Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-19 / 42. szám
P f 1 Szovjet kiállítás Washingtonban Washingtonban nagy siker aratott „A Szovjetunió köztár. saságainak népművészete” című kiállítás. Három hét alatt 62 000 ember kereste jel a kiállítótermet és az érdeklődés változatlanul tovább tart. A kiállítást megtekintette az Egyesült Államok több tekintélyes politikusa, amerikai kulturális és művészeti személyiségek, múeumigazgatók, közöttük a New York-i Metropolitan múzeum igazgatója és a washingtoni „Kennedy központ" igazgatója. A látogatók könyvében igen sok lelkes hangú bejegyzés olvasható, jónéhány orosz nyelven: „Csodálatos kollekció, Ez a kiállítás maradandó élményt nyújtott számunkra. Köszönjük, Szovjetunió." P. Hoggartlfy Washingtonból a következőket írta: „Ez az egyik legnagyszerűbb kiállítás, amelyet eddig láttam”. Egy Mississippi állambeli látogató bejegyzése így hangzik: „Valóban nagyszerű, amit láttam. Feltétlenül bővíteni kell a Szovjetunió és az Egyesült Államok kulturális kapcsolatait A kiállítás iránt olyan nagy az érdeklődés, hogy a Corcoran múzeum igazgatósága megkérte a rendezőket: hosszabbítsák meg a kiállítást. C/ubacsndl csatátvesztett Azonnal pénzhez jut! Felesleges könyvet f mag&s áron megvásároljuk íebruár 22-én a dombóvári könyvesboltban. (252) Patkó Imrei Kína II fi 2. Külpolitika — „Kettős gyengítés” — Saját szövetségesek A kínai külpolitika e hatalmas birodalom felszabadulása után több fejlődési szakaszon ment át. A KNK kezdetben szilárd szövetségre lépett a Szovjetunióval és a szocialista országokkal, aminek támogatása egyszerűen létfontosságú volt a fiatal népi állam számára. Az 195ű-es évek végén egyre szaporodtak a nézeteltérések mind Kínán belül a szocialista építés módszerei, útijai tekintetében, mind a szocialista táborral. Itt elsősorban azért, mert Kína azt elvárta volna, hogy a testvérországok, akár saját fejlődésüket is megakasztva, minden segítséget megadjanak neki történelmi elmaradottsága varázslatosan rövid idő alatt végbemenő felszámolásához. Számot tartott arra is, hogy nukleáris fegyverekkel ellássák. Közben olyan jelenségek bukkantak fel e hatalmas országban, amelyek alapján gyanítható volt: Kína vezető szerepre tart igényt a nemzetközi és a nemzeti felszabadító mozgalmakban, s nem ítéli meg reálisan a nemzetközi helyzetet. A kínai külpolitika 1960-tól módszeresen előkészítette, majd véghezvitte a szakítást a szocialista táborral. Először ideológiai harcnak tüntette fel az ellentéteket. Megalkuvással vádolta a Szovjetuniót, szemére vetette, hogy kapcsolatot tart az imperialistákkal, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal, s ezt „cinkosságnak” ' minősítette. Pekingben úgy ítélték meg a világhelyzetet, hogy az megérett a forradalomra, csak az „elkényel- mesedett” szocialista országok és a nyugati kommunista pártok nem hajlandók azért harcot, kockázatot . vállalni. Ekkor azt hirdették, hogy a „világfalu”, a fejlődő, szegény, gyarmati sorból felszabadult országok a legfőbb forradalmi erő, ezek vezetőjeként, s a tőkés országokban szervezkedő ultraforradalmi csoportokba támaszkodva akarták átvenni a világforradalom irányítását: hogy bekerítsék „a világvárosokat”, a fejlett országokat. Ezzel a kínai külpolitika a gyakorlatban letért az osz- tálvalaoról, eltért a marxista tudományosságtól. Ez a „forradalmárkodó” stratégia sikertelennek bizonyult a harmadik világ országaiban, tömeges vérontással járó, tragikus kudarchoz vezetett 1965-ben Indonéziában. Ezt követte a „kulturális forradalom”, amelynek egyik funkciója kétségtelenül a csődöt mondott politika felszámolása volt. Ekkor Kína befelé fordult, visszahívta majdnem minden nagykövetét külföldről, s a belső, „permanens forradalom” jelszavát állította előtérbe. Ennek megfelelően a szocializmusért folytatott harcot állandó, tömeges összecsapások, az ellentétek kiélezése és harcban történő megoldása formájában kívánta folytatni, — szükség esetén részlegesen szétverve a saját, megmerevedett, bürok- ratizálódott állami — és pártapparátusát, a hatalom gyakorlásának szerveit is. (Ennek a veszélyes akciónak biztosítására kellett a hadsereg, s kezdetben Lin Piao támogatása.) Ennek az időszaknak a Szovjetunióval való ellentétek ellenségeskedéssé való kiélezése felelt meg. Katonai provokációk, fegyveres összecsapások történtek a szovjet— kínai határon (Damanszkij- szigetnél) és Kína azt követelte, hogy a Szovjetunió elvben ismerje el \ saját, Kínával érintkező határainak érvénytelenségét ! Ezzel egyidőben. Kína folytatta az amerikai imperializmus elleni propagandát, támogatta Vietnamot és az indokínai népek ellenállását. De mindezt saját befolyása szempontjának megfelelően tette, s közben pl. még akadályozta is a szovjet támogatás eljuttatását a vietnami harcosokhoz. A legutóbbi években Kína ismét fordult egyet, s „diplomáciai nyitást” hajtott végre a legfejlettebb tőkés országok irányában; elsősorban az Egyesült Államokhoz közeledett. A pakisztáni terrorista rezsim, Jahja Kán segítségével jött létre Kissinger pekingi útja, amelynek eredményeképpen most Nixon elnök Pe- kingbe látogat. Ugyanakkor a — határprovokációk után nagynehezen megindult szovjet—kínai tárgyalások eredménytelenül, vontatottan folynak. Mi az oka a kínai külpolitika fordulatának? Kínának be kellett látnia, hogy a világban most nincs közvetlen forradalmi válság, s nem lehet egyszeriben világforradalmat csinálni. Csalódott a felszabadult, volt gyarmati országokba vetett reményeiben és nem tudta megbontani a nemzetközi forradalmi mozgalom szervezett sorait sem. így, saját korlátozott gazdasági-katonai erejével számolva, de változatlanul világpolitikai vezető szerepre törekedve, a ,',kettős gyengítés” taktikájához, egy kínai „külön vonal” meghirdetéséhez folyamodott. Kína, mint a Biztonsági Tanács tagja, s mint hatalmas területű és lélekszámú ország, egyszersmind olyan ország is, amelyben nagyszabású társadalmi-forradalmi kísérlet folyik (bármily útra tért légyen is a szocializmus építése Kínában —, ami itt történik, annak történelmi távlatban, ió és rossz tanulságait tekintve egyaránt nagy jelentősége van, hiszen a világ nagyobbik részén hasonló, fejlődő országokban él az emberiség kétharmada) — mindenképpen világpolitikai tényező. Saját naayhatalmi-soviniszta ambíciónak megvalósítása érdekében azonban az látszott számára legmegfelelőbb taktikának, liosv mindkét világhatalom ere’“t. szövetségi rendszerét, erkölcsi hitelét igyekezzék rontani, s ezzel saját viszonylagos erejét, befolyását növelni. Mivel a Szovjetunió és szövetségesei részéről kinyilvánították a szocialista felek készségét a Kínával való jóviszony visszaállítására — legalábbis a béke és haladás közös érdekeit szolgáló anti- imperialista egység jegyében —, a kínai vezetés úgy gondolta, hogy ez irányban nem kell külön erőfeszítéseket tennie. Viszont a nyugati tőkés országok, s különösen Amerika felé bátorító gesztusokat tett, hogy jelezze: közeledni akar hozzájuk. Ezek bizonynyal készek alkura lépni vele, hiszen a szovjetellenessé- get pl. az Egyesült Államok jól felhasználhatja saját céljai érdekében. Egyébként is látható, hogy Nixon az elnök- választás előtt, a vietnami— indokínai kudarcok közepette rászorult olyan látványos: sikerre, amely újraválasztását elősegítheti, s Kínából ilyen látványos eredményt kínáltak neki. Ezen túlmenően: Kína hatalmas, potenciális piac a külkereskedelem számára, s még kitűnő ellensúly lehet nemcsak a világpolitikában a Szovjetunióval szemben, hanem Ázsiában, szükség esetén Japán és India vonatkozásában is: hiszen ki tudja, merre fejlődnek ezek az országok a következő évtizedekben? Mint láthatjuk, a kínai „kettős gyengítés taktikája”, amelynek jelszava: „minden kis és közepes ország fogjon össze a szuperhatalmak ellen” — egyelőre éppenséggel előnyösnek látszik az egyik szidalmazott szuperhatalom, az Egyesült Államok vezetői számára. Tény, hogy Kína eltávolodott a szocialista országoktól és közeledett az imperialista hatalmakhoz. Érthető, hogy ennek az Egyesült Államok (feladva korábbi, hibás Kína-politikáját) elébe ment. Mindamellett az amerikaiak sem lehetnek olyan naivak, hogy azt higyjék, Kína most az ő megbízható szövetségesükké változott. Nixon elnöknek nagy problémát okoz, hogyan vonuljon ki Vietnamból úgy, hogy ott fenntartsa saját bábrezsimjét. Erről kétségtelenül tárgyalni akar a szomszédos Kínával. Tajvan kérdésében is lesz egymáshoz néhány szavuk. Az elkövetkező évek közvetlen amerikai—kínai kilátásait is szemügyre akarják venni: a pekingi látogatás tehát fontos esemény. Azt azonban látni kell, hogy Kína a saját külön szempontjai szerint politizál, nem válik senki szövetségesévé, csak saját magának akar szövetségeseket toborozni. Bár \Kína elsősorban „nagy- politikát” csinál és a fejlett tőkés országokkal fűzi szorosabbra kapcsolatait, nem mondott le a harmadik világ országainak „védelmezője” szerepéről sem. Mintegy 800 millió dolláros évi segélyprogramja kevés számú országba irányul (a Tanzánia—Zambia vasút egymagában 400 millió dollárt igényel, s Szudán kb. 40 milliót kapott Kínától) — de néhány „barátsági támaszpont” kiépítésére alkalmas, mert rendkívül kedvező feltételek mellett adja, s nagy propagandát fejtenek ki szakértői is. A fejlődő országok azonban, nemzeti függetlenségük védelmében csak az an- tiimperialista egységfrontra támaszkodhatnak eredményesen. Kína jelenleg megbontja ezt az egvségfrontot. Ez olvqn perspektívát is elképzelhetővé tesz, hogy Kína egy idő múltán rákényszerül, legalább egyes kérdésekben, az együttműködésre a szocialista országokkal, az imperializmus tényleges, konkrét fenyegetése ellen. Hosszú távra az amerikai érdekek sértik Kína érdekeit a Csendes-óceán térségében és Délkelet-Ázsiában is. Türelem kell annak kivárásához, hogy milyen irányba fordítják a kínai külpoli- kát a szükségszerűségek. Egyelőre tény, hogy szovjetelle- nessége, az antiimperialista egységfront megbontása kárt okoz a haladás és a béke híveinek, s veszedelmeket rejt magábaij Ám Kína bármily „forradalmi” is szavaiban, tetteiben óvatos. Nemcsak a kását, a rizst sem eszik olyan forrón, mint ahogyan főzték. V
