Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-08 / 211. szám
Barangolás spanyol földön Granadai palotákban Valencia leghíresebb épülete, a Lón,ja. ii. Már a barcelonai pályaudvar sem sok jóval kecsegteti az embert a spanyol vasutakat illetően. Nincs váróterem, az emberek százai ülnek csomagjaikon, a fiatalabbja a pályaudvar előtt a földön várja a vonat indulását. A várócsarnokban elképesztő a hőség, elképzelhető milyen meleg lehet a pályaudvarra betolt szerelvényen. Tekintve, hogy a vasútjegy érvényesítésénél csak a vagonszámot adták meg, helyszárhot nem, így hát egy órával előbb kellett a helyet elfoglalnom. Van gyorsvonat is, ami légkondicionált, de hiába szól arra a jegyem, nincs hely. Marad hát a döcögő személyvonat, 30 kilométeres átlagsebességgel. Az út Valenciáig délután négytől éjjel egy óráig tart. A pár száz kilométeres úton az a legjobb, hogy végig a tengerpartot követve halad a vasút. Az utas legalább valami képet alkothat magának a tengerpart szépségéről, a több száz kilométeren át húzódó üdülők és kemoingek hosszú soráról. Utitársaim szabadságukra utazó egyszerű spanyolok, akiknek nincs kocsijuk, vagy nem telik gyorsvonatra. Unaloműzőnek valami comics-ot olvasnak, vagy képregényt Komoly könyvet nem nagyon látni. Valenciában azért szakítom meg utamat, hogy ne kelljen Granadáig 27 órát utaznom ezen a szörnyű vonaton. Valencia hangulatos, kedves hely, de komolyabb benyomást csak a belváros neves épülete, a selyemtőzsde, a Lonja de la Seda gyakorolja rám. Az éoít- mény gótikus stílusú, a XV. század végén épült. A hatalmas termet a négyszögletű to- ronv osztja ketté. A terem csúcsívei, bordázata, erdekesen csavart oszlopai nagyszerű látványt nyújtanak. Az épület napjainkban árutőzsde, mindenekelőtt a narancskereskedelemé. A teremben mindenütt írópultok, kisméretű kolonial íróasztalok, a tulajdonos nevével. Valahogy nem tudok belenyugodni, hogy ennyi szépség a tőzsdének adjon otthont. Azt szeretném, ha múzeum, kiállítóterem, vagy akár fogadóterem lenne. Nehezen tudom elképzelni, hogy Senor Vicente Blat Sancho tőzsdeügynök, — mint ahogy az egyik íróasztal névjegykártyájáról leolvastam, — ebben a csodálatos helyiségben licitáljon egy- egy nagyobb narancsszállítmányra. Kiszáradt folyómedrek mentén halad tovább a vonat Granada felé. Kopár, sivatagos a táj, csak ott élénkebb a vegetáció, ahol szórócsöves öntözést látni, de ez nagyon ritka. Sok a parlagföld, a gépet még elvétve se látni. Jellemzésként csupán egyetlen momentum; ezen a vidéken még mindig öszvérekkel folyik a cséplés. Granadához közeledve, az elmaradt mezőgazdasági művelés láttán szinte el sem tudom képzelni, hogy az egykori mór állam gazdaságát elsősorban — fejlett mezőgazdaságának köszönhette. Nagyszerű mező- gazdasági kultúra volt itt annak idején, amelyet a mórok elsősorban az öntözés segítségével teremtettek. A mórok kiűzésével azonban lehanyatlott a magas szintű földművelés, s az egykor dúsan termő táj sivatagos pusztasággá, szegényes hozamú mezőgazdasági vidékké degradálódott. Spanyol földön, július végén, fél kilenc után bukik le a nap. A zsúfolt vonat, a hosz- szú ideig tartó egyhelyben ülés után mozgás és levegő kell. Merre is i^ehetném először utamat, mint az Alhambrához. Ennek hatalmas kertje, a zöld fák, friss, hús levegőt árasztanak. Az ember néhány perc alatt felüdül. Hozzájárul ehhez persze a Sierre Nevada közelsége, hófödte csúcsaival, amely nemcsak nagyszerű klímát teremt, hanem csodálatos látvány is. Az esti kivilágításban már gyönyörködhetem az Alhambra külső szépségében. Itt és így már hajlamos elfelejteni az ember a 17 órás szörnyű utazást, a hőséget. Az Alhambra tulajdonképpen az izlám utolsó bástyája Nyugat-Európában. Az 1780-as években Washington Irwing fedezi fel újra. s lesz az elfeledett Alhambra helyreállításának serkentője. Az Alhambra Palotát nem kellett feltárni. Hiszen a mórok kiűzése után is viszonylag érintetlen maradt. „Alhambra” Vörös Palotát jelent, nevét a várdomb vöröses talajától kapta. Egyébként nemcsak palota, uralkodó rezidencia, hanem egyben a mór világ kormányzati székhelye is volt. Épségét annak is köszönheti, hogy nemcsak Ferdinandot és Izabellát, de számos más spanyol királyt is meghódított az Alhambra varázslatos szépsége. Az Alcázar, az uralkodói rezidencia a központ. A legimpozánsabb a mirtuszok udvara, amelyet márványból alkottak meg ihletői. A pátió közepén nagyméretű medence hűsíti a levegőt, a víztükör szélén mirtuszokkal, virágbokrokkal. Az udvar két oldalát patkóíves oszlopsor zárja le. Innen juthatunk be a különböző termekbe, illetve a 45 méter magas Comares-torony- ba. A toronyban található az Alhambra legnagyobb terme, a fogadóterem. Kanyargó folyosókon, díszes galériákon át, kisebb szökőkutak mentén jutunk el a szultánák otthonához, a Két Nővér terméhez. Innen már csak néhány lépés a híres-neves Oroszlán-udvar. Az udvart 6 méter magas galéria öleli körül, amelyeket ikeroszlopok tartanait, gazdagon díszített oszlopfőkkel, díszes patkóívekkel. Középen a 12 oroszlán őrizte kút. Itt van tulajdonképpen a palota szíve, annak idején ide már csak maga a mór király, s kegyeltjei juthattak be. A granadai katedrális más mint a többi spanyol katedrális. Míg a többiekben középütt valami mindig megszakítja a főhajót, egy oltár, vagy a kórus, addig itt a főhajóban semmi sem zárja el a szemlélő elől a középső teret, hanem szabadon hagyja, egészen a Capilla mavorig. Érdemes szólni a Capilla Reálról, a királyi kápolnáról. Itt van a templom szintjének magasságában Ferdinand és Izabella síremléke* Néhány lépcső vezet le egy nyitott helyiségbe, ahol szabadon áll négy koporsó; Ferdi- nándé, Izabelláé, Szép Fülöpé és Őrült Jankáé. A Capilla Reál egyik érdekessége, hogy egy benyíló teremben őrzik Izabella néhány személyes relikviáját, a többi között azt a kincsesládát, amelyben saját pénzét tartotta. Ebből fedezte annak idején Kolombus útját. Granadának ma 180 ezer lakosa van, élénk üzleti, kereskedelmi élettel. Ebben a városban, a mór időkben félmillióan is laktak. BOROS RÉT, A A Plaza del Topros — azaz, az aréna Elmaradott a földművelés Granada vidékén, gépet még elvétve sem látni. (A szerző felvételei) a vadászok, természetbarátok értik a mód- /M ját. Most, nálunk találkozik az egész vix "*■ lág. Miután megnyitották, az ország vezetői méltató beszédeket mondtak, a külföldi vendégek nyilatkoztak, körsétát tettek, az ünnepségek után jött, tódult a nép, kivonult az ország, a nagyvilág. Kormánydelegációk, Fülöp herceg, az iráni herceg feleségestől, a nepáli király udvarostól érkeztek. És még egy érdekes vendég. 2500 kilométer még vonaton, vagy repülőgépen utazva is soknak tűnik. Hát még gyalog! Kevés vándor vállalkozik ilyen irdatlanul hosz- szú útra. A 61 éves Johann Hufnagl és felesége ez év május 10-én mégis felkerekedett a nyugatnémetországi Mannheimböl, hogy gyalogszerrel eljusson Magyarországra, a vadászati világkiállításra. Hermes, az utazók és vándorok istene az örökifjú házaspár mellé szegődött: sikerült baj nélkül, s egészségesen megérkezniük Budapestre. — Nem a nagy forgalmú országutakon, hanem mindig az erdei ösvényeken, utakon hegyek és völgyek között haladtunk előre — meséli a kétszemélyes „túra” vezetője, Johann Hufnagl immár Pesten, a világkiállítás területén. — Óránként öt. kilométert, egy nap összesen ötven kilométert tettünk meg általában. Az igazsághoz tartozik, hogy a feleségem időnként elfáradt, ilyenkor felszállt egy vonatra, s a következő állomá4 VVK SzÍBfei son megvárt. De Kőszegnél már együtt léptük át a magyar határt, és a fővárosba is együtt, érkeztünk meg, nagy szerencsénkre éppen a tűzijáték megkezdése előtt egy félórával. Johann Hufnagl egyébként magyar származású: 31 évvel ezelőtt vándorolt ki külföldre szülővárosából. Bonyhádról. Az ácsmesterséget és a kőművességet tanulta ki, nyugdíjba azonban már egy mannheimi építészeti hivatalból ment. A túrázást tavaly kezdte meg, első útján Heidel- bergből 31 nap alatt eljutott Hamburgba. Október 1-ig, szüretig szeretnének Magyarországon maradni, s úgy tervezi7c, hogy idejüket — pihenésként — addig is gyaloglással töltik az ország különböző vidékein. * Még egy érdekes ember, az is magyar származású. Neve: Lemhényi-Hankó László, az Amerikai Egyesült Államokban, Alaszkában, a levegőben él. Kereskedelmi pilóta, aki a trófeák nagydíja közül is a legnagyobb dtjat nyerte (53 268 ponttal) a tulajdonában levő és nálunk kiállított kodiak medve bőrével. Jött, kibérelt egy sarkot, kifeszítette az 1970-ben elejtett medve bőrét, és nyert. Pedig benevezett a vetélkedőre az 1884-ben, a Szovjetunióban elejtett jegesmedve koponyája, valamint az 1971-ben Tanzániában elejtett elefánt agyara is. És persze közöttük az ázsiai golyvás gazella, a szajga antilop, a szibériai őz, a . . . Mindegy, az erős mezőnyben Lemhényi-Kodiak medvéje győzött. Láttam, meg-. érdemelte, jó bőre volt. * A sztár a fehér tigris, mint az örült szaladgál le-fel ketrecében. Szomszédai a röhögő majmok és a csendes núbiai vadtiecskók irigykedve bámulják. Egy kisfiú megkérdi mamáját, magyarok-e ezek a kecskék? Azután, hogy meglátja a fehér dögöt, szeme kikerekedik, Dilipre mered. A tigris ötéves, 200 kilós, félelmetesen szaladgál, időnként puha, jobb első mancsával nagyot üt .a levegőbe, mint Eusébió a portugálok fekete ördöge, örömében, a gól után. Dilip Delhiből Becsig repülőn utazott, onnét camionon jött Pestre. Itt nálunk egy kissé elromlott az étvágya, tukmálva eszik, tíz kiló véres hús elköltése után otthagyja az ételt. Amand, az ápoló is búskomor, együtt szenvedik a szép magyar őszt. (Suha)
