Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
Gyurkovics Tib or: Zenetanár ..Kedves Prezsüli Mária, — mondta a tanár tanítványának — véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is. hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthetjük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak íölfele lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták el. A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, ostobának tűnt ez a növényi hadakozás. szinte egymás ellen törtek az ágak, és eltakarták az eget;. „A pillanat szeszélyességével szeretem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondhatom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a maga személyisége. hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé”. Csönd volt egyébként, s Nyizsnij-Novgorod alacsony te- tőjű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt. „Azt mondom, hogy volna, hiszen sohase volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt és a .füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” — elhallgatott Nikolaj Jegorovics s látta, nem a fent vázolt képet, hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött szürke zakóban, s régi nyakkendőben, látta arcán a ráncait; melyek olyan öreggé> tették* mintha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. — Mindig szerettem, minden mozzanata érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát, ügyetlenségem páncélja leesett, más asszonyok dobták szét, akik bennem tudós csodabogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kíván és hosszan érez. Valójában még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam magáról. A többiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz. hogy utána mindig gyűlöltem őket. mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a falról, amit nem vetítenek tovább. Sohasem értettem meg, miért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvarlóiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették volna önt. Jól tudom, hogy nem én tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni. Valami más, hiába, magában is az az életelem dolgozott, ami bennem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, any- nyira női. Hatásos megjelenés sú. igazi orosz szépség. S mégsem ment férjhez. Magában Volt a hiba. Valami ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt s a férfiak nem értették ezt. így gondolom. :De most annyira elmúltak á a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó és enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc csiszolt régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, pyáy magának régen, tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőrhátú székek, a kert, a mintás falú cserép- kályha, itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közülük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései és nem maradt itt semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok és eszembe jutott, észre sem vettem, csak utólag, a zeneteremben. Az emberi lény átalakul, s magam is megütód- ve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem, Prezsü- li Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Úgy érzem, — hátrakulcsolta a kezét Nikolaj Je- gorovics és puhán, de biztosan. állt s beszélt az ablaküvegnek — nincs semmi teendőm. Sok írásmű, több zene- történet és tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága .gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát és mondd el neki, hogy szereted. Ne értsen félre. Sajnos véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatig sem gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most. tizenhat év után megfogalmazódott bennem. hogy szeretet!!, — Nevetett a tanár, öreges nevetéssel. — Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog, ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magának se, sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes. tanáros módján ellene, okoskodtam és kiszorítottam az idillt az életemből, kottákkal, zengzetekkel, betekkel, könyvekkel. Ma is látom, milyen szép nyaka volt. Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügyesdi, hadállás-változtatás, győzelemvereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt és szenvedéseim árán sem emlékszem egyetlen, arcvonásra sem, pedig forrók voltak és sokszor bágyasztóan illatosak. — Kicsit elhallgatott. Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli, — Semmi. Olyan a2 én szerelmem, mint a művészet. A valóság van benne, de nem a valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért Milliószor visszautasítottam magamíban azt a gondolatot hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de az*án előállt bennem és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez. monoton, s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik. hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Úgy érzem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha mint a szavalt csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, Egy nakí művész — akiről nem tudtunk zatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani. Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, én is a maga dilemmáit. Franciaország szép város, akarom mondani hely, meglátjuk, meddig bírja, örülök, hogy megkapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pedig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán, s egészében véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt, azt mondanám egyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, tudom, ilyenkor sok dolog akad. Örülök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott, s ritka találkozásainkat nem vette sértésnek, kis időtálóbb kezdeti szerelmünk után. Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavarják. Szóval, Isten önnel. Nem mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy, s elintézendő telefon, készülés az előadásra, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő, készülődéssel és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonne- on most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg. Dehát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon. Jóéjt kívánok. Eddig maga szeretett engem, most én fogom magát”. Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott. Bemát János A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumban helyezte letétbe Martha Mulligan szobrászművésznő, elhunyt férje, Bemát János festőművész munkáinak egy részét, huszonöt olajképet, mintegy száz vázlatot és tanulmányt. Bernát János Tolna megyében, Nakon született, 1910-ben. Dombóváron töltött fiatal évei után Budapesten, Rómában, majd a firenzei Accademia déllé Belle Artin végezte művészeti tanulmányait, az akkori legkiválóbb mesterek mellett. Harmincéves volt, amikor a budapesti Képzőművészeti Főönarcképe iskola tanári katedrát ajánlott fel számára. Ezt azonban nem foglalta el, mert máshová törekedett. Ekkor kapta első jelentős kitüntetését, a római festészeti Grand Prix-t. 1939-ben vette feleségül Martha Mulligant, a Képző- művészeti Főiskola magyar származású szobrász-szakos hallgatónőjét. Első közös munkájuk az újdombóvári római katolikus templom freskója volt, az ehhez kapcsolódó díszítésekkel. Mint anny} más művésztársát, a második világháború ese. ményei őt is az ország elhagyására késztették. Előbb Cle- veland-ben, majd az Ohio állambeli Mansfieldben telepedett le. Első újvilágbeli jelentős megbízatásként a toledői Szent István templom freskóinak készítését kapta, majd tanítványaival együtt dolgozott a mansfieldi Szent Péter templom belső díszítésén és készítette el annak festményeit is. Az USA különböző városaiban egymást követték kiállításai. (Toledo, Cleveland. Los Angeles és n\ég sok más város.) Alkotóerejének teljében azonban gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Californiába költözött, de egészségét visszanyernie itt sem sikerült, s le kellett mondania a nagy fizikai megterhelést jelentő freskófestészetről. Művészetét ezután á gyógyítás szolgálatába állította A City of Hope illusztrátoraként készítette a kórház által kiadott tudományos publikációk szemléltető képeit, melyek orvosi és művészi szempontból egyaránt feltűnést keltettek. ötvennégy éves korában halt meg a californiai Manroviá- ban, és ott is helyezték örök nyugalomra. Fiatalkori képei végső akaratának megfelelően kerültek szülővármegyéjének múzeumába. Martha Mulligan ugyanakkor felajánlotta, hogy a művész Californiában levő nagyszámú festményét is a múzeumnak ajándékozza, ha lehetőség nyílik Szekszárdon egy Bernát János-emlékszoba létrehozására. Gaál Attila muzeológus PÁKOLITZ ISTVÁN: NYÁRUTÓ Az éjszakák nem óvják Rozsdásodnak a rózsák Fordulnak napkeletnek Csipkéző szélben lengnek Napszikkasziotta lányok Cigarettazabálók Maradéknak is ócskák Tépdesik az ég gyolcsát Flastromnak a sebekre Fázóska fenekükre Mert fia pali sincsen Ki sorsukon könnyítsen Fukarabb lett a kincstár És gimnazista sincs már Istenem hát ki érti A szénaboglya-kéglit Mért nem lehetett másképp E megalázó játék Vacsorára *e futja És mély a csorda kútja A nappalok nem óvják Rozsdásodnak a rózsák Üzenhetnénk te toprongy Hátha még várnak otthon ■—= - 1 ^ m—átAÜtmLh
