Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
J \ I A ZENE VILA Meg lehet-e érteni a komoly zenét? Különböző emberektől, zeniről beszélgetve, gyakran hallhatunk ilyen véleményeket: „Nem értem ezt a zenét”. Vagy: „Érzem, hogy a zeneszerző ki akart fejezni valamit csak nem tudom, mit”. Esetleg: „Ez a muzsika fáraszt engem. Idegesít Nem tudom felfogni”. Valóban így áll a kérdés? — Meg lehet-e érteni a komoly zenét, és egyáltalában: meg kell-e érteni? Induljunk ki egy olyan jelenségből, amelyről senki gém vitatja, hogy érthető. Itt van például a nyelv. A nyelv szavakból, mondatokból tevődik össze, melyek mindegyikének megvan a maga külön jelentése. Akj tudja valamely nyelv szavait és valamit konyít nyelvtanához is, az érti az illető nyelvet. És a zenében? A muzsika építőkövei: a hangok, a dallamok, a hangzatok önmagukban n«n jelentenek semmit A zenemű teljességében azonban mindegyik összetevőnek megvan a maga ki- sebb-nagyobb jelentősége, ha bármelyiket megváltoztatjuk, többé-kevésbé megváltozik maga a zenemű is. Ez a viszony, > ez a kölcsönös függés jobban megvilágítja az egyes alapelemek szerepét az egész művön belül, de az alapelven ez sem változtat: a zenemű lényegét akkor sem érthetjük, mert nincs meghatározott jelentése. Vagy nézzük meg a tudományokat. Művelői gyakorlati tapasztalatokból, vagy feltevésekből kiindulva, a tudományos gondolkodás szabályainak megfelelően, kísérletekkel, következtetésekkel, új törvényeket fedeznek fel. Aki érti a gondolatmenetet, amelynek alapján elértek hozzá, érti az új törvényt js. És a zenében? Aki jól ismeri az összhangzattan, ellenponttan, forma- és hangszereléstan összes szabályait, az még nem biztos, hogy érzékelni tudja valamely zeneevett ebédtől. Könnyebbségre vágyódott; eszébe jutott az erdőgazda, aki a ma tartandó vadászat megtekintésére hívta reggel. Kedve támadt kihajtani az enyhülő friss szélben, napos levegőben, de előbb lenyugodott egy kevéssé. Sikerült elszunditania, ami hagy örömmel töltötte el, amikor felébredt, s kiadta rendek kezéseit. Mire felöltözött, már várta a delfin-formájú, aranyozott, piros talpú szán, melyet a nyergesen ülő legény hajtott; hátul a lábtón inasa állt, Fülére rántotta prémes süvegét, s a nagy bundák közt nem érezte a hideget. Kifordultak a budai kapun, onnan a városfal tövében északnak iramodott a szán. fel a domboldalon. Már pirosodni kezdett a délutáni napfény a könnyű felhőcskék hasán, mikor felértek a magaslatra; messze el lehetett látni a vá- radi hegyek hosszában kelet fçlét, de egy zaj, egy lélek nem mozdult sehol. Aztán erdőbe értek; a kezdődő alkonyaiban megszürkült a hó, s csupasz, fekete fák futamod- tak sebesen a szán mellett hátrafelé. Janus szemét lehunyva szívta a hűvös, olva- dásszagú levegőt, óvatosan, nehogy köhögésre ingerelje. Jó darabig hallgatta a surló- dó hó neszét, a lovak jókedvű horkolását, mikor hirtelen fény ütött szemébe. A völgykatlan fenekén, a tisztáson nagy tűz égett, s ez egyszerre éjszakát varázsolt az erdőre. À tűz körül álldogálók észre sem vették, amikor a szán beszaladt a tisztásra, s oldalt megállt. Fent a hegyoldalban visszhangzó hahózás, kiáltozás, kutyacsaholás harsant fel. fáklyák cikáztak a fák közt, s a mozgalom közepén két recsegő szekér bukdácsolt lefelé, botladozó, csúszkáló Icrfr- kák mögött. Fülig havas, lelkesedéstől és vesződségtől izmfl művészi értékeit is — pedig minden tényező közt ez a legfontosabb. Másképpen fogalmazva: a zenéhez lehet érteni, de egy-egy zenemű jelentését nem lehet megérteni. zadó parasztlegények ordítoztak körülöttük, s mikor a menet végre lezökkent a síkra, láthatóvá vált a szekerek terhe : egy-egy hatalmas állat hevert mindegyiken. Janust kíváncsivá tette a vad éjjeli jelenet. — Pákái! — kiáltotta erőtlen, a hidegtől máris rekedtes hangon, mely elveszett a zűrzavarban. — George — szólt hátra a lábtón álló legénynek — hívjad Pákáit. A legény, ki eddig néma volt, mint a hal, óriási hangon elordította magát: — Pákái uram! A vadmester levett süveggel közeledett, s utat nyitott a szánnak a tűzhöz. Az első szekérre rengeteg nagyságú vadkan volt terítve. Janus hüledezve nézte: szörnyű vadállat, a tűzben megvillanó agyarai úgy csapódtak hátra, mint a villámütés, .görényes háta, valóságos hegyként rr.a- gaslótt fel a szekéroldalak közül. Nehéz harcban adhatta meg magát, oldalát dárdasebek hasították fel, combjából két beletört nyílvessző állt ki, egyik fülét letépték a kutyák, melyek szűkölve és megbolondulva rugaszkodtak feléje most is, és a kocsiról lecsüngő lábait harapdálták. A másik szekéren királyi szarvas feküdt: egyetlen pompás dárdaütés terítette le, s az elnyúlt állat fejét magasra emelte a lőcsök közé szorult agancskorona, s méltóságteljes tartást adott neki. Janus felélénkülve, csillogó szemmel nézelődött. — Csodálkozásba ejt az állatok nagysága, — szólt oda Pákainak. Még hozzá akarta tenni, hogy egy Meleagemek, egy Herkulesnek fegyverére is méltó volna az ilyen zsákmány, de eszébe vette, hogy a a vadmester aligha értené meg. Mi hát az oka, hogy mégis sok ember tölti azzal a szabad idejét, hogy zenét hallgat, operába, hangversenyekre jár? Mit tudnak felfogni olyan vaAzért tudós udvariassággal, jobb híján, csak ennyit mondott: — Gráciám a sikeres vadászatért! Mindig zavar fogta el. ha tanulatlan emberrel kellett beszélnie. Az ősz ba juszú Pákái fülig pirult a szokatlan köszönet hallatára, és buzgón intézkedni kezdett. Megmutatta a hóra terített apróvadak sokaságát, s fáklyás lovasokat rendelt a szán elé és mellé. Sietnie kellett hazafelé; hideg áramlat tódult alá a völgyfenéken, suhanó ködrongyokat hajszolva a fák között A hó fagyosan csörgött, szakadozott a lovak patái alatt, hófelhők mögé bújtak a fázó csillagok, de Janust — bár érezni kezdte a hideget — derűs, élénk közérzete nem hagyta el. Ritmusok kezdtek pengeni agyában a lódobogás ütemére, s eszébe jutottak fer- rarai barátai. — Meglepem őket evvel a vad képpel. — gondolta magában. Szeme elé idézte a barbár szépségű jelenetet a lobogó tűz körül, a fák közt mesz- szire vetődő fénypászmákat, melyek parázsszínűre festették a havat. Érezte az erdők nedves illatát, a rőt vadszagot, látta a büszkén kiáltozó vadásznépet, a csaholó, izgatott kutyákat a dermedten elnyúló vadtetemek között. De legjobban hatott rá a kocsiból kidagadó, hatalmas testű vadkan, melynek egész formája a kolosszális erőt mutatta holtában is. Illő költői érzékkel a mitológia nagy vadászainak alakját idézte fel hasonlatul, s a disztichonok szinte készen ugrottak ki gondolataiból: Méltó volt és a vad, hogy fegyverrel Meleager döntse le, s herkulesi vasra se méltatlan,.. lamiből, amit nem lehet megérteni? Közöl egyáltalán valamit a komoly zene a hallgatóval? — Természetes, hogy közöl valamit, csak épp a zene sajátos művészi nyelvén. És itt a kérdés lényege: ha pontosan meg lehetne határozni, hogy egy zenemű, egy kép, egy szobor mit jelent, akkor alkotója teljesen hiába fáradozott, hiszen mondanivalóját szóban, vagy írásban is közölhette volna embertársaival. Sőt, folytathatjuk irodalmi példával is: aki a verset pusztán mondatainak értelme alapján próbálja felfogni, az nem ért; a költeményt. A vers sokkal több ennél, hangjainak, sorainak zenéjével, költői képeivel, merész képzettársításaival mélyebbre, az emberi leiek rejtett zugaiba világit Dehát — feszegessük tovább a kérdést —, ha a művészet olyan közléseket továbbít, amelyeknek nincsen értelmük, akkor kj tudja ezeket felfogni? És ha mégis sikerült, akkor mihez kezd velük? Egy hasonlattal lehet legjobban megvilágítani ezt a problémát. Valamely rádióállomás bizonyos műsort sugároz. Ezt az adást csak azok hallhatják, akiknek vevőkészüléke az adó hullámhosszára van beállítva, a többi ember semmit sem érzékel belőle. Ilyen a muzsika is. A zeneszerző az adó : művében megfogalmaz valamilyen érzelmet, hangulatot, indulatot. A vevőben, a zenehallgató közönségben — ha be van hangolva a zeneszerző alkotásaira, stílusára — a művét hallgatva, az S most a vadkan villámként hátracsapodó agyarai, felborzolt sörénye: Nézd magasan fölhajló, villámló agyarát, nézd, nézd a sörényes kan vaskos fegyvereit! Könnyen, magától ment tovább a vers. Dicsérettel emlékezett meg a hősről, ki elsőnek ütötte dárdáját az állatba; festette az egyszerű nép örömét, melynek vetéseit, nyáját nem fenyegeti többé a félelmes dúvad. s a vergiliusi emlék édesen lüktetve ömlött ajkára : Már virgonc dalokat trillázgat a pásztori síp és föllélegzik a föld, s szerte mezők, nyájak most, hogy a vész elmúlt, megnyugszik végre a félénk, oly szép túl a bajon emlékezni reá... Mire hazaért, majdnem el is készült az egésszel, s csak barátságos, derűs téli nap emlékét szerette volna még beleszőni. A vacsora mellett, míg a forró bort kortyolgatta, s egy szőlőfürtöt csipegetett, megtalálta azt is. és Anakreoo módjára felkiáltott: Dicsérjük közösen ti meg én, pajtások ezennel míg ifjúságunk tart, s míg nyájas a tél! Alig várta, hogy asztala elé ülhessen. Pennát fogott, és sebtében lekanyaritotta az elégiát: A vadkanról és a szarvasról. Aztán maga elé tartva a papírlapot hátradőlt, s félhangosan olvasni kezdte élőiről: Mint Tegee Janónak vagy, Calydon Dianának... Belkezét felemelte, s elégedetten skandált ujjaival, mint a vers érverését tapogatná. GA benne is azonos, vagy hasonló érzelmeket, hangulatokat, indulatokat kelt — ezáltal a művész beavatja közönségét a maga lelki-gondolati világába. Ne gondolja senki, hogy ez a „behangoitság”, vagyis a zene befogadására való hajlam valamiféle megmagyarázhatatlan, rejtelmes dolog amely csak kivételes halandók osztályrésze lehet Akiben van némi zenei érzék és szellemi fogékonyság, az — hosszabb-rö. videbb idő alatt — kifejlesztheti magában. Ezt is bizonyítani lehet egy gyakorlati példával: Aki először lát labdarúgó-mérkőzést, épp csak hogy annyit tud róla: m- a gól? Ha rendszeres látogatója lesz a futballpályámak. egyre tapasztaltabb .szurkolóvá váhk, mind többet és többet tud élvezni a szellemes cselekből, finom kö- römpasszokbói, nehéz szögből leadott lövésekből, egyszóval a játék finomságaiból. A rendszeres hangverseny- és operalátogató is a zene újabb és újabb területeit hódítja meg magának é3 kinyílik a füle az előadóművészét értékedre is. Összefoglalva: A zenét nem kell és nem is lehet érteni, inkább arra kell törekedni, hogy beleérezzük magunkat a zeneszerzőik gondolati-lelkű világába. Persze előfordulhat olya» eset is, amikor valóban nem értjük a zenét, például amikor a muzsika szorosan kapcsolódik valami olyan dologhoz, amit Mm ismerünk. Mondjuk a rádió sosem hallott operákból közvetít részletet, idegen nyelven. így épp a legfontosabb, a szereplő adott zenei reagálásának drámai indítéka marad előttünk rejtve. Ezzel elérkeztük a szöveges zene kérdéséhez. Milyen versek alkalmasak a megzenésítésre? Melyek a jó operaszövegkönyvek. Erről majd egy következő alkalommal. KERTÉSZ IVÁN LOVÁSZ PÁL: ^ QYERMEKKORI ÉJSZAKA Rozsdás a Hold, madár sikolt Körül a csönd visszhangja csöng Ront a szila) kormos bivaly Csillag lazul a kútba hull Szó, nesz huhog, iszony zuhog Éjfél után ezüstsubán Fejszés betyár kertünkben hál Reggel helyén se árny, se fény Kéziratokat nem őrsünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség Jelét látjuk! PÁKOLITZ ISTVÁN: QYÜMÖLCSOLTÓ Holt clmbalomhúr még az ág, ringatja búvá dallamát, a ha már nem bírja rejteni, a márciusba zengeti; piros-forrongó dalra kel tengernyi rubint kótafej, s a szél-pengette cimbalom zeng-zsong a szirtnos hajnalon. Óh gyümölcsoltó új tavasz, te mindig más, de ugyanaz: bimbót és leányt érlelő, termőre lobbantó erői te tudod, a virágos ág nem önmagáért- '' fraság, de kedvderítő kegyelem: a szerelem, a szerelem. A virág: termő ú-ulás reményét szépítő varázs, s nem azért van csak, hogy legyen, — mit ér az, ami nem terem? A virág gyümölcs lesz a fán, — szerelmes csókból szült anyám — s tán nem egészen hasztalan gyümölcsöt érlel szép szavam; áldás a gyümölcs és teher, nehezét úgy viseli el a gyümölcsfa, a s~ív, a szó, ha nem szépség nélkül való.
