Tolna Megyei Népújság, 1972. február (22. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

I

I

Sárszentlőrinc Petőfi ünnepére készül

l,Micsoda kapu ki tárult ki felébe Sárszentlőrincen! Nem vágyódhatott olyanra, amit ott meg nem kapott. Sárszentlőrincen minden volt. Volt jólét, megbecsülés dicsőség és kitűnés az iskolában, életre-halál- ra szóló barátság, még szerelem is volt, méghozzá boldog és ráadásul helyben, a háznál, a jegyző úr leánya, a kis Hitiig Amália személyében. Szülei körében a fiút mogorvának, magának valónak ismerik. Sár- szentlőrincen vidám, mozgékony, első nemcsak a tanulásban, de. a jutásban, ugrásban, sőt dobásban... Még énekel is.” Illyés Gyula szavai ezek, aki így foglalja össze ezt a felhőtlen boldogságot, Petőfj rövid életének illő derűjét. Sárszent- lőrimc valóban mindent jelentett számára, ahogy jóval később, néhány napra Borjád Is, Sassék vendégszerető házában.

'Tudjuk, nemcsak ez a két helység köti Petőfit Tolnához, OZora is, ahol először lépett színpadra, s Szekszárd is. ahol az" éhes színtársulattal élvonult. De Sárszentlőrinc élete fénypontja, melynek neve egyet jelentett számára az örömmel, a ritka boldogsággal.

És Sárszentlőrinc most ünnepre készül. Pontosabban folytatni akarja, amit a századik évfordulón kezdett és kezdeményezett, akkor ugyanis — s erről bizonyítékaik vannak — innen indult el az országos ünnepség. Most se _ lehet másként, mondják a sárszent- lőrinciek, s ha rajtuk múlik, így is lesz. Am rajtuk múlik-e?

hét a sárszentlőrinci Petőfi- múzeumba.

A múzeum sem tartozik már a megvalósíthatatlan álmok közé, mert a tanács kiürítette a hajdani Hittig-házat, a diák Petőfi első sárszentlőrinci otthonát. A tekintélyes épület nemcsak a múzeumnak adna helyet, hanem egy Petőfi- könyvtárnak is. De lesz-e valami az évfordulóra a múzeumból?

A lőrinciek ebben már nem olyan biztosak. Az ősszel ugyan a faluban járt az Országos Műemléki Felügyelőség egy brigádja, amely felmérte az épületet, s ígéretet tett arra, hogy elkészíti a renoválás terveit. Azóta azonban a Műemléki Felügyelőség hallgat, pedig, az idő egyre jobban sürget. Pénz talán lenne rá. Talán, mert a megyei tanács átutalt már 200 000 forintot, s a Műemléki Felügyelőség is ígért százezret, de ha ezt is megkapnák, altkor is kérdéses, hogy elegendő lenne-e a renoválásra. S hol van még a múzeum berendezése?

— Társadalmi munkában nem lesz hiány, — mondja magabiztosan és a falu nevében Renkecz József. — No de hol, mit tudunk tenni? A község központját rendbe tudjuk hozni, meg is lesz, de nagyon sok minden van, amihez pénz kell, amihez a lelkesedés kevés. Például a Hittig-ház renoválásához nem is kezdhetünk hoz. zá, lévén műemlék jellegű épület. Mögötte volt egy hozzá nem tartozó toldalék, ezt a tanács brigádja lebontotta, a többivel azonban várnunk kell.

— Milyen pontosan megfogalmazható tervek vannak?

