Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
T w tVyitva a kapu. Közte és a Konyna nozoïl ugy jár-ívci nagyapáin, mint a/, óra liisaja. gmi a naz eiow, kezec OdoacxOiijU lltaia Hiogaut- Figyel. tiiuez a Központ mie, axxuiuian Huzza liana tSZiK a riiiguüjjues recsegő zeacje, es ;— Dar nagyapa szeme egyre rosszánb — a iavoiooi azért kloogozza a szecutoen iorgó korninsa vonalait, s gonaoinoU1K. — Kővári sógor sem jött el, pedig itt voit minőig. aztan Gyuri unoKarn is enuaraat, ki tuuja miért ! Mnyen DucsuezV Olyan, nogy semmilyen, üres a nazam. xiem er így ez fa- batnat sem. A ternpiom is üres, egy-Ket vénasszony gubbasztott, akik máskor is szoktam A liataisag elment cema lőni, vagy ill a presszooa-n és sörözik.... Nagyapa kék kötényt kötött maga ele, papucsoa bújtatott lábara tenér gyapjuzoknit húzott, s fekete barsonynadrag- járól időnként lever valamit. Nagyanyám kijött utána. Úgy tipeg ez az öregasszony, hogy lányok is irigyeinetnek érié, könnyed, egyenes járásáért, büszKe nézéséért, büszke tartásáért. De múlik már ez is. Az esté leleplezi nagyanyámat is, mert mikor nagyapa elmegy éjjeliőrködni, ő csak ül a konyha sötét szegletében, s gubbaszt, szótlanul, mint egy fekete árnyék. Most is, ahogy bő szoknyájában, fejkendővel a fején megáll az öregember mögött — nem szól. Mindketten érzik egymást, lassan gondolatuk sem lehet, hogy a másik ne tudná, vagy ne sejtené legalább. Állnak és néznek. A konyhában sustorog a tűz, a lábasban kakas fő. Zsibong, kavarog a nép. Valahonnan Somogyból egy óraárus jött, bőröndben hozta összes holmiját, a mozgó üzletet. Elbaktat a két öreg előtt. — Jónapot — köszön. Többet nem szól, tudja, hogy portékája másoknak való. Nagyapa szól hozzá: — Tudom én az időt — mosolyog az öreg — csak felnézek az égre, aztán a nap, ha delelőn jár, megebédelek, ha meg tűnik, akkor hazaballagok ... Az óraárus mosolyog. — Nem is magának akarom eladni... — Talán vennék — mondja nagyapa — ha ez a mostani már nem bírná tovább, de túl él ez. Túl él. Kiss keresztapám jön a járdán, vigyorog. — Ez a Gyuri, ez a Gyuri. Ivott. Nagyanyám tudja, csak ránéz, s mindent lát. — Jössz, Gyuri? Gyere. — szól elé nagyapa és kijjebb lép a járdán. — Jön a malacbanda. Ezzel lép oda Gyuri sógor nagyapám elé, s csak azután kezelnek le. i — De sürgős — neveti nagyanyám. — De az ám. Tudja, milyen vagyok. — Tudom, Gyuri. Hiszen ismerlek. Az utca másik oldaláról cigányok közelednek. — Na, ezek hamar itt vannak — jegyzi meg Gyuri sógor. A cigányok hegedűt fognak egyik kezükben, a másikban meg ütött-kopott szatyrot, abba teszik az egyet-mást, amit kapnak. — Gyertek ide, morék! — kiált feléjük Kiss keresztapám. Jönnek. Be a tornácra. Nagyanyám két széket hoz ki a férfiaknak, a tornác párkányára bort tesz, meg süteményt. — Egyetek. Igyál, Gyuri — mondja. — Búcsú van. Kovács keresztapám muzsikáltat: Kezdjed, hogy: Magasan repül a daru, szépen szól... Énekelnek. Nagyapám az üveget fogja. Tölt. A cigányoknak is. — Netek — mondja — igyatok. Kiss sógornak hamar megárt. Nem bír magával, leveti a kiskabátját, ingujjra gyűr- kőzik. Kiáll a tornác elé, két karját kitárja és dalol. — Gyuri, Gyuri. Vigyázz, megárt. Nagyanyám mondta ezt, miközben félreállt a tornácról, röstellkedve, hogy az utcán menők ne láthassák meg. — Nem való délelőtt — gondolja. Nagyapám azt mondja hogy a lakodalom, a búcsú meg a keresztelő fabatkát sem ér bor nélkül. Tölt. Iszik. Int a cigánynak. — Hát azt tudod-e? Lent a délibábos... — Tudom. Már hogyne tudnám? — mosolyog a cigány, s már játszik is. Barna képéből fogak villognak ki. Nagyapám pirosodik. Énekel. Nyakán kidagadnak az erek. — Még csak délelőtt van — mondja később — mi lesz itt estig.,. Hirtelen bizakodni kezd. — Jönnek az unokáim, a lányom, a fiam. Vagy tizen. Mind itt lesznek. Búcsú van — Menjetek, menjetek — mondja nagyanyám a cigányoknak. Egy tízest ad nekik — Ne annyit, Ilona, Ne any- nyit. Kevesebb is elég. A cigányok gyorsan elmennek. Az ebéd nem ízlik. Inkább a bor. — Hát még mindig