Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
Heinrich Bolls Az én drága lábam Most adódott egy lehetőség, írást kaptam, hogy menjek el a hivatalba, és én el is mentem. Nagyon kedvesen fogadtak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: „Hm”. Mire ráfeleltem, hogy: „Hm”. „Melyik láb?” kérdezte a hivatalnok. „A jobb.” „Egészen?” „Egészen.” „Hm”, mondta újból. Azután egy halom cédula között keresgélt. Közben székkel kínált. Jól esett, mert könnyen belefáradok az állásba. Végre megtalálta a megfelelőnek látszó cédulát. „Azt hiszem”, szólalt meg, „ez magának való. Kellemes munka. Ülő foglalkozás. Cipő- tisztító a Köztársaság téri illemhelyen. Na, hogy tetszik?” „Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipőt.” „Azt meg lehet tanulni”, jegyezte meg a hivatalnoki „Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi 'sem probléma. Ha akarja, elvégezhet egy ingyenes tanfolyamot”. „Hm”, dünnyögteim „Tehát megfelel?” „Nem”, mondtam, „nem vállalom. Magasabb járadékot akarok.” „Megbolondult?” kérdezte szelíd hangon és mosolygott „Nem bolondultam meg, de senki sem pótolhatja a lábamat. Még cigarettát sem hagynak árulni.” A férfi hátradőlt a székében és mély lélegzetet vett „Kedves barátom”, kezdte, „a maga lába egy átkozottul drága láb. Ahogy látom 29 éves és a lábától eltekintve makkegészséges. Akár a hetvenéves kort is megérheti. Tehát számítsa ki, kérem: havi hetven márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval ezt számítsa ki kamatok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Mintahogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És ezek után járadékemelésről beszél! Bocsássa meg, de ez őrültség.” „Uram”, mondtam szintén hátradőlve a széken és lélegzetet véve, „úgy gondolom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drágább. Ahogy mondta, ez egy átkozottul drága láb. Különö. sen, ha tekintetbe vesszük, hogy nemcsak fizikailag, de anyagilag is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson ide!” „Kérem, nagyon kevés az időm.” „Azért figyeljen csak egy kicsit!” folytattam. „A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdíjat élveznek. Úgy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem. Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és jelezzen^, ha jönnek, hogy a többiek időben visszavonulhassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulajdonképpen ketten voltunk őrségen, de a társamat agyonlőtték, úgyhogy ő már nem kerül pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt katona, 'hát mindössze egy levelezőlapba, meg egy kis komiszkenyérbe került. Derék fickó volt, időben hagyta magát agyonlőni. így egyedül ma. radtam az állásban. Féltem, hideg is volt, s éppen kereket akartam oldani, amikor ...” „Nagyon kevés az időm”, ismételte a férfi és elkezdte keresgélni a ceruzáját. „Csak hallgasson végig”, mondtam, „most jön a java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal, Mivel ilyenformán fekve kellett maradnom, gondoltam, most leadom a drótot. Úgy is tettem, és így mindenki megpucolt. Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész hadosztály, szépen sorjában, ahogyan illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. Érti? Ha meggondolom, igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őrnagy, meg a többiek és nem kellene nekik nyugdíjat fizetni. Most számítsa ki mibe kerül a lábam. A tábornok 52 éves, az ezredes 48, és az őrnagy 50. Mindannyian egészségesek és katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesznek, mint Hindenburg. Ez tehát annyi mint 160x12x30, mert átlagban nyugodtan vehetünk harmincat, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a * legdrágábbaknak, amit el lehet képzelni. Világos? Mert erről van szó.” „Maga mégis bolond”, mondta a férfi. „Nem én”, feleltem, „nem vagyok őrült, hanem testben, s lélekben sajnos teljesen egészséges, és kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal. Sok pénzt takarítottunk volna meg.” „Szóval elfogadja az állást?” kérdezte a férfi, „Nem”, mondtam és otthagytam. V. Jevtusenko: A dolog úgy kezdődött, hogy bementem az áruházba. A cipőosztályon megkérdeztem: kaphatnék-e egy pár papucsot? Az eladónő rám mosolygott és így szólt: — Először is üdvözlöm önt nálunk. Ólja vagyok. És ön? Kissé megdöbbenten mutatkoztam be. De az eladónő természetes nyájassággal folytatta: — Nyikoláj Jemeljanovics?.örü- lök, hogy megismerkedtünk! Mit parancsol? — Tudja, üdülni megyek. Elkelne egy új papucs. Ólja meglobogtatta lenszőke haját és még kedvesebben mosolygott. ' — Egy pillanat! Negyvenes a lába, ugye? Nem tévedek? Ó negyvenegyes! Elnézést! Őszintén szólva a választék nem nagy. Dehát, nézze csak, Nyikoláj Je- meljanovics! ycs papucs, fehér varrással, rikító sárga talppal. Mint egy béka. Rögtön brekegni kezd. Hátratántorodtam a pulttól. Ólja bűvös mozdulattal elhúzta kezét a papucs fölött, s ettől az ijesztő béka egyszeriben elegáns zöld csónakká változott. — A lábbeli színe igen praktikus. Különösen, ha. tréningruhája kék vagy zöld. És nézze csak, micsoda harmónia van a fehér varrás és a sárga talp között! Az orránál kicsit kiszélesedik, ami széles lábúaknái nagyon előnyös. Eszembe jutott, hogy a pizsamám zöld, s a lábfejem is elég széles. — Biztosíthatom, hogy elégedett lesz a vétellel, — mondta Oljenyka. — A papucs megfiatalítja önt, habár így is olyan, mint egy élsportoló. — Ugyan, Ólja! Idestova hatvan éves leszek — morogtam meghatottam — De abban igaza van, hogy számomra eZ a legjobb papucs. Számlázza, kérem. — örülnék, ha máskor is hozzánk jönne, Nyikoláj Jemeljano- vics — mondja Oljenyka, szívből. — Köszönöm, ön olyan figyelmes, Ólja. Rögtön látszik, hogy tapasztalt eladó. A fiatal lány szemöldöke cso- dálkozón felcsúszott a homlokába és kissé szégyenkezve mondta: —■ Ugyan, Nyikoláj Jemeljano- vics! Újonc vagyok, most végeztem a kereskedelmi technikumot Eltelt két év. Ismét szükségem lett volna egy pár papucsra. Eszembe jutott a szőke Oljenyka, hát elmentem az áruházba. Már ifiessziről megláttam a változatlanul sudár, lenhajú lányt. Karját a mellén összefonva állt, s a kirakaton át méltóságteljesen szemlélte a zajos utcát. — Jó napot,-Oljenyka. Látja, újból eljöttem. A kislány meg se fordult — Papucsot szeretnék venni! — mondