes dolgot! Az albérlőm az én ágyamban alszik. (Még szerencse, hogy egyedül!) De ez adja a megoldás kulcsát, mert így a szenet a fürdőkádból gyorsan át lehet hordani az előszobába, a burgonyát az előszobából m konyhába, a nyuiakat a konyhából a spájzba, a nagyapát a spójzból oda, ahol a tévé van, a tévét pedig oda, ahol az albérlő ágya volt, mert ugye az albérlő úgyis az én ágyamban szundikál... De hova menjek akkor én? Hol lesz az én helyem?! Hát hol lenne? Lenn az utcán, a halüzlet előtt, a sor végén... (Baraté Rozália fordítása.) A zene világa Az operai együttes A prózai színművek mondanivalóját a drámaírók általában párbeszédekben fogalmazzák meg. Nem ritka ugyan a belső gondolatokat kivetítő, egy szereplő által elmondott monológ sem, de a különféle jellemeket és véleményeket szembeállító vita, a való élethez is közelebb álló párbeszédes forma sokkal általánosabb. Ebben a disputában részt vehetnek többen is, a lényeg csak az, hogy ne egyszerre beszéljenek, mert akkor épp a legfontosabbat, a vita tárgyát nem lehet megérteni. De — a vitától függetlenül — prózai színpadon mindig nagy gondot okoz, ha több szereplőnek egyszerre kell beszélnie — még ha azonos szöveget mondanak is. Jó példa erre a klasszikus görög drámákban oly fontos feladatot betöltő kórus. A rendezők igen sokat szoktak bajlódni, hogy megszemélyesítői szövegüket érthetően, egyszerre mondják. Vajon a régi görögök is annyit kínlódtak-e a karral? Biztos, hogy nem, mégpedig azért mert annak idején a kórusok szövegét énekelték! A zene közös ritmusa magától értetődő természetességgel fogja össze, szoros egységbe a sók egyénből 4116 tömeget. Az énekelt, úgynevezett vokális zenei műfajoknak ebből a szempontból, tehát több ember együttes szerepeltetésére, sokkal nagyobbak a lehető, ségei, mint bármilyen prózai műfajnak. Hogyan nyilvánulnak meg ezek a lehetőségeik a zenei dráma, azaz az opera műfajában? Nézzük meg az egyik legismertebb példán, Verdi : Rigoletto cimű operájának népszerű kvartettjén, Ebben az operaegyüttesben valami olyan történik, ami prózai színpadon elképzelhetetlen : négy szereplő egyszerre mondja a mondókáját és nemcsak, MARIIN. ,; JÓZSEF: NŐI FO&TBjl hogy jól értjük őket miközben közös éneklésüket élvezzük, jellemükről alkotott képünk is új vonásokkal gyarapszik. Amikor Verdi megismerkedett Victor Hugó „A király mulat” című darabjával és elhatározta, hogy operát ír belőle, mindjárt ez a jelenet keltette fel legjobban az érdeklődését. „A színmű fordulatai sok drámai helyzetet teremtenek, köztük a kvartett-jelenetet” — írta egyik levelében. — „A kvartett, hatásosságát tekintve, mindig az egyik legkitűnőbb jelenet lesz, amely- lyel színházunk valaha is büszkélkedhetik,! Mi is hát ez a drámai helyzet? Rigoletto elhatározta; hogy lányának, Gildának elcsábítása miatt bosszút ál! gazdáján, a mantuai hercegen. Gilda azonban még mindig szereti a csábítóját. Apja ezért elviszi a lányt egy kéteshírű külvárosi kocsmához, hogy ott kilessék, mint udvarol az él- ruhás herceg egy könnyűvérű lánynak, Maddalénának. Ebben a szituációban kezdődik a kvartett, melynek mind a négy szereplője — jellemének és pillanatnyi helyzetének megfelelően. — másképpen beszél és cselekszik^ Hogy oldotta meg Verdi zeneileg a kvartettet, miként sikerült elérnie, hogy végig plasztikusan, érthetően hangozzék? Ha mindegyik szerepű, lő végig azonos ritmusban énekelt volna különböző szöveget, nyilvánvaló, hagy ugyanolyan érthetetlen maradt volna, mint bármely hasonlóan előadott prózai szöveg. A zeneszerzők formai művészete azonban, mellyel a zenei szöveget megszerkesztik, igen sokféle lehetőséget nyújt a számukra, hogy a fontos elemeket kiemeljék, a lényegteleneket pedig háttérbe szorítsák. Ezen alapszik a kamarazene műfaja is: a vonósnégyes játékának egyik részletében a négy hangszer együttes hangzására figyelünk; a másikban az első hegedű kapja föl a dallamot, hogy a következő pillanatban már szerényen a kísérő szerepébe húzódjék vissza, amikor a brácsa, vagy a gordonka veszi át a vezető melódiát. Olyan operai jelenetekben, ahol több ember kerül egymással szembe, a közös érdekű csoportok közös ritmusú szólamokat kapnak, így a formai szerkesztés plasztikussá tudja tenni a különböző frontok szembenállását is. Ezen a téren tehát az opera nagyon előnyös helyzetben van a prózai színművekkel szemben. Bizonyítják ezt Victor Hugó szavai is. A költő egyre többet hallott az ő darabjából készült Verdi-opera, a Rigoletto sikereiről. Végül maga is megnézte és a mű nagyon megnyerte tetszését. A kvartett befejeztével azután — nem minden irigység nélkül — így fakadt ki: „Ha én is egyszerre beszéltethetnék drámáimban négy szereplőt úgy, hogy a közönség megértse szavaikat, érzéseiket, én is ilyen hatást tudnék elérni !” KERTÉSZ IVAN
