Tolna Megyei Népújság, 1971. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
László Ibolya riportja : Mst mewnetygulc; t®*MMS€«»©ri§ Hm őB'SfüSc ; ember ? Közel két óra leforgása alatt, egyetlen egyszer sem hangzott el a megyei tanácskozáson olyan felszólalás, ami rehabilitálta volna a dolgozó embert, akit itt csak így emlegettek: munkaerő. Bántott a dolog és azóta is bánt. hiszen a szocialista építésnek még soha eddig nem volt olyan szakasza, mint a mostani, amiben sikerült megteremtenünk a munkának és az emberrel való törődésnek egészséges párhuzamosságát. A közgazdasági kategória, amely a dolgozó embert munkaerőnek nevezi, nem rang nélküli. Gyakori használatában mégis ott kísért az a fajta ridegség, ami talán már az én nemzedékem tagjai számára is csak történelem. Mi és az utánunk születettek csak irodalomból, öregek elbeszéléseiből tudjuk, mit jelentett valamikor alig valami keresletre oda állítani az embernek kínálatként azt a gyönyörű képességét, hogy tud és akar dolgozni. Ismeretségünk nem személyes a munkaerő egykori piacával. Ma és nálunk csak azok sodródnak, a munkanélküliség rosszízű státuszába, akikből hiányozik a munkára való készség, mivel Magyar- országon nincs munkanélküliség. Olyannyira nincs, hogy maholnap nehéz lesz kivárni az iparnak a gépesedé mező- gazdaságból fölszabaduló erőket. Olyannyira nincs, , hogy szigorú szabályozók, ,, intézkedések ellenére is meg-meg- kísérlik létszámgondjaikat úgy megoldani az egyes gazdasági szervezetek, hogy fizetségben rálicitálnak arra, amit az átcsábításra kiszemelt dolgozó ember üzemétől, vállalatától kap. Ember? A kereslet oldaláról a leg- kevesebbszer hangzik el így. Kell x számú vasesztergályos, ennyi, meg ennyi betanított segédmunkás, technikus, mérnök, hangzik a termelés igénye. Röviden: újabb munkaerő kell. Kell, hogy zavartalanul tudjanak menni a dolgok, ne álljanak meg kényszerűségből a drága gépek, ne csökkenjen a munka tempója azért, mert akik végzik, a kelleténél kevesebben vannak. Azt mondjuk, munkaerő és nem mindig értjük így: ember! Akadhatnak, ákik elintéznék ezt a problémát vállrándítással, mint az az ismerősöm, aki alkalmasint kioktatott: — Elvtársam, mi nem érünk rá lelkizni. Nem értette sehogyan sem, hogy nem ezt kérem, nem ezt kérjük számon dolgozó emberek. Lelkizzen, aki ilyesmit «kar, s elég neki kitölteni azt 5 a reménytelen űrt, ami időnként azért támad a belsejében, mert gyökértelen. Tűnődő arccal meséli a háromgyerekes asszony, aki húsz éve dolgozik ugyanott, hogy számos vezetőváltozást élt meg munkahelyén. A nagyfőnökhöz mindössze egy alkalommal nyert bebocsátást, akkor, amikor a csoportjának egy sajnálatos baklövését .kellett tisztázni. A nagyfőnök se előtte, se utána nem ismerte meg a csoportvezetőt, pedig akkor ugyancsak közvetlen hangon oktatta ki a pontosság, a fegyelem mibenlétéről. | — Egyszer fordult velem elő húsz év alatt, hogy ilyen hiba csúszott a munkámba. Az a számonkérés mégsem számonkérés volt, hanem megszégyenítés. — Elfelejtette már? _— Nem haragudtam én igazán akkor sem. De valahányszor eszembe jut, mindig megkérdezem magamtól, hogy miért nem tudjuk mi egyformán érvényesítem az emberrel és a munkával való törődés egységét, amikor ez kell a jó társadalmi közérzethez? Épp ez a kérdés. Miért nem, amikor minden kellékünk adott?! Hosszú idő telik el, mire rám kerül a sor és bejutok a szakrendelésre. Fél 11, lehet, hogy fáradt már és azért ingerült a fehérköpenyes asz- szisztensnő, aki ■■— csekély túlzással — légiós őrmesteri hanghordozással pattogja: — Neve?! — Születési év, hó, nap, hely?! — Anyja neve?-! — és így tovább. Szinte legyőzhetetlen ingert érzek, hogy kiabálva vála- szolgassak, aztán csak nem teszem. Pedig várja. Az van az arcára írva, hogy bosszantja a csöndes felelgetés. Ha visszakiabálnék, egy oktávval megemelhetné a hangját. Miért kötekedik velem ez a nő? Mert ilyen a természete? Könnyen lehet. Meg aztán ki vagyok én neki? Ma, talán talán a 120. megírandó karton. amiről nem hiányozhatnak a szükséges adatok. Szóval, nem ember vagyok neki, hanem csak egy karton, amire aztán rákerülnek a vizsgálat adatai is. — Mi a panasza? A meglévőhöz képest az, ami odavitt, igazán csekélység. Panaszom, sokak panasza: nem szeretjük, ha a hétköznapok mechanizmusában a velünk kapcsolatba kerülők a munkaerőt, a beteganyagot, a „kedves vevőt” és utazóközönséget látják csak bennünk, « Fiatal barátom kegyetlen szókimondását még nem sikerült a munkahelyi kollektívának megtorpedóznia, amit gondol, nyomban kimondja. Kedves, szeretetre méltó fiú, mégis kellemetlenkedőnek tartják. — Egy éve vagyok itt, nagyon friss a diplomám, amivel nem adtak gyakorlati ismereteket. Sokat tanultam az idősebbektől, de sok mindent nem akarok megtanulni. — Például, mit? — Például a közönybe bur- kolódzó gyávaságot! — Maga még soha nem félt kimondani valamit? — Nem. És akkor sem tudtam hallgatni, amikor Z-t szinte minden hivatalos és szokásos előzmény nélkül kirúgták. Mindaddig nem volt nálunk Z.-kérdés. Lett. És mire föleszméltünk, már nem volt a munkatársunk. Nagyon megrendített, mert meghallgatva a folyosói beszélgetéseket, azt szűrtem le a történtekből. hogy nálunk csak akkor „divat” foglalkozni egy emberrel, amikor baj van vele. Nem akkor, amikor meg lehet állítani. Ketten a Pécsi Nemzeti Színház művészei közül Milyen a szekszárdi köxőnség ? A kérdést a Pécsi Nemzeti Színház két művészének tettük föl. Pásztor Erzsi' prózai színész, Mendelényi Vilmos táncoskomikusként az operettrajongók kedvence, Mendelényit már Szekszár- don is sokan emlegetik, akár csak otthon, Pécsett, Merta- ként. Sokszor járt itt, sokan szeretik. Művészi küldetésé egy-egy vendégjáték alkalmával mindig népszerű volt, lévén, hogy az operett világának hősei soha sem voltak és lesznek mennydörgő próféták. Az operett szórakoztatni akar és nem megváltani. A műfaj van, kell és egyre inkább csak. úgy, ahogy mostanában színre kerül egy-egy operett. Kicsit ironikus, érzelgősségünket megmosolyogtató hangszerelésben és mindig a jó színház, az igényes színészi ábrázolás igényével. Pásztor Erzsi kevesebbszer járt Szekszárdon. Hogy tehetséges, hogy a szó legnemesebb értelmében színművész,, azt tudjuk róla. De sajnáljuk — és nem kis mértékben —, hogy őt nem becézi meghittebb, közvetlenebbül csengő névvel a közönség. Míg őt hallgattam, színháztörténetünk nagyasszonyára, Jászai Marira kellett — nem tudom hányadszor is — gondolnom, ö mondotta, hogy a színház apostolai soha sem a bonvivánok. . Mire való az a hosszú elöljáró beszéd? Mintegy áthidalni azt az űrt, ami a két válaszadó művész nyilatkozata között van. MENDELENYI VILMOS: — Nagyon szeretem a szekszárdi közönséget és szívesen találkozom vele. Jó ott játszani, mert forró hangulatúak a színházi esték, és a színésznek egyik éltető eleme a siker. Üj töltést tud adni a játéknak még a nagyon sokadik előadáson is, ha olyan közönséggel találkozik, mint az önöké. — Ezek szerint minden viszontlátás a szekszárdi nézőkkel új és kedves élménye? — így van. Kulturált körülmények között, megfelelő technikai adottságok mellett Szekszárdon játszani annyit jelent, mint egycsapásra elfelejteni az utazás fáradalmait és jókedvűen játszani. Ha végigkérdezném az operett-társulat tagjait, valószínű, hasonlóképpen nyilatkoznának valahányan. Nem véletlenül. Mint amiképpen az sem véletlen, hogy a prózai színész emlékei megközelítően sem ilyen rózsásak. PÁSZTOR ERZSI: — Szeretjük Szekszárdot, azt hiszem, ezt szükségtelen hangsúlyozni, hiszen nem mindegy a színésznek, hogy hol, milyen körülmények között kell úgy dolgoznia, hogy az művészet legyen. Bár nekünk, prózásoknak nehezebb a dolgunk. Igen friss példára, Örkény István Macskajáték című színművének két szekszárdi és egy simontornyai előadására kell hivatkoznom. Az első előadás iger^ mérsékelt sikere után a második előadás közönsége szinte megdermedt — Mivel magyarázza? — Csak azzal magyarázható, ami kézenfekvő. A közönség nem. értette meg a darabot, nem tudott kialakulni színpad és nézőtér között az az érzelmi, gondolati kapcsolat, ami nélkül a színház nem színház. A Macskajáték a mai magyar drámairodalom remek darabja. A mi előadásunk — ezt nem én mondom, hanem a kritika mondta ki — jó előadás. Simontomyán, ahol nem fogadott bennünket táblás házfalig volt félszáz ember a nézőtéren, remek dolog volt eljátszanunk a Macskajátékot, mert együtt „játszottunk” a közönséggel. Szakmai nyelven szólva, „vették a lapot", és nem éreztük azt a bénító dermedtséget, ami a második szekszárdi előadás nézőteréről sütött ránk. Milyen tehát a szekszárdi közönség? Jó is és nehéz is egyken. Jó, ha csak befogadni kell, nehéz, amikor a színház tőle együttélést, gondolatokat, érzelmeket vár. Meddig lesz így? Türelem! Az ember olvasni is meséken tanul. A mai színművészet dolga, hogy megtanítson bennünket a színház lelket gazdagító, aktív szerete- tére, — óa — raszter Erzsi Z.-t elkerülik az utcán. Még azok a munkatársai is, akik állítólag a barátai voltak. — Tudja, miért keservesek ezek a kiábrándító epizódocs- kák? Mert mi már az alsófokú oktatásunkban elkezdjük a munka agyonhumanizálását. S mi történik? A fiatal ember belekerül a nagy é-vel emlegetett életbe és kiderül, hogy a menyasszony nem olyan szén, mint amilyennek festették. Valamikor, a nyár elején egyik megyei intézményünk igazgatójánál jártam, akivel majd háromhetes telefon- beszélgetések után sikerült megegyeznünk látogatásom időpontjában. Országos tanácskozás, táj értekezlet, intézményi tanácskozás, megannyi más elfoglaltsága miatt volt addig házon kívül. Amikor végre eljutottam hozzá, legalább négyen keresték, azt meg sem számoltam, hány telefonhívás szakította meg az interjút. — Látja, mindig így van ez. Nem veheti rossznéven, hogy megzavarnak bennünket. Miért vettem volna rossznéven? Inkább sajnáltam. Elnyűtt, sápadt volt az egyéb-» ként hallatlanul energikus, középkorú emiber. Meg is jegyeztem, hogy nagyon fáradtnak látszik, mikor megy szabadságra? Szinte kővé meredt, aztán elnéző mosollyal adta tudtomra, hogy majd valamikor őszszel, talán elmehet pihenni egy kicsit. Könnyű volt kitalálnom, hogy sem közelebbi, sem távolabbi környezetében nem szokás észrevenni, hogy a fáradtság megkoptatja az embert. Parasztasszonyokkal beszélgettem nemrég, arról is váltva szót, hogy a tsz-ben szinte lehetetlen ledolgozni az évi 250 munkanapot, ami után megjárna a szabadság. Amikor azt kérdeztem, hogy mikor pihennek, előbb rámcsodálkoztak, aztán elmondták, hogy tavaly télen volt egy kis kényszerpihenőjük, mert nem akadt a tsz házaid ján munka. — És csakugyan pihentek? — Dehogy. Elmentünk dolgozni az erdőre. Fáért, Ma is a fülembe cseng az L-i termelőszövetkezet főkönyvelőjének kesernyés kifakadá- sa. — Mit akar a tsz-ektől? Mi csak inost tanuljuk a munkaerő-gazdálkodásit ! Nehezen születik a nemzeti jólét, aminek a munka az anyja. Fejlődésünk történetének volt egy szakasza, amikor a megszakadás veszélyét félrerakva olyan vasipart akartunk létrehozni, amilyet a nálunk nyersanyagban gazdagabb népeknek is emberöltők során át sikerült megteremteniük. Akkor viseltünk lódenkabátot és svájcisapkát. Akkor virított a kerítéseken, falakon, minden elképzelhető, dekorációra alkalmas helyen az a mondat, anji az ember értékét hirdette. Akkor még csak hiányoltuk a munkával és az emberrel való törődés összhangját. Ma, birtokoljuk ezt, a kiegyensúlyozott fejlődéssel megalapozott összhangot. De birtokolj ulk-e csakugyan, ha olyan sokszor hagyjuk ki számításainkból. hogy a munkaerő,; ember? 1
