Tolna Megyei Népújság, 1971. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-09 / 290. szám
Árcédulák, árkiegészítések Amit „titokban” ad az állam A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása a vadászatról Bolti árainkról szólva szabadjon mindenekelőtt egyszemélyes emlékkel, pontosabban: egy kérdés felidézésével kezdeni, amely Párizsban hangzott el néhány hónapja. Gazdasági küldöttségünk kapta ezt a kérdést a tanácskozóasztal túloldaláról: mondanánk meg — hangzott az érdeklődés —, mi az oka, hogy nálunk eny- nyire mérsékelten emelkednek az árak, általában: hogyan sikerül elkerülnünk, kivédenünk az inflációt? Lám — sóhajtjuk most válaszként —, ennyire viszonylagos minden ezen a világon, ennyire nézőpont kérdése, hogy soknak, vagy mérsékeltnek ítéljük-e honi árcéduláink felfelé kerekedő adatait. A „sok” vagy „kevés” dilemmáját természetesen sem rábeszélésre, sem többségi szavazattal nem lehet eldönteni, már csak azért sem, mert az ár a közgazdaság legbonyolultabb, az egész gazdálkodás minden részletét legsűrítetteb- ben kifejező kategóriája. Térjünk vissza a bevezetőben idézett kérdéshez: hogyan csináljuk, milyen módszerekkel érjük el a fogyasztói árrendszer viszonylagos állandóságát, az árak változásának tervszerű, előirányzott szabályozását? Ehhez azonban szólnunk kell arról, ami azt a bizonyos francia kérdést ihlette: a tőkésvilágon végigzúduló inflációról. Nos, nem mi, hanem az iparilag fejlett tőkésországokat tömörítő szervezet, az OECD — Organization for Economic Cooperation and Development — adatai állítják, hogy a szervezet tagországaiban (és ide sorolható valamennyi fejlett kapitalista ország), az áremelkedés összevont átlaga 1968- ban 3,7 százalék, 1969-ben 4,7 százalék és tavaly 5,25 százalék volt. íme néhány ország áremelkedési mutatója: Franciaországban 1968-ban 4,5, a következő évben 6, tavaly 5,2 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak: ugyanez a hároméves számsor Angliában: 4,7, majd 5,4 és 6,4 százalék; Svédországban: 1,9, a következő évben 2,7, és 1970-ben 7,1 százalék, s így folytathatnék a hasonló adatok felsorolását, szinte valamennyi kapitalista országból. Országunkban, amely, mint ismeretes, kiterjedt külkereskedelmi kapcsolatban áll a tőkésvilággal, természetesen határozott pénzügyi intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az infláció hozzánk is átgyűrűző hatásait megelőzzük, kivédjük. Ami most már a „hogyan csináljuk” kérdést illeti, a fogyasztói árak pénzügyi szabályozásának központ forrása az állami költségvetés, és két alapvető módja az úgynevezett forgalmi adó, illetve a fogyasztói árkiegészítés. Az előbbiek, közgazdasági okokból, drágítanak bizonyos termékeket — főleg olyan esetekben, amikor a kereslet messze meghaladja a kínálatot —, az utóbbiak pedig ártámogatással dotációban részesítenek különböző fogyasztási cikkeket. E pénzügyi módszerekről szólva mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy az összevont mérlegben a bolti árak támogatása messze több, mint a forgalmi adókból befolyó összeg. A támogatási rendszer megítéléséhez figyelembe kell venni, hogy a fogyasztási cikkeknek csak központilag meghatározott része tartozik az úgynevezett szabad árformába, ahol tehát az árak emelhetők. A megoszlás — 1970 évi adatok szerint — így fest: a fogyasztási termékek 16,6 százaléka rögzített, 34,4 százaléka maximált, 25.4 százaléka hatóságilag korlátozott és 23,6 százaléka szabad árformába tartozik. Nézzük most már közelebbről az imént említett fogyasztói árkiegészítéseket, tehát a központi költségvetésből finanszírozott támogatásokat. E támogatások rendkívül jelentős tétele a tőkésinfláció átgvűrű- zásének megakadályozása, de emellett egész sor más okból is szükség van a fogyasztási cikkek dotációjára. Ilyen ok elsősorban az, hogy a fogyasztói árakat a vállalati törekvések, üzleti célú ármozgások közepette is a tervben körvonalazott keretek között tarthassuk; oly módon legalábbis, hogy egv-egy termékcsoport drágulását más termékek ár- stabilitása vagy olcsóbbodása ellensúlyozza, akár a közpénzek terhére is. Ami most már a tényeket illeti, a fogyasztói típusú költségvetési támogatások összege 1968-ban 13,5 milliárd forint volt. Az alapvető közfogyasztási cikkek jelentős része központi ártámogatással kerül forgalomba — a tej például 65 százalékos, a sertéshús 44 százalékos támogatást kap — de érdemes a fogyasztói ártámogatás kérdéscsoportját egy, a folyamatot érzékelhető példával szemléltetni. Tavaly jelentősen emelkedett a kávé világpiaci ára, ám hogy ennek hatásai ne érződjenek, először a kávé importadóját törölték el, majd dotációt kaptak a kávékereskedelmi vállalatok és mindez együtt 520 millió forint költségvetési többlet- kiadással jártFontos külön szólnunk a szolgáltatások áráról. A hazai árrendszer szerkezetében ezek az árak rendkívül alacsony értékekkel szerepelnek. (Említsünk meg ismét egy nemzetközi példát: az NSZK-ban Egészségesebben táplálkozunk Egészségesebb táplálkozási szokások kialakulására utal a fogyasztott fontosabb élelmiszerek összehasonlítása. Például a zöldség és a friss főzelék fogyasztása az utóbbi öt évben kétszeresére növekeIHUWMMMiM ——— Népújság í 1971. december 9. dett: a munkás-alkalmazotti háztartásokban jelentleg meghaladja a havi 9, a parasztcsaládokban a havi 14 kilogrammot, s hasonló arányban emelkedett a gyümölcsfogyasztás is. Tejből a személyenkénti havi átlagfogyasztás valamennyi társadalmi rétegnél körülbelül havi 8 liter, tojásból a paraszti háztartásokban használnak el többet, ugyanakkor a munkáscsaládok havonta csakem kétszer annyi vajat fogyasztanak, mint a falusi háztartások. (MTI). 1950 és 1960 között 23 százalékkal nőtt a létfenntartási költségindex, ezen belül a szolgáltatási árszínvonal 39 százalékkal emelkedett.) Jóllehet, nincs mód a bonyolult szolgáltatási terület támogatásainak elhatárolt összegezésére, sokat mond az az adatsor is, hogy a munkások-alkalma- zottaik országos fogyasztói árindexében — az előző évet száznak tekintve —, a szolgáltatások 1966-ban 101,3 és 1970-ben csupán 101,7 százalékkal szerepeltek, a növekedés tehát mérsékelt, amit elsősorban a közös pénztárból kiáramló támogatásokkal sikerült elérni. A támogatási rendszert, mint ismeretes, sok szempontból vitatják, és — a népgazdasági hatékonyság növelése érdekében — nem kevés pontján korrekcióra is szorul. Mégis fontos, hogy érzékeljük: az átírt árcédulák mögött legtöbbször olyan erőfeszítések húzódnak amelyek eredményeként az ármozgás tervszerű keretek között tartható. Tábori András A Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiuma — figyelemmel a vadgazdálkodással és a vadászattal kapcsolatos új jogszabályokra — foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a vadászterületen elejtett, elfogott, vagy elhullott vad a vadászatra jogosultak közül kinek a tulajdonába kerül. Az erdőtörvény szerint a vadászati jog az ország egész területén államot illeti meg, az állam azonban ezt a jogot állami szervek útján, saját (üzemi) kezelésben hasznosítja, vagy pedig vadásztársaságok részére haszonbérbe adja. A vadászatról szóló rendelkezések kimondják, hogy vad- gazdálkodást és vadászatot csak vadászterületté nyilvánított területen szabad gyakorolni. A megyei szakigazgatási szerv egyes vadászterületeken megtilthatja a szarvas és a dám Vadászatát, ha az állomány védelme ezt szükségessé teszi. A jogszabály, illetve a haszonbérleti szerződés meghatározza, hogy a vadászatra jogosult. vadászati jogot melyik területen és milyen vadra vonatkozóan gyakorolhatja. A Polgári Törvénykönyv kimondja, hogy a vadászterületen elejtett, elfogott, vagy elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. Ez a rendelkezés — állapítja meg a Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiuma — szorosan ösz- szefügg a vadászati jogosultság tartalmát meghatározó előbb említett rendelkezésekkel. Mindezekből következik,' hogy valamely vadászterületen elejtett, elfogott vagy elhullott vad — akár nagyvad, akár aprővad — az ezen a vadászterületen vadászatra jogosult tulajdonába kerül, ha á vadászati jogosultsága erre a’ vadra is kiterjed. Annak & vadnak tulajdonát pedig, ame» lyet az adott területen vadászatra nem Jogosult nenf vadászhat, az szerzi meg, akinek a vadászterületéről a vad kiváltott — feltéve, hogy errg a vadra vadászni jogosult. A statisztika tükrében Többen dolgoznak, keyesebb az eltartott a családokban A különböző társadalmi réte- tegekhez tartozó családok jövedelméről, a háztartások kiadásainak alakulásáról számol be a Központi Statisztikai Hivatal legújabb jelentése. Az adatok szerint a munkás- és az értelmiségi háztartásokban egy-egy személyre ebben az esztendőben körülbelül 1650 forint havi jövedelem jut — Budapesten az átlag valamivel meghaladja ezt az összeget. A személyi jövedelem túlnyomó része munkabér, amelynek havi összege 1968 óta évről évre körülbelül 100 forinttal növekedett. A háztartások jellemző adatai között érdemes megemlíteni, hogy a családlétszám igen lassú csökkenést mutat, s a száz keresőre jutó eltartottak sízá- ma az öt év előtti 97-ről 84- re csökkent, ugyanakkor száz háztartásban az öt évvel ezelőtti 167-tel szemben jelenleg 173-an dolgoznak. Részletesen vizsgálták a paraszti és az úgynevezett kettős jövedelmű háztartások — ahol _ a családfő nem mező- gazdasági dolgozó —- pénzjövedelmeinek alakulását is. A parasztcsaládoknál az egy személyre számított összes pénzbevétel valamivel kevesebb a többi réteg jövedelménél, azonban a saját termelésből és a természetbeni jövedelemből származó személyes fogyasztás értékét is figyelembe véve az egy főre jutó bevétel eléri a munkás- és szellemi háztartások átlagos bevételét. A nettó jövedelmet illetően azonban a parasztcsaládok helyzete valamivel mégis kedvezőtlenebb, ugyanis a háztáji gazdasággal kapcsolatos kiadások, valamint az adók összege körülbelül háromszorosa a munkások és a szellemi foglalkozásúak ilyen jellegű kiadásainak. A statisztikusok összehasonlították, mire költik jövedelmüket a munkás- és az értelmiségi, illetve a paraszti családok. A KSH adatai szerint élelmiszerre, italra, dohányra valamennyi társadalmi réteg nagyjából ugyanany- nyit költ: havonta 650—700 forintot személyenként. Ruházkodásra a falusi lakosság 20 —25 százalékkal kevesebbet áldoz, mint a munkások és a szellemi foglalkozásúak. Megfigyelhető egyébként, hogy az élelmezési és ruházati költségek az utóbbi öt esztendőben valamennyi társadalmi rétegnél néhány százalékkal csökkentek, ugyanakkor a lakáskarbantartásra és a lakóház-építkezésre szánt kiadások ugyanennyivel növekedtek. (MTI). — Régóta Ismerem az emberedet, jók a földek Is, csak az a baj, Hogy ilyen elzárt ez a hely. Hammer Ferenc a Hőgyészi Állami Gazdaság üzemegység-vezetője nem véletlenül említette Nagytormás legnagyobb gondját, azt, hogy az őszi esőzések után szinte megközelíthetetlen a kis település. Jóformán csak traktorral, meg lovas kocsival járható az a földút, amely az üzemegység központját összeköti az országúttal. A kenyeret, meg a betegeket ugyanaz a „két lóerős" fogat hozza-viszi mindennap. Időnként a gazdaság terepjáró GAZ kocsija is nekivág a sártengernek, ami vezetőt és járművet egyaránt próbára tesz. Az irodában, ahol Hammer Ferenccel és Bakó Lajos személyzeti vezetővel beszélgetünk, sok minden szóba kerül. Nemrég fejezték be az őszi betakarítást és már csak a százhetven állandó alkalmazott dolgozik. Nekik sem könnyű munkát biztosítani. Nagytormáson neqyvenöt csatád ét, és csak alsótaaozatos általános iskola működik. Kincses Lajosné tizennyolc gyereket tanít az egyetlen tanteremben. — Ha most azt mondanám, nézzék meg az iskolát, nem tudnának eliönni, mert akkora a sár. Aszfalthoz szokott félcipőnkre pillantva igazat adunk neki. Méa jó, hogy a „technika” — terepjáró autó kénében — segítségünkre siet. Egy narasztház kinézésű éoület előtt állunk meq. A kőkerítés kidőlt, az ablaküvegek az Itt-ott hiány- 7.ó, madzaggal összekötözött keretben árválkodnak. — Miért nem szólt, már rég megcsináltattuk vo^na — mondja az üzemeqyséq vezetője. Belépve a terembe, Petőfi színes portréja néz ránk a falról. Alatta egy kis asztalon új típust) tv-készülék. A táblán néhány ottfelejtett szó: baba neve Béla. Miért nem félek az orvostól? — Az elsősök most tanulják a „b" betűt, a nagyobbaknak meg otthon kell írásban válaszolniuk erre a kérdésre. Az asztalon, a tábla fölé tűzve, a székeken és a szekrényben rengeteg keménypapírból készített szemléltető eszköz. Valamennyi a tanítónő keze. munkája. — Városban mikor járt utoljára? — Október elején voltam Szekszárdon. örülök, ha nem kell kimozdulni, mert mindjárt az jut eszembe, hogy ezen az úton még vissza is kell jönni. Felsőrvánára járok továbbképzésre — legtöbbször gyalog. Előfordult, hogy majdnem befolyt a sár a csizmám szárán. Nem szeretek járműért nyavalyogni. (Pedig a gazdaság sokszor kérés nélkül is érte küld egy lovas kocsit). — A szakfelügyelők azért csak meglátogatják? — Májusban volt itt egy. Szegény alig tudott visszamenni, összefutkostam a gazdaságot, hogy valaki kivigye az országútig. Nagytormáson még elég sok az írástudatlan ember. Néhányon elsős, másodikos gyerekükkel együtt tanulják a betűvetés tudományát. — Jó kifogás ez a rossz tanulóknak, mert nincs aki aláírja az ellenőrző könyvüket. — Nem gondolt arra, hogy máshova kérje magát? — Ha bent a faluban felépül a lakásunk, akkor is itt fogok tanítani. Sohasem jutott eszembe, hogy elmenjek innen. X- gyuricxa — Nagytormás az őszi esők után