nem jönnek — sóhajt maga elé nagyapám. Arca komor, homlokán mély ránc. Nagyanyám vigasztalja. — Jönnek. Majd jönnek. — A félegyes is elment. Vagy tán a kettessel? — Biztos. Úgy szokták. Telik az idő. Csattognak a légpuskák a templom előtti téren, amit egyik oldalról rozzant sátrak határolnak. Köz tűk nyüzsög, tolong a nép. Apró gyerekek vattacukrot esznek, süldő lányok céllövöldéi papírbabákkal kezükben sétálnak, lopva fiúkat nézve. Összekuncognak. A sátor mélyén piszkos kötényéből pénzt szed elő a ba- záros, — Nem megy a bolt — dohog maga elé — tavaly jobb volt. Gyűri a pénzt a pult fiókjába. Kiabál a körhintás és csenget hozzá: — Indulás. Forog a hinta. Jön, lopakodik a délután. Anyák lányaikat mutatják végig a falu főutcáján. A férfiak hátramaradnak, sört hör- pintenek be a ponyvák glatt, s fagylaltot vesznek az apróbbaknak. A presszó felé visz az út. Mindenki befelé nyo- makodik. Hely sehol. Hangok keverednek, izzadtságszag, zaj, kiáltások. A presz- szós egész családja a pult mögött. Teljes kapacitás. A pap a presszóval szemben lakik. Kis ideig nézi a forgatagot, aztán komoly arccal bemegy, később B szoba ablakára belülről lepedőt akaszt. Autók állnak az úton. Motorokon fiúk ülnek, úgy beszélnek a lányokkal. Nagyapám hallgat. Ül a tornácon, Gyuri sógorával. Előttük bor meg kalács. Nagyanyám mosogat, elhúzódott az ebéd. — Hát nem jönnek. Sógor, ezek nem jöttek — sóhajt nagyapám és messzire néz. — Pedig jó búcsú. Nagyon jó. — De nem jött hozzánk senki. Nagyanyám hallgatózik, kezében mozdulatlan a tányér. — Ilona — szól be nagyapa az öregasszonyhoz —nyitva a kapu? Nehogy jöjjenek, aztán ne legyen nyitva. Mit szólnának. — Nyitva hát — szól ki nagyanyám — persze, hogy nyitva. Nagyapa feláll, elmegy a kapu felé. Sarkig tárja. — Csak jönnének — gondolja közben és megáll a ház előtt. Fogy, ritkul a nép. Buszok poroznak az úton. — Már elmennek a népek — gondolja nagyapa. — Máskor bezzeg... — legyint. Visszamegy. Iszik. Nagyanya süteményeket hord be a kamrába. — Majd lassacskán megesszük — mondja. — Igyál, Gyuri sógor, igyál. Búcsú van. Isznak. A kapu sarkig tárva, néha a szél mozgatja. Nem jön senki. Sem a fiú, sem a lány, sem az unokák. VARGA JÓZSEF Á faddi lőtér is megépül az idén Végre lőteret kap megyénk egyik legjobb MHSZ-szerveze- te. Megérdemli, hisz tavasztól kezdve vasárnaponként eddig is huszan-harmincan — fiatalok, idősebbek — folytat-» ták a lövészedzéseket, többé- kevósbé elfogadható körülmények között. Már a múlt évben arra az elhatározásra jutott a vezetőség, hogy megfelelő lőteret kell építeni, de ehhez a községi tanács csak 35 000 forintot tudott biztosítani, g ez az összeg nem volt elég. Az idén a tanács erre a célra újabb hetvenezer forintos támogatást szavazott meg. Elkészült a tervdokumentáció is, ebben a termelőszövetkezet építésvezetőié az érdem, Gan- czer László technikus még a munkák irányításából is kiveszi a részét. Ilyen körülmények után a községi MHSZ-vezetők is me» ditáltak, főleg azon, hogy a meglévő anyagiak mellett is hogyan lehet olcsóbban megoldani az építkezést, hogy maradjon még pénz egyéb felszerelésekre. Mi a megoldás? A társadalmi munka. A jól-; szervezett tartalékosklub tagé jai között van kőműves, ács, tetőfedő és jó néhányan máé sok, építkezéshez értők. Ezenkívül minden községbeli szer» megadja a segítséget. Részt vesz a munkákban a tanács építőbrigádja, a termelőszövetkezet gépei elvégzik a földmunkát, segítenek az anyag- szállításban, az ÁFÉSZ elfekvő, használt faanyagot ad. Tehát folyik a szervezés, folynak az előkészületek, hogy mihamarabb korszerű lőtér biztosítsa a honvédelmi felkészítés egyik legfontosabb feltételét. Faddon évről évre folyik a sorkötelesek felkészítése, a tartalékos tisztek, tiszta helyettesek továbbképzése, és végeredményben az a célunk, hogy jobban felkészüljünk a különböző honvédelmi versenyekre. Célunk, hogy mint a korábbi években, az országos honvédelmi versenyeken is ott legyenek a faddiak. Nyirati István Búcsú van OTR4 keket.
