Tolna Megyei Népújság, 1971. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-09 / 290. szám

Együtt kell cselekednünki „Bűnös” város? A szakszervezetek felvilágosító, nevelő és ellenőrző feladatai Az alkoholizmus elleni küzdelem — a szakszervezetek oldaláról Az üzemekben, s általában minden munkahelyen mind nagyobb szerephez jutnak a szakszervezetek. Hogyan kap­csolódnak bele a szakszerve­zeti bizottságok és aktívák az alkoholizmus elleni harcba — erről kértünk tájékoztatást Virizlay Gyulától, a Szakszer­vezetek Országos Tanácsának titkárától. — Tudomásunk van arról, hogy a SZOT-elnöksége ismé­telten napirendre tűzte a túlzott alkoholfogyasztásnak a dolgozók egészségét és a termelés zavar­talanságát egyaránt veszélyezte­tő kártételét, s megfelelő hatá­rozatot is hozott. Hallhatnánk-e valamit e határozatról, annak sorsáról? — A SZOT elnöksége az idé­zett határozatában megállapí­totta, hogy a szakszervezetek­nek az alkoholizmus elleni küzdelemben főleg felvilágosí­tó, nevelő és ellenőrző felada­taik vannak és lehetnek. Tevé­kenységük egyrészt annak megelőzésére irányul, hogy a dolgozók az ital rabjaivá vál­janak, másrészt elősegítik az alkoholizmusban már megbe­tegedettek gyógyulását, óvják őket a visszaeséstől; segítenek abban, hogy újra hasznos tag­jai lehessenek a társadalom­nak. Mielőtt a részletekre és a jó módszerekre rátérnék, meg­állapíthatjuk, hogy az alkoho­lizmus elleni szakszervezeti fellépés figyelemre méltó ered­ményei kezdenék kibontakoz­ni. Lényeges ebben a munká­ban egyrészt az együttműkö­dés más szervekkel (a Vörös- kereszttel, az üzemorvosokkal, a tanácsokkal stb.), másrészt az irányítottság. Más-más módszer szükséges ugyanis például az építőiparban, mint egy iskolában, vagy például a közlekedés területén. Ennek megfelelően kellett kidolgoz­ni a szakszervezetek nevelő, felvilágosító, reszocializáló stb. munkájának irányelveit is. A SZOT illetékes szervei az elnökségi határozat óta több ízben megvizsgálták a szak- szervezetek tevékenységét, az alkoholizmus elleni küzdelem­ben. A legutóbbi ellenőrzés szerint jó tapasztalatokról szá­molhatunk be Nógrád, Hajdú. Bihar, Békés. Borsod és Vas megyékből. Ami az ágazati szakszervezetek tevékenységét illeti, kiemelkedő a Közleke­dési Dolgozók Szakszervezeté­nek munkája, ahol igen ma­gas szintű megelőző tevékeny­ség folyik. Jól szervezi az al­koholizmus ellen; küzdelmet a Vasas Szakszervezet is. a szakma heterogén jellege azon. ban itt sok nehézséget okoz. Az egyik legnehezebb ebből a szempontból az építőipar, ahol a családon kívüli élet, különö­sen a munkásszállásokon la­kóknál, fokozza a veszélyt. Je­lentős erőfeszítést tesznek a MEDOSZ szervei is, elsősor­ban az egészségvédelem terü­letén. — Miként történik az üzemek­ben az alkoholisták felkutatása, gyógykezelésre iránvftása. utó­gondozása és rehabilitációja? — Az üzemi szakszerveze­teknek csak akkor áll mód­jukban az alkoholisták gyógyí­tását, gondozását és rehabilitá­cióját támogatni, ha tudnak róluk és számon tartják őket. Kisebb üzemekben ez nem okoz nehézséget, hiszen úgy­szólván mindenki ismeri egy­mást. A nagyüzemekben, a szétszórt telephelyen dolgozók között ez bonyolultabb; csak akkor lehetséges, ha a szak- szervezet megkülönböztetett figyelemmel törődik az alko­holisták sorsával és meg is szervezi a tájékozódás mód­szereit. E tekintetben még sok a tennivaló. Jó példaként említhetjük meg Borsod megyét, ahol a nagyobb üzemek szakszerve­zeti bizottságai és az üzem­egészségügyi szolgálat együtt­működnek, s rendszeresen fi­gyelemmel kísérik a részeges- kedők sorsát. A lakóbizottsá­gok segítségét is igénybe ve­szik az alkoholisták felkuta­tására. A békéscsabai üzemek nagy részében igen jó munkát végeznek a szakszervezetek és az üzemorvosok; a gondozás alatt álló alkoholistákról nyil­vántartást vezetnek, megszer­vezik utógondozásukat. Több üzemben a gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetés az üze­mi Vöröskereszttel