Tolna Megyei Népújság, 1972. március (22. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
T J i Pattogatott kukorica A zene világa Cselekvés helyett — éneklés? Bakk Sándomé 1937-ben íarumpliszedés közben rosszul lett. Letette a kapát, haaasie- tett a pusztára, — a középső csielédházban -lakott, asszony- lányával közös konyhám —. megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát A varrók»- sárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinórját, megfürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sándomné újra . kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról jutott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott meg, s nem sokkal később észrevettem a kis ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy tü- dőbajosforma ember állt mögötte, s szakértelemmel húzogatta a parázs fölött a síneken futkosó drótke tree et A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kukorica- paittogatás. Különös szertartás volt, némi ősközösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre a célra szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából, vagy szotyolaszárból raktuk a iü- zet, s mikor a füstje már elszállt, odaállt mellé az asz- szoiny a rostával. A tüzet mdn- denkiniek szabad volt körülülni, a pattogatott kukoricából szabad volt mindenkinek enni. A gyerekek tiszte volt a rostából kipattanó „kakasokat” fölenni a földről, ők ropogtatták a barnáisfekatére sült „cipót” is. Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusztai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándomé, Cukovics Boskóné, Varga Mihályné és persze Fejér Imrémé is, bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát. Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok, mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra meg újra kizsemdítő tölgy. Egy kis ijedt szemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhat-tizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van, hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyérekei között. Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, téliéin nem jáx iskolába, a másik meg, ha foltosán is, de mindig tisztán jár, szebben beszél, tisatelettudóbb. Mert isznak — mondta a kősziklái ej ű, boltozatos homlokú pap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat. Most már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek — volt belőlük hét — mégis tisztességesen jártak, s most, felnőtten is, mindegyük megállja a helyét. Ó, hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ki akarta irtani a családját. De még mennyire kj akarta ! Hazament részegein, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: „Most meghaltok !”. Erre a feleségle szépen felkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette kezéből a fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedltükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, be- taikargatta és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!” Ilyen volt Varga Mihályné. Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a faluig vezető ötkilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amiko,. a csikó rárúgott az ember lábára és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta semmiség ez, csak borogassák. Vukovi esne hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott — s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis sötétszemű szerb asszony nyakába szakadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyereked azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös konyha mega földes szoba nyomorúsága. Fejér István, né, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe mántogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy száj ? A gyerek nem pusztult el, szívós lett, sovány, fakénegszemü — soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánná csak egy volt. kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában. megvetett je a ronda szájú, hangoskodó, vastag lábú kis tü dőbajos cselédasszonyoknak, akik úgy őrködtek a családjuk födött, minit a tigrisek. Nem volt hát igaza a papnak, hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, hiába hallgatta végig a cseléd- asszonyok bizonyára felszeg gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchá- tusniak a titkát Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenkettőn szoronganak egy szobában, hogy agése télen babon, meg főtt szemeskukoricán élnek, hogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt ingek és mosóteiknők fölé görnyednek, hogy fogytám a liszt, fogytán a „petrólium”, fogytán a kenyér — ez nem volt bűn! A tüdőbajostforma ember egyötvemért adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak közte koka5. „A gróf, a gróf, a vízbe fúl, mentsétek meg őt!” — énekli izgatottan és hosszasan a kórus a tó partján, anélkül, hogy valóban tennének valamit a vízzel viaskodó ember érdekében, míg — a szám végére érve — a gróf valóban meg nem fullad. Ilyen opera persze a valóságban nincs, de aki ezt a maró szatírát kitalálta, kitűnő érzékkel tapintott rá az operaműfaj egyik létező ellentmondására. Arra, hogy az operahősök gyors intézkedést kívánó drámai helyzetekben, határozott cselekvés helyett inkább énekelni kezdenek. Nézzünk egy ismert példát: Donizetti Lammermoori Lucia című operájának egyik főhőse, Lord Asthon megtudja, hogy húga, Lucia titokban a család legnagyobb ellenségével, Rawenswood Edgárral jegyezte el magát. Asthon a vőlegényt távollétében hamisított levelek segítségével megrágalmazza Lucia előtt és a lányt sajáit szövetségeséhez, Buklaw Artúrhoz kényszeríti feleségül. A fényes esküvőire egyszerre csak betoppan a régi vőlegény, Edgár. Halálos ellenségek kerülnék egymással szembe — azt gondolnánk, hogy a felbőszült férfiak azonnal egymás torkának ugranak. Nem ez történik. A hat főszereplő: Lucia, a társalkodó- nője, a nevelője, Lord Asthon, Edgár és Artúr, pillanatnyi döbbent csend után pompás együttesben, a híres sextettben éneklik el érzelmeiket: az ijedtséget, a megille- tődöttséget, a döbbenetét, a dédelgetett terv meghiúsulásán érzetf dühöt, a felháborodást — attól függően, hogy melyiket hogyan érinti az esküvő ténye és Edgár váratlan betoppanása. A mintegy négyperces sextett után valóban kitör az általános felfordulás és a férfiak kardot rántva Edgárra rontanak. Miért volt szükség erre a négy perces halasztásra ? Azért, mert az opera nemcsak drámai, zenei műfaj is. A zene pedig időben lejátszódó művészet, tehát bizonyos időre van szüksége, amíg valamit kifejezhet. A Lammermoori Lucia sextettjében a zeneszerző, Donizetti lényegében egy villanásnyi mozzanatot, de a lögdrámaibbat, Edgár váratlan belépésének pillanatát tágította ki négypercesre, hogy az operaműfaj nyelvén, zenében fejezhesse ki az esemény torokszorító feszültségét. A XVIII. századi operák kettős szerkezetű összetétele, a zongorakíséretes, szabadabb lejtésű, beszédszerű recitativók ős a zenekarral kísért, kötött ritmusú, dallamosabb áriák váltakozása lódította előre, illetve állította meg az eseményeket. A recitativókban gyorsan pergett a cselekmény, hogy azután az áriákban megálljon és a zeneszerzők nagy élvezettel kibontakoztathassák lírájukat. íme erre is egv példa Mozart Don Juan című operájából. Mi történik az egyik recitativóban és az azt követő áriában? A recitativóban pillanatok alatt a következőket látjuk: Masetto Don Juan megvetésére készül, a Leporello köpenyébe öltözött Don Juan a gyanútlan Ma- settótól kérdezi, milyen fegyverei vannak, mindet elszedi tőle, végül irgalmatlanul megrakja és eltávozik. A jajgató Masettóra menyasszonya, Zer- lina talál rá. A legény elmeséli neki, mi történt vele. Szádja a gaz. Leporellót, mert össze-vissza verte, sót még arról is beszámol a lánynak, hol fájnak az ütések nyomai. Eddig volt hát a cselekmény és ekkor jön a megállás: Zer- lina — legalább kétszer olyan hosszú idő alatt — gyönyörű áriákat énekel arról, hogy vőlegényét szerelmével gyógyítja majd meg. A történés hordozója a XVIII. században tehát a re- citativo. És mégis, bizonyára nagyon csodálkoznának a mai rádióhallgatók és a lemezvásárlók, ha „Részletek Mozart Don Juan-jából” címen nem áriákat, hanem recitati- vókat hallanának. Hiába, ebből a szempontból a szép zene fontosabb, mint a cselekmény. Persze, ez a két dolog nem okvetlenül mond ellent egymásnak. Mozart felvonászáró fináléi például — noha zenei szerkezetüket tekintve nem a recitativók, hanem az ■áriák fajtájába tartoznak — mégis nagyon cselekményesek. S az áriák között is találunk olyanokat, amelyek előreviszik a történést. Az opera fejlődésének további útján megszűnt a merev határvonal a recitativó és ária között. A zongorakíséretes recitativó fokozatosan kiszorult az operákból, az áriák pedig egyre jobban közeledtek az élő beszéd lejtéséhez és ez sokat enyhített a cselekvés és éneklés régebbi ellentmondásán. Igaz, cserébe elsikkadt az elmúlt századok dalműveinek legnagyobb vonzóereje is: az áriák magával ragadó, érzéki szépségű dallamossága. KERTÉSZ IVAN sok is, meg voilt közte cipó is. DEVECSERI GÁBOR: A TÜKÖR VISSZACSÓKOL ? Lehajoltam az unokámhoz: menjen a kertbe játszani. Előbb egy csókot kérve tőle, először is, mert jólesik, emellett, hogy azt ne érezze, elküldöm; nem, énnekem, sajnos, más dolgom van most, csak azért, ö fölágaskodott. Egész közel került az arca arcomhoz, mint a magamé, mikor tükörbe néztem csaknem félszáz éve — és az az arc volt, az a vidám, csodálkozó, rejtvényfejtő arc. Én még most sem fejtettem meg semmit az élet jelenségeiből, csak néztem, miként most ót és mint ó engem. De jó érzés, hogy segít lennem, ámulva és elóre-törve, s majd azután is, mikor én — valamely munkám közepén — besétálok a nagytükörbe * (A költő hátrahagyott, még publikálatlan verse.) HEGEDŰS LÁSZLÓ: HALK ESTE VAN A Vidám Park most milyen hallgatag, csak a télies, tar fák ágai zúgnak a szélben alig hallhatón, s el-elsurran az úton egy kocsi. Villamost várva leültem ide, tavaszt érezve, bár csapong a szél. Halk este van, egy távoli harang vékony gyerekhangja is ideér. Négy-öt sétáló. S a szomszéd pádon egymásba bújó pár. Fiatalok. A villanyfénytől sötétló eget fürkészem, s fölfedezek egy csillagot. i