— Mint említettem, összegyűjtjük a Petőfi-legendákat A helytörténeti bizottság hozzáfogott a dűlőnevek megfejtéséhez, magyarázatához. Valószínűleg nem lesz érdektelen a ragadványnevek összegyűjtése sem, amikhez viszont rendszerint anekdoták, régi tréfák, emlékek kapcsolódnak. Tervbe vettük a Petőfi-napok megrendezését. amit szavalóversennyel kapcsolnánk egybe. Még az ;s fölmerült, hogy minden évben megrendezzük a négyökrös szekér „emlékút- ját”, amiből akár idegenforgalmi nevezetességet is lehetne csinálni. Bár nem ez az elsődleges célunk. Petőfi emlékét akarjuk ápolni, méltó módon, úgy, ahogy az igaz örökösökhöz illik. Ezért szeretnénk megvalósítani mindenekelőtt a múzeumot és a könyvtárat. A könyvtár nemcsak a Petőfi- kiadásokat tartalmazná, hanem a róla szóló hozzáférhető könyveket is. A tanács, a falu népe mindent megtesz, amit tud. A megyei tanács részéről is igaz ügyszeretetei tapasztaltunk, s reméljük, a jövőben is tapasztalni fogunk. Mi azonban azt szeretnénk, ha irodalmi kegyhelyekben szegény hazánkban, közösségi üggyé, országos ügy- gyé válhatna a sárszentlőrinci Petőfi-kultusz. Hisz Petőfj nemcsak a miénk, sárszentlő- rincieké, hanem az egész országé.

Végigjárjuk a falut. Petőfi boldogságának színterét, ahol minden volt számára, „jólét, megbecsülés, dicsőség és kitünILXiYiiS GYULA

Pátzay Pál szobra

tetés az iskolában, életre-ha- lálra szóló barátság, még szerelem is volt". Minden Petőfit idézi, de legjobban az emberek, akik úgy készülnek a közelgő évfordulóra, hogy az

mindnyájunk ünnepe legyen.

Ne csak kívánjuk, hogy így legyen, hanem segítsük is ezt a lelkes, nagyon szép munkát.

CSÁNYI LÁSZLÓ

— Ami rajtunk múlik, megtesszük, — mondja Renkecz József, az új körzeti iskola igazgatója. — Azt hiszem, ezt joggal mondom az egész falu nevében, mert a Petőfi-éyfor- duló valóban közüggyé vált, s úgy akarjuk megcsinálni, hogy ne csak egyszeri ünnep legyen, hanem ennek kapcsán Sárszentlőrinc valóban Petőfi- kegyhellyé váljék.

Földesi János, igazgatóhelyettes, a népfront helyi titkára veszi át a szót:

— Ha azt mondom, hogy az első gondolat a népfronttól indult el, ez valóban nem frázis. Aligha mondhattunk volna valamit is. ami ennyire egyértelmű helyeslést, lelkesedést váltott volna ki, mint a Petőfi- ünnepség. Mert ha azt mondanám, hogy nálunk él Petőfi emléke, keveset mondanék. Sárszentlőrincen, s szomorú lenne, ha nem így lenne, állandó és élő Petőfi-kultusz van, az emberek nemcsak tudják, hogy ki volt, hanem a ma is jól ismert legendák szinte élővé varázsolják.

S ezzel már valóban csak megvalósításra vár a legtermészetesebb elképzelés, hogy ösz- szegyűjtsék a Petőfi-legendákat, mindazt, amit nemzedékek emlékezete őrzött meg, s az idősebbek ma is úgy mesélnek, mint eleven történelmet. Renkecz József gondolata ez, meg az is, hogy összegyűjtsenek minden tárgyi emléket, ami ha nem is személyesen Petőfire, de a Petőíi-korra vonatkozik.

— Azt hiszem, sok ilyen van. Nemcsak népi művészeti emlékek, hanem más is, írásos dokumentumok, a régi iskoláról, .a hajdani életről. Felhívásunkra valóságos padlás- kutatá.sj láz keletkezett, s mar eddig is tudunk sok érdekes leletről.

Mindez kitűnő alapja lehet

a Petőfi-múzeumnák, de más is. Renkecz József még abban az időben, amikor az uzdi iskolát vezette. Reiz Terézzel, az ésszel nyug -mba vonult pe- dagógustársával, nagyon szép gyűjteményt hozott össze az űzeti és a környékbeli népművészet emlékeiből. Annak idején jskolamúteite-et rendeztek be az irigylésre m óan gazdag gnyagbúl. ami most bekerülIsmerek egy lányt. Hatszor felvételizett az orvostudományi egyetemre. A felvételik közötti időszakban fél évig dolgozott, hol kórházban, hol a társadalombiztosításnál, a másik hat hónapban pedig otthon ült, ábrándozott és tanult. Hatszor utasították el, egyszer sem helyhiány miatt. Tizenhat pontnál többet soha nem tudott összeszedni.

Lányók, akik nekivágtak! a világnak. Lányok, akik a szó szoros értelmében hősök. lányok, akik úgy élik le az életüket, hogy sosem tudják meg, mi az élet. Lányok, akik méltatlanok a bizalomra. Lányok, akik ábrándoznak. A fenti típusok mindegyikéből lehetne sorolni személyekhez kötődő példákat, most olyanokról lesz szó, akik „lila ködökben” járva tervezik, vagy inkább képzelik el jövőjüket,

K. Ildikó egy üzemben bér- számfejtő. Apja meghalt, édesanyja ugyanott munkásnő. Húszéves múlt az ősszel.

— Miért hagyta abba az egyetemet?

— El akartam jönni Szegedről. Nem tudtam tovább abban a városban maradni. Szerettek, szerettem, de aztán minden elromlott mindent elvesztettem. Az erőmet az egyéniségemet, a hitemet. Hónapokig enni sem volt kedvem, tíz kilót fogytam, a tanulás sem ment. összecsomagoltam és hazajöttem,

— Most joibb?

— Nem.

— Mit akar tulajdonképpen

csinálni?

— Egyre rosszabbul érzem itt magam. Utálom amit csinálok, nem vagyok jóban a számúkkal. A kolléganőim meg nem tudnak másról beszélni, csak arról, mit csinált a gyerek, a férj, vagy a vőlegény, meg hova mennek a nyáron, ha végre kiveszik a szabadságot. A tévé műsorából nekik mindig az tetszik, ami szemét, a többit meg sem nézik, vagy ha véletlenül mégis, mást sem hallok, mint hogy ez, vagy az mekkora hülyeség volt, nem lehetett megérteni.

— Nem a kérdésre vála- ' szolt. Itt akar maradni, vagy I nem?

— Lehet, hogy lemegyefe !

termelésbe! Ott többet is keresnék, azt is láthatnám, hogy amit csinálok, valami.

— Ez megoldás?

— Nem, Könyvtárban szeretnék dolgozni. A jövő hó- napDan elmegyek hazulról albérletbe. Szabad akarok lenni és végiggondolni mindent.

Illlllllllllllllllllllilllllllllll

ííiiimiiimiiiimmiiimiiiii

Húszéves vagyak, csinálnom kell valamit, értelmes, emberi dolgot, aminek haszna van, és lelkesedni lehet érte. A tanítás csodálatos dolog. Formálni az emberkéket.«

— És az egyetem?

— Innét nem javasolnak magyar-történelem szakra, minek egy gyárnak magyartanár? Már egy éve tervezem, az idén biztosan más munkát keresek, és tanulok. De Szegedre nem megyek vissza!

B. Mária huszonhét éves, foglalkozása titkárnő. Számára az utóbbi évek legnagyobb filmélménye asz Isadora című film volt, mert gyerekkori álmai, nosztalgiái éledtek újjá a színesen szárnyaló film két órája alatt.

Csípőficammal született, szinte egész gyerekkora egy tolókocsiban telt el. Táncosnő szeretett volna lenni, pontosan azért, mert a mozgáskorlátozás évei után szállni szeretett volna. Ez lenne a kisebb baj, mert a képtelen vágyat maga is az irrealitások világába utalta már régen, de öt évvel ezelőtt a fejébe vette, hogy kerámikus lesz. Rajzolni soha nem tanult, mintázni sem. Télen lefoglalja a munka, és az ismerősök. Édesanyja úgynevezett jó házból való úrilány volt, most is a régi keretek között ünnepli a névnapokat, összehívja a baráti házaspárokat, gyerekestől, és úgy viselkedik, mint lány- korában, mikor ifjú katonatisztek vették körül, nem is annyira őt, mint inkább a birtokot. Azt hiszi, a lánya boldog.

— Anyám hazudik magá- aaik» és aat hiszi én iá el«

hiszesn. Nem veszi észre és nem is akarja észrevenni, hogy a zajos összejöveteleken mennyire egyedül vagyok. Hála istennek zongoraórára már nem kell járnom, Az idegen- vezetői tanfolyamra szabad akaratomból mentem, de alig tudtam magam rábeszélni,

•iiiminiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

iimiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

hogy a vizsgára .is elmenjek. Untam. A barátnőmmel a gimiben elképzeltünk egy szigetet, ahová azokat visszük el, akik olyanok, mint mi. Neki mar két gyereke van. Az idegenvezetőin megismertem egy fiút, aki verseket ír. Szerintem nagyon tehetséges, őt elvinném a szigetre, de nős. Nem baj, majd ha bejön a jó idő, sokat rajzolok, meg festek. Van most egy lehetőség, nem akarom elkiabálni, mi, az, de a kerámi kuss ággal van kapcsolatban. Ha mintázok, akkor boldog vagyok. Az anyag engedelmeskedik, olyan lesz, amilyennek akarom. Csak másnap szomoro- dok el, mikor megnézem, és kiderül, nem is hasonlít arra, amit szerettem volna. Nem mertem • jelentkezni a főiskolára, mert hátha nem vagyok tehetséges. Mi lesz velem, ha eizt valaki meg is mondja?

H. Zsuzsa, huszonöt éves, népművelés—könyvtár szakot végzett az egyetemen. Harmadik munkahelyéről készül elmenni. Átlagszépség, de feltűnően jólöltözött.

— Miért megy?

— Mert nem bírom idegekkel. A főnököm nem hagy se dolgozni, se élni. Mindenbe beleszól, üldöz a szerelmével. Próbáltam harcolni, de nincs értelme, én egyedül vagyok, ők vannak többen. Egy nő ma is védtelen.

— Az előző munkahelyén mi volt a baj?

— Ugyanez. Szóról szóra ugyanez a történet, és mindehhez ott is ez az utálatos kisvárosi légkör. A nyáron voltam Olaszországban. Csodálatos volt. Hogy ott milyen kövérek a nők! Csodálták a

karcsúságomat, pedig itthon, nem számítok éppen vékonynak. Olaszországban vannak lehetőségek, talán csinálhatnám azt is, amit szeretnék. A szociológia a jövő tudománya. Nagy felméréseket csinálni, ehhez lenne kedvem, nem egy könyvtárban penészedül.

— Az még soha nem jutott eszébe, hogy magában is lehet hiba, ha már másodszor romlott el ennyire a kapcsolata főnökeivel ?

A kérdés után úgy néz rám, mintha a becsületébe gázoltam volna, aztán eszébe jut, hogy „őt mindenki üldözi”. Arckifejezést vált. Faggatom, szomorú szemekkel mondja, hogy semmi közöm a magánéletéhez, meg különben sem érdekli ez az egész, mert férjhez megy az olasz fiúhoz, akinek a vendége volt a nyáron.

„Sárika egy kicsikét butácska”? Az hát, de nem a szó szokványos értelmében. Riportalanyaim közül egyik sem buta, „csak” életidegenek valahányas Mitől? Miért? Gyerekkori lelki sérülés, szerelem? Magányosság? Mindegyik, de a legfőbb baj, hogy nem képesek, és nem is akarnak számolni a realitásokkal. Álmodoznak, bele a vakvilágba. Kerámikus szeretne lenni B. Mária, de fél kipróbálni terveinek realitását. H. Zsuzsának kevésbé megkötött élet kellene. „Jobb körökben divat a szociológia” alapon hatalmas felmérésekről ábrándozik, és persze olasz férjről, mert az is divat volt a nyáron. (Az olasz ismerős, hivatalosan még nem vőlegény.) Talán K. Ildikónak sikerül tisztáznia, mit akar tulajdonképpen, és keres olyan munkahelyet, ahol dolgozhat kedvére.

Zavaróan sokan vannak. Adminisztrátorok, akik tánc- dalénekesek, betanított munkások, akik színésznőik szeretnének lenni. Anyagkönyvelők képzőművészeti, segédmunkások irodalmi ambíciókkal. Arról ismerhetők fel, hogy állandó jelleggel rossz a közérzetük, nincsenek kibékülve a környezetükkel, de nem tesznek semmit személyes céljaik érdekében. A legtöbb, ami tőlük telik, hogy ülnek a „lila álmok” ködében. IHABOSI IBOLYA

I LILA ÁLMOK 1