Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-17 / 245. szám

Rákosy Gergely:

. Háromezren voltak, talán ha •tizenöt őr kísérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő. Nem . tudta pontosan megállapítani, mert hosszú volt a sor. Ötösével mentek, fájdalmasan csikorgóit a talpuk alatt a hó. Sütött a nap, de kegyetlen hideg ■ volt, az északi szél oldalba kapta az utat, láthatatlan apfő izzó tűhegyekben roppant jéghegyeket zúdított rájuk. Ruha mintha nem is lett volna rajtuk, három napja nem ettek, negyvennyolc órát pincében álldogáltak, soha el nem tudta volna képzelni, hogy egy néhány méteres pincerekeszbe százötven ember beleférjen.

Első nap még izgatottan ismerkedtek, volt aki komótosan még az élettörténetébe is belekezdett, s egyáltalán valami izgatott túlfűtöttség uralkodott el rajtuk, mintha éb- renlévő tudatiul álmodna valaki, s máris az járna a fejében, hogy fogja majd tátani száját X vagy Y, ha kényelmes körülmények kozott nekiláthatnak az aprólékos mesé- , lésnek. Igen, határozottan kedélyesnek tűnt a dolog. Fülek, Tarkók, orrok arasznyi közel- . ségben hullámoztak, kellemes meleg volt, lábfej lábfejet, csípő csípőt, váll vállat ért, s még füstölnivaló is akadt, egy szabolcsi dohánykertész fél hátizsáknyi szűzdohánnyal velük egy rekeszbe került, másnap reggelre ráncos, lapos véngsz- szonymellé esett össze a nemrég fekete-zsírosán dagadó hátizsák. De akkor nemsökára már indultak is. Addig semmi volt az éhség. Meleggel és cigarettával halálig bírja a dohányos ember.

Eleinte fel sem tűnt, az ápo- rfedott levegőjű félhomály után részegítően hatott rájuk a szikrázó fény, a késéles tömör levegő, s a merev álldogálás után a mozgás. Nem is igaz, hogy foglyok, most tápászkod- tak ki a térdet merevítő iskolapadtól, szólt a csengő, s most mindjárt vidám hógolyózás kezdődik az udvaron. Fél óra sem telt bele, s e képzelgésekből semmi más nem maradt, csak a hideg és az éhség. Sokuknak nem is volt felsőkabátja, legtöbbjükön csak félcipő, s rajta ráadásul még csak .rendes zokni sem. hanem

CALAMBOSI LÁSZLÓ:

FELLEQEKBEN

7. ,

Mennyei kristályszarvasok lábnyoma villog a havon, Hullámok piros ajtaja kerekre tárul a tavon.

Csillogj Nap, rubin Nap: tündérek tányérja. Zománcodat ne pihézze a Világ árnyéka.

3.

Hol az égi szarvasok ezüstös nyoma; homlokukról a suhogó agancskorona?

4.

Jégkirály,

Fagykirály udvarában csillag vár; aranyszárnya lebben. Kristályszarvas égbe száll,

koronája fénye lángol vörös jellegekben.

BALIPAP FERENC VERSEI:

ŐSZ

levél már hullt alá ujjak szigetébe akadt szél-villáma, virágok fehére csillagra fölcsavart ■ ' hajnalok pörögnek

szemek reflektora tó vízébe görbéd elszakadt ölelés drótja csügg a fákon ' vijjogó út hajol

ropogás utánad

METSZETEK

Üveg-csönd, csönd-üveg szél karcol ágakat templomdomb oldalán arcunkat perzselő virágok nyilának

Rideg-jég jég-rideg alkonyat útra kel szobádból röppenő magányom fényeit hűvös ég elnyeli

Török Sophie önéletrajza

a nővére selyemharisnyája, még ki sem értek a városból, már érezte, hogy sarkánál el- rongyolódik, a cipő hideg kérge minden lépésnél belemart a lábába. De aztán ez is elr múlt. 1

Mintha egy dzsúngelbeli, rég kihalt Városon mentek volna . keresztül, de még riasztóbb, mert a zöldellő liánokat hallgatag fehér hótakaró helyettesítette az összeroskadt, szétlőtt házak romjain, kivirágzott óriáspenészek a téglák málló húsán, a gerendáig széttört csontján. S a néhány látszatra ép ház is süket és vak. Nem lehetett senkinek odakiáltani egy kis ennivalóért, darab kenyérért, vagy akárcsak egyetlen sárgarépáért. Ä, persze, kenyér az az álomban is. álom, hiszen már vagy egy hónapja senkinek sem volt a városban, de a répa hogy ropog a fog alatt, kis hasábokra oszlik, s még a szikink is, ami a fog közt megszorul, édes és friss ízű, ha kipiszkálja a nyelv hegye. De répa se volt.

Semmi nem volt, csak az út, a hó, a szél és az őrök. Messze de csak mint a hallucináció, gépágyuk ugattak', a kézi fegyverek ropogását a léptek neszénél is halkabbra zilálta szét a távolság.

Az ötödik óra elteltével, legfeljebb ha három kilométeres sebességgel haladtak. Időnként zömök gépek húztak el felettük a város felé, a pilóta bizonyára azt hihette, a hosszú fekete hangyasor belefagyott a szikrázó fehérségbe.

Ekkor már nem néztek fel. A legkisebb nem-muszáj mozdulattal is takarékoskodtak. Nem is beszéltek, legfeljebb, ha valaki ételt emlegetett, akkor szakadt ki némelyikből egy szó;, kuss!

Később hosszú erdőfal mellett mentek el. a szál a fák fölé kényszerült, a hideg jócskán veszített erejéből," ugyanakkor éhségérzetük hatalmasan megnőtt, szinte egyeduralkodóvá. Térdig érő hófuvatokon vergődtek keresztül, összefonódó lihegésük párája csep- pekben a fák kérgére fagyott. Karnyújtásnyira sötétlett az erdő, a tenger, s háromezer gróf Monte Christo fürkészte a mélyét, de Duma?, nem volt sehol. Az őrök nyakában lógó géppisztolyok rövid csöve hosz- szabb volt a fä^ törzsénél, torka mélyebb és feketébb mindennél. S különben is mi elől, hova és hogyan? A gépágyúk ugatnak, a hó megőrzi a nyomokat. s a ritka ép házak vakok, süketek és taszítok. S mindezen felül egyikőjük sem volt biztos a másikban, hogy nem rántja-e vissza az utolsó pillanatban egy mindent megölő mozdulattal, hogy valami homályos jutalomban reménykedve odakiálthassa az őröknek; Ez itt... üti akart ugrani a sorból! És abban se voltak biztosak, hogy képesek lennének-e az ilyenkor szükséges, robbanásszerű gyors mozdulatokra. Nem hitték, hogy képesek lennének.

Elmaradt az erdő. az út kanyarodott, s meredek szerpentin tűnt fel a távolban, már gondolatban előredőltek s lehunyták' szemüket a fenn fütyülő, harsogó szél miatt, mikor a sor elején kiáltottak; — Megállni! — Majd közvetlenül utána: — Ut szélére húzódni! — Egyesek továbbadták, s mire a sor végére ért a parancs, már mindannyian láthatták : teherautók ereszkednek le feléjük a szerpentinen, álltak, nagy csend volt, már a motorok brummogását, a hóláncok feszülő percegését is hallották,

Nyolc,- katonákkal zsúfolt nyitott teherautó húzott el a sor mellett. Megviselt, a hidegtől, a sok-sok ezer kilométert legyűrő • harcoktól, menetelésektől, nélkülözésektől feketére cserzett, barázdált arcok, rojtos, rongyos elvéko- nyult földszín köpenyek, s legtöbbjük tudatában az örökre elveszett otthon, megnyo- morult. vagy elpusztult szerettek, s az örökös, már-már közönybe fulladó készenlét a megmásíthatatlanra, a halálra. Sokan lehunyt szemmel bóbiskoltak. mások meg mintha sehova sem néztek volna, látszólag nemhogy az út szélén veszteglő sorról, de egymásról se vettek tudomást.

És mégis, alig értek a sor mellé, a harmadik teherautón egyik katona lenyúlt a pad alá, zsákot húzott elő, kibontotta, belenyúlt, s egy egész kenyeret hajított a sorba. Szinte ugyanebben a pillanatban az első, az ötödik és hatodik autóról is kenyerek repültek a sorba, s perc után. akárhogy kiabálták , az őrök, a másodikról és hetedikről szintén.

Soha nem lehetett megállapítani, hány kenyeret is dobtak le, azt sem, hogy mtlyen minőségű kenyér volt, azt sem. hogy száraz volt-e vagy puha még, semmit, egyetlen morzsáját nem lehetett fellelni a kenyereknek már néhány perccel később, pedig a háromezer ember közül senki egy falatot le nem nyelt belőle. Nem nyelhetett le.

A sor, mint egy lomhán nyújtózó kígyó, ha parázsvégű bottal érintik, pattogó gyűrűket vetett, őrjöngő gyorsasággal hánykolódó testté változott. Valaki elkapta a kenyeret, beleharapott. s az imént még vánszorogni is alig képes társai, most megelevenedett Siva- szobrok, sok-sok kézzel és gyors biztos fogással ragadták meg, lábát, karját, vállát, markolták torkát, feszítették hátra homlokát, hogy aztán lenn a földön fogával együtt tépjék: ki szájából a falatot. Eleinte a kenyérért, majd maroknyi tépésekért, foszlányokért, később morzsákért, aztán végül már csak feltevésekért folyt a harc.' Ekkor már nem is az éhség volt a döntő, sőt, szinte szerepet sem játszott többé. Az indulat, mely a ruhát leszaggató, fojtogató, hajat marokszám kitépő ujjakat, a gégeporcot, állkapcsot ösz- szetörő öklöket s a bordát, gyomrot, szájat taposó lábakat irányította, e néhány szóban foglalható össze; „Ha én sem, te sem!" — hár senki ki nem mondta, talán nem is gondolt rá.

Az őrök lecsatolt derékszíjukkal és puskatussal igyekeztek megfékezni a tébolyult go- molygást, és mikor, nem sikerült, a fegyverükhöz nyúltak. Ez azonnal hatott, bár csak a levegőbe lőttek. A kusza zűrzavar álombéli gyorsasággal, szinte hihetetlenül, mint a vaspor a mágnes hatására, ismét ötös sorokká rendeződött.

Aztán kiáltás harsant, s a sor* leszegett fejjel, lassan vánszorogva megindult a szerpentin felé.

Már nem voltak háromezren, talán ha tizenöt őr kísérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő. Vánszorogtak.

Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk "vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk.

Alig múlt tizenöt esztendeje, hogy e nagy becsvágyú, irodalmi életünkben oly tevékeny szerepet játszó írónő meghalt, s emléke már kezd elmosódni. Férje, Babits Mihály halálával féltve őrzött pozícióját is elvesztette, e csapások súlya alatt amúgy is egyensúlytalan idegzete felbomlott, s elborult elmével halt meg hatvanéves korában. — 1942-ben kérésemre válaszul az alábbi életrajzi adatokat küldötte meg:

942. ápr. 30. — Igen tisztelt Uram! Rossz egészségi állapotom miatt csak késve tudok szíves felszólítására válaszolni, úgy hogy a kérdésekre felelni talán már nem is aktuális. S nem is tudom, milyen életrajzi adatokat kíván tőlem? Születtem Budapesten, 1895. december 10-én. Négy elemit Pécsett végeztem, tovább Pesten tanultam, férjhez mentem 921- 'ben (de kérem se asszonynevemről, se mostani családi állapotomról írói működésemmel kapcsolatban ne tessék említést tenni!). — Első verskötetem 1929-ben jelent meg: Asszony a karosszékben. Még két verskötetem van, örömre születtél 1934. és Értem és helyetted 1940. Megjelent még Hintz tanársegéd úr c. regényem 1935-ben, Nem vagy igazi, regény, 1939. — Minthogy könyveim elküldése számomra most túl nagy adminisztrációs munkát adna s a Hintzből nincs is példányom, — ha még aktuális, kérem, írja meg, mely műveimre volna szüksége? Ismertetéseket nem tudok küldeni, s nem is tudom már, kik írtak rólam, nem őriztem meg őket, megjelenéskor minden könyvemről írtak, pl. a Nyugat is. Bocsássa meg pontatlan feleletemet, s kedves • válaszát várva üdvözli Török Sophie.

VÁRKONYI NÁNDOR