együtt állt az alkoholizmus elleni küzde­lem élére. Szigorú intézkedé­seket, fegyelmiket indítanak azok ellen, akik ittas állapot­ban jelennek meg a munkahe­lyükön, vagy munka közben isznak. — Mit tesznek a szakszerve­zetek a prevenció, az antialko­holista agitáció és propaganda területén? — A legfontosabb feladat a megelőzés, és ebben nagy sze­repük van a szakszervezetek­nek is. Itt a leglényegesebb a harc a meggyökeresedett szo­kások. téves nézetek ellen. Is­meretes, hogy az italozás több­féle módja rendkívüli mér­tékben elterjedt, szokássá vált. Ilyen például az, amikor mun­kakezdés előtt pálinkát isznak; ez számos baleset forrása volt és lehet a jövőben is. ha nem lépünk fel ellene erélyesen. Ilyenkor nem csak a felvilágo­sítás, a fegyelmezés, hanem adminisztratív eszközök alkal­A simontornyai vár res­taurálása a hazai szervezett műemlékvédelem jövőre ese­dékes centenáriumára befeje­ződik. A százéves évfordulón nemzetközi tudományos ta­nácskozás is lesz Magyaror­szágon, melynek résztvevői a helyszínen tekintik meg a ne­vezetesebb műemlékvédelmi mazása (például a gyárak kö­zelében lévő italboltok munka­kezdés előtti bezáratása stb.) szükséges. A másik jelenség: az alko­holfogyasztás egyre inkább ál­talános társadalmi szokássá válik, mind a magánéletben, mind a hivatalos érintkezés­ben. Küzdeni kell az elhara­pódzó ivászatok ellen, elsősor­ban azok körében, akik nem tudnak mértéket tartani, mert az ilyen emberek könnyen iszákossá válhatnak. Kétségte­lenül, ez a harc nagyon nehéz, sok türelmet kíván. De ha ar­ra gondolunk, hogy az alkoho­listák száma egyre növekszik, vállalni kell az ilyen népsze­rűtlen feladatot is. — Mondhatna-e valamit a SZOT terveiről, elképzeléseiről az alkoholizmus elleni küzdelem fokozására? — Ismételten csak hangsú­lyozni tudom az agitáció és a propaganda, a felvilágosítás, a példamutatás jelentőségét. Feladataink között szerepel, hogy több megyében a helyi és megyei társadalmi szervek bevonásával egész napos konferencián ismertetjük az alkoholizmus következményeit (anyag; kihatásait, egészség- ügyi, bűnügyi vonatkozásait) szemléltetőeszközökkel, tab­lókkal mutatunk rá a káros következményekre. Rendkívül hasznosnak tar­tom a sajtónyilvánosságot is. Ami a szakszervezeti tevé­kenységet illeti, a munka ne­heze itt az üzemi szakszerve­zeti szervekre hárul. Az eddi­ginél szélesebb körű, követke­zetesebb tevékenység, vala­mennyi illetékes állami és tár­sadalmi szerv szoros együtt­működése szükséges ahhoz, hogy az alkoholizmus térhódí­tása elleni küzdelmünk még eredményesebb legyen. munkákat, így a simontornyait is. Az építők most üvegfalú kőtár befejezésén dolgoznak, ahol az időjárás viszontagsá­gaitól védve tekinthetik majd meg a látogatók az ásatások és a renoválás során előkerült értékes faragott kőmaradvá­nyokat, melyeket nem lehetett eredeti helyükre visszailleszte­Tavaly az országban felderí­tett bűncselekményeknek közel a felét a fővárosban és a me­gyeszékhelyi nagyvárosokban követték el — olvashattuk nemrég az újságokban. Ez az adat beszédesebb, ha hozzá­tesszük, hogy e nagyvárosok­ban az ország lakosságának ennél jóval kisebb hányada, ámbár több mint egyharmada él. Tehát nem egyszerűen csak arról van szó, hogy ahol töb­ben vannak, ott több a bűn­eset is, hanem arról, hogy a sűrűbben lakott helyeken aránylag gyakoribb, mint a ki­sebb, gyérebben lakott telepü­léseken, vagyis ha a statiszti­ka szokásos mutatójával össze­hasonlítanánk, hogy hány bűn- cselekmény „jut” egy lakosra, a városban ez jóval több len­ne, mint falun. Ez a statisztikai formula eb­ben az esetben nagyon vissza­taszítóan hangzik, a tisztessé­ges állampolgár még az általá­nosító megfogalmazással szem­ben is érzelmileg jogosan til­takozik: már hogy is „jutna” rá bűneset. Igaza van. Rá nem „jut”, a törvényeket sértő pol­gártársai teljesítették túl a statisztikai „normát”, átlagot. Hogyan, miért? Miféle eltérés ez? A „bűnös” város szemben a faluval? Avagy a rousseau-i gondolat, a XVIII. századi francia gondolkodó tétele iga­zolódik, a természetes vagy legalábbis a természethez kö­zelebbi állapot diadala ez? Mert hogy az ember ereden­dően jó — szemben a vallási felfogás szerint eredendően bűnös voltával —, és csak a környezet rontja meg? A jelenség jó ugródeszka az elméletekhez, de célszerűbb a valóságban keresni az okokat. Az ember eredendően se nem jó, se nem rossz. Az ember tanul — a csecsemő a szülők­től, a növekvő a felnőttektől, a családi és a családon kívüli környezettől — így lesz ember. S hol van a mai falu a ter­mészeti környezettől, az „ős­állapotoktól?” A becsületes ember falun is, városon is be­csületes. Az ilyen emberek aligha fogadnák el, hogy tele­pülésüket a köztük élő néhány ni. A hangulatos belső udvarhoz valamikor kétszintes loggia, er- kélyes árkádsor tartozott. En­nek egy részét helyreállítják, a modem műemlékvédelmi el­veknek megfelelően úgy, hogy a látogató a szép reneszánsz részletek révén a valamikori egész teljes hangulatát élvez­hesse. bűnöző vagy rendbontó után ítéljék meg. Aminthogy az ilyeneket nem is szívesen fo­gadják be. S éppen- itt mutat­kozik az eltérés a falu és a város, pontosabban a kisebb és a nagyobb települések kö­zött. Ahol viszonylag kevés ember él együtt, ott — mint szokás mondani — „mindenki min­denkit ismer”, személy szerint vagy hírből, egyénileg vagy családilag ismerős az egész fa­lu. S ez többet is jelent az is­meret és ismertség tényénél! Az emberi társadalmat egye­bek közt ezek a szálak tartják össze. A kis település társadaL mában egy bizonyos egyensúlyt kényszerít ki a kölcsönös is­mertség és a vele járó kölcsö­nös értékelés, megítélés tuda­ta. S minthogy az egyes ember rendszerint a család keretében kapcsolódik a nagyobb közös­ségbe, a megítélés a családot is érinti, ezért a család is job­ban felelősnek érzi magát egyes tagjaiért Azt mondhatjuk, egy faluban, egy áttekinthető is­meretségi szálakkal átszőhető kis településen jobban érvé­nyesül a kölcsönös társadalmi ellenőrzés, és ez nem mellékes a közrend állapota szempont­jából: A városban ellenben az em. bér ismeretségi köre szűkös, még akkor is, ha szám szerint netán több embert ismer, mint falun. Egy városban lakókat, sőt még egy kerületben, egy háztömbben lakókat sem sző­nek úgy össze az ismeretségi szálak, amelyek egyébként is alkalomszerűek, felbonthatók? csupán máshová kell költözni, s ott úgyszólván újra lehet kezdeni az életet. Nem olyan zárt háló az ismeretkör, mint falun. A nagyváros a faluhoz képest dzsungel. Ezért termé­szetes az, hogy a bűnözők in­kább városba és minél nagyobb városba húzódnak. De törvény­be ütköző tettekre is kedve­zőbb az alkalom, nem érzi a gyöngébb jellem maga mögött úgy mint falun az ismerősök, az egész település ellenőrző szemét. Ez a helyzet megkí­vánja, hogy a nagy települé­seken a hatóságok fokozottabb gondot fordítsanak a közrend, a közbiztonság fönntartására, S ez így is van nálunk is. A rendőrség megteszi, amit tőle várnak, de városon sem elég ehhez csupán a rendőr! A megelőzést elsősorban a lakos, ság segítheti elő. Az utóbbi évben többször is hangot ka­pott az újságokban ez a kér­dés egy-egy olyan eset kap­csán, amikor a járókelők szót­lanul nézték az erőszakosságot, a garázdaságot, még csak rend­őrt sem hívtak. Nos, ez az a terület, ahol hibáztathatjuk a városlakókat Az ismertség hiánya nem ve­zethet holmi teljes elidegenü- léshez, mert az veszélyezteti egy település egész közéletét. A városban maximális egymás­rautaltságban élünk, még a közlekedésben is mások mun­kájára szorulunk. Ez a helyzet közösségvállalást kíván, ellen­tétes a „semmi közöm hozzá” magatartással. Az mondhatja ezt, aki egyedül él és tartja fenn magát az őserdőben — ha van ilyen. Ha vállaljuk, amihez szükségképpen közünk van, az tovább javíthatja a közbiztonságot, a közrendet. NÉMETH FERENC 1971. december 9. Kőtár és loggia Simontornyán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents