Tolna Megyei Népújság, 1971. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-11 / 266. szám
f Fogalmak — fókuszban Hatékonyság, vagy pontosabban... BB ■BWBM II. A beruházások egy évvel való megrövidítése — ma a százmillió forint feletti nagyberuházások átlagos kivitelezési ideje 5—7 év — esztendőidként IS—20 milliárd forinttal növelné a nemzeti terméket, a korábbi hozam és a más célra felszabaduló ráfordítások révén. A dilemma — leegyszerűsítve — tehát a következő: kevesebb beruházást rövi- debb, vagy többet, hosszabb idő alatt? Nyilván, az elsőt helyesli az olvasó is, csakhogy. .. mi maradjon el. Mi kerüljön hátrább? Minden iparterület a maga fejlesztését nemcsak fontosnak tartja, de indokolni is tudja. (Ezért is, hogy 1969. januárja és 1971. januárja között a kiv’telezés alatt álló építési beruházások mennyisége 26 százalékkal nőtt.) Könnyű szívvel veheti, mert a beruházások alacsony hatékonysága ma még az építőknél nem, a beruházóknál pedig alig mérhető. A vesztes, sajnos, a népgazdaság. Azaz, a hatékonyság nem vizsgálható csak vállalati, csak néogaz- dasási körben. A kettő kölcsönhatásának fölmérése elengedhetetlen. mtért SZÜKSÉGSZERŰ? Sokféle elemzés eredményeként a Gazda sí "kutató Intézet n következő fökb m e a A 11 a - P’t'"Okra jutott: 19P0. és 1970. között a nér>"azdasági hatékonyság iavult: szembetűnő a mezőgazdasági hatékonyság ia- vulása; bár az ipar és az építőipar hatékonysága is emelkedett. a ráfordítások alapján elvárható mértéktől elmaradt; nincs tisztán hatékony és nem hatékony tevékenység, hanem mind vállalati, mind iparági értelemben a kettő elegyedése szabja meg a hatékonyság színvonalát. Miért hivatkozunk az intézet megállapításaira? Egyrészt azért, hogy rámutathassunk: nem létezik eszményi hatékonyság sehol, még a leggyilkosabb konkurrencia- harcot folytató kapitalista vállalatok, iparterületek esetében sem, másrészt, hogy föltehes- sük az eddigiekből a következő kérdést, miért szükségszerű a hatékonyság növelése? Miért fontos, miért emlegetjük annyit; divatba jött. vagy valóban a fejlődés törvényszerű útja, módja? A kérdésre így felelhetünk: az életszínvonal tartósan csakis akkor emelkedhet, ha a gazdasági hatékonyság javul. A mennyiségi fejlődés tartalékai ugyanis kimerültek. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban előtérbe kerül a minőség és a műszaki szint, ugyanakkor változik a belső fogyasztási szerkezet is, s az ugrásszerűen megnőtt követelményeknek a termelőerők hagyományos bővítésével nem lehet megfelelni. A párt X kongresszusának határozata a többi között ezért mondja ki: Népújság 5 1971. november 11. „Nagy gondot kell fordítani az ipar szerkezetének további javítására, a gyártmányösszetétel korszerűsítésére, a gazdasági hatékonyság növelésére.” Ám nemcsak az iparnak vannak meg a maga feladatai a kérdésben. A negyedik ötéves tervről szóló törvény — a hazai tervezés történetében első ízben! — a fő helyre a hatékonyság növelését állította, a fő irányt határozva rneg vele. TÖBB ÜTŐN E fő irányba több úton járva kell haladni. A nemzeti jövedelem növekedése 85—90 százalékban a termelékenység emelkedéséből származzék; a magas termelékenységű ágazatok az átlagosnál gyorsabban bővítsék termelésüket; az iparnak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása — a termelés 32—34 százalékos meny- nyiségi növekedésénél gyorsabban — 40—42 százalékkal emelkedjék; a mezőgazdaságban a termelés növekedését teljes egészében a termelé- kenvsés javulása fedezze. Miként lehet e konkrét feladatok végrehajtásának összegeződéseként a hatékonyság egészén javítani? Ismét több utat járva. A termelés élőmunka- és eszközigényességének csökkentésével, illetve ezek növekedése esetén arányos többlet eredményekkel. A fejlesztés irányának helves megválasztásával. Az alacsony hatékonyságú tevékenységek fölszámolásával, illetve — ha érdemes — alapvető korszerűsítésével. Az árrendszer ösztönző hatásának érvényesítésével. Itt érdemes megállni. Az áraknak ugyanis megkülönböztetett szerepe van az inarterőietek és ágazatok feilődésében, s ezzel a népgazdasági hatékonyság alakulásában. (Az életszínvonal-politika az árak stabilitását követelné meg, a termelési politika viszont a rendszeres árváltozásokat. E kettő egyeztetése hozhat csak megoldást, bizonyítva, itt sincs élesen elválasztható határ jó és rossz között.) Ezért — szakszerűen szólva — a hatékonysági különbségeket és a piaci viszonyokat helyesen tükröző árrendszerre van szükség. Ennek kialakítása azonban nem egy-két év leendője. Ismét példa után nyúlva: az állam által folyósított fogyasztói árkiegészítések összege 1971-ben 18 milliárd forint — 1968: 13 milliárd —, ami az életszínvonal-politika érdekében tudatosan vállait áldozat. Ám a támogatások következtében növekszik a kereslet ott is, ahol a kielégítés feltételei nincsenek meg, feszültségek teremtődnek, lanyhulnak a vállalati erőfeszítések stb. Azaz: csak időlegesen odázható el a hatékonyság érvényesítése, s a jelen meg a jövő hatékonysági mércéjét ösz- szekapcsolva, végül is dönteni kell. (Pl. olyan kérdésekben, mint a hústermelés, az export áruösszetétele stb.) A LEGNAGYOBB KALAP Mivel nagyon bonyolult, sokszoros összefüggésekkel terhes kérdésről van szó, nyilvánvaló: akár vállalati, akár nép- gazdasági értelemben, a hatékonyságot növelni egyszerű Intézkedésekkel lehetetlen. (Hiába a termelékenység emelkedése, ha a lekötött eszközök költségnövekedése fölemészti az előbbi által hozott hasznot, ahogy az eszközök kihasználása is csak akkor hatékony, ha többletét nem semlegesíti a bérköltség emelkedése.) A hatékonyság tehát — mint ezt tréfásan mondják — olyan nagy kalap, amelybe minden belekerül. A termelés szerkezetének változása, a termelékenység színvonala, a fajlagos anyagráfordítások mennyisége, az álló- és forgóeszköz-állomány kihasználtsága, a külkereskedelmi tevékenység gazdaságossága, a fejlesztési eszközök fölhasználásának módja. hogy csak a legkézenfekvőbbeket soroljuk. Mert ezek mellett olyan — látszatra közvetett — tényezők Is nagy hatással vannak a hatékonyságra. mint a szakképzés, a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel, a tudományostechnikai forradalom legújabb eredményeinek fölhasználása stb. Ha ennyire bonyolult, ha ilyen sokrétű teendő, megbirkózhatunk-e vele? Ezt el- odázhatatlanul meg kell tennünk! Mert mindenfajta szükségletünket csakis e „nagy kalapból” elégítjük ki; amilyen a gazdasági hatékonyság foka, olyan lehet a lakosság életszínvonala. MÉSZÁROS OTTÓ PARDOBH.. Tisztességtelen. Ezt a szót ízlelgetem mostanában, s nem valami ráérős egykedvűséggel, nem éppen unalomból. Inkább türelmetlenül és méltatlankodva. Talán azért, mert elég gyakran hallom... Olyan fogalomról van szó, ■ amelyet nem szeretünk, elítélünk, s a mi társadalmi körül- , menyeink között mindenképpen vadhajtásnak tekintjük, A tisztességtelen szóval illetett föl-fölbukkanó gyakorlatot elítéljük. Tudom, ez kevés... Az egyénnel kapcsolatban — úgy általában — gyakran szóvá tesszük, hogy a munka nélkül szerzett, tisztességtelen jövedelem, harácsolás, önzés, nem a mi világunk... Egy közösségi társadalomban felháborító a tisztességtelen nyerészkedés, bár azt hiszem: a jó érzés" emberek másutt is elítélik. De mi van akkor, ha nem az egyéni, hanem a nagyobb, az úgynevezett csoportérdekeket helyezik egyesek az össztársadalmi érdek fölé. s a törekvések éppen a tisztességtelen haszon- szerzésben nyilvánulnak meg. Olvastam ügyészi jelentést, és hallottam felszólalást, ahol szóba került ez a törekvés, s néhány meghökkentő, kirívó példa. Nézzük csak. Vannak vállalatok (néha termelőszövetkezetek is), amelyek nyereségüket tisztességtelen úton, más közösségek, vállalatok rovására növelik. Az ellenőrző szervek hamis számlázások sorozatával találkoztak a múlt évben, s találkozhatunk ilyesmivel építőipari vállalatoknál is. Mi a lényege ezeknek a számláknak? Az, hogy el nem végzett munkát, be nem épített anyagot akartak megfizettetni a megrendelővel, máskor az árakat emelték önkényesen, mert úgymond: ki lát bele a mi dolgunkba, úgyis csak a végösszeget nézik. Nem fillérekről és nem száz forintokról van szó, hanem milliókról. A szorult helyzetet sem törvényszerű tisztességtelen haszonszerzésre kihasználni. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az ilyen „haszonszerzők” erkölcsükben k>~ ficamodott emberek. Súlyos megállapítás ez, de mégis kevés ahhoz, hogy hatásos is 1égvén. Mert a tisztességtelen vállalati haszonszerzés jelenlegi körülményeink között csak erkölcsileg ítélhető el. A hamisan számlázó vállalatot ritkán éri hátrány. Ha a megrendelő rájön a hamis számlázásokra. akkor kérheti a számla módosítását. Ilyenkor a jogtalanul és becstelenül túlszámlázott vállalat legföljebb any- nvit mond: pardon... S ha nem fedezik fel a szabálytalanságot? Akkor a túlszámlázó jól jár... Beszélhetnénk most a tisztességről általában, becsületről és erkölcsről, jellemről és feddhetetlen magatartásról a tisztesség követelményeinek megfelelő, szabályszerű eljárásról, mely a mi társadalmunkban alapvető morális követelmény. De tartok tőle; semmi újat nem mondok ezzel. Azok az emberek, akik a vállalat nevében a dolgozók látszólagos érdekét kénviselve egyéni számlájukra dolgoznak a túlszámlázással, vagy más módszerrel, azok aligha hallgatnak az erkölcsi „prédikációra”. Van még egy lehetőség, s ezt eddig kihasználatlanul hagytuk. Elképzelhető az is, hogy valakit és valakiket felelősségre vonunk majd anyagilag és erkölcsileg is a tisztességtelen haszonszerzés ■miatt. I J. B. Negyedmillió személygépkocsi magántulaj don ban Miből lehet az autót „eltartani” Harmincezerrel növekedett ebben az évben — szeptember végéig — a magántulajdonban levő gépkocsik száma, — a Központi Statisztikai Hivatal legújabb adatai szerint. Az igények rohamos növekedésére jellemző, hogy tíz évvel ezelőtt mindössze 18 500 személyautó volt magántulajdonban, a szeptember végi összesített adatok szerint viszont ez a szám néhány ezer híján megközelítette a negyedmilliót. Ez annyit jelent. hogy csaknem Az idén a bátaszéki állomásról 45 000 mázsa cukorrépát szállítanak a Kaposvári Cukorgyárba, A környező tsz-ekbői naponta 6—700 mázsa répa érkezik az állomásra. Foto; Gottvald. minden huszadik családnak van már gépkocsija hazánkban. Érdekes összehasonlítást végeztek ezzel kapcsolatban a statisztikusok az „autós" háztartások, illetve a gépkocsival nem rendelkezők személyes kiadásairól. Az autó használd- ta, általában „eltartása” az átlagosnál magasabb életszínvonalat feltételez. Ez nálunk a jövedelmi statisztikában úgy jelentkezik, hogy a gépkocsival rendelkező munkás-, alkalmazotti, valamint paraszti háztartások havi átlagos jövedelme több mint hatezer forint. Hogy anyagi lehetőségeinek megfelelően ki mikor vásárol gépkocsit, az természetesen, egyénenként váltczik_ de általános tapasztalatként mégis megállapítható: a viszonylag magas jövedelmű háztartások nagy része legelőször a lakáshelyzetét rendezi, otthonát felszereli, korszerű bútorral, konyhaberendezésekkel látja el és csak ezután gondol kocsivásárlásra. Természetesen sokan vannak, akik a megfelelő anyagi feltételek hiányában is ragaszkodnak a gépkocsihoz, persze másfajta igényeik rovására. Néhány szemléltető statisztikai adat: akiknek nincs autójuk, általában havi jövedelmük 44 százalékát költik élelmiszerre, italra, dohányárura, a gépkocsi-tulajdonosok viszont takarékosabban élnek: fizetésük 33 százalékát használják fel az említett célra. Emellett másutt a ruházkodáson 2 százalékot, a háztartáson és lakásfelszerelésen ugyanennyit takarítanak meg. Egyéb kiadásaik is általában kisebb tételekkel szerepelnek a család havi költségvetésében. (MTI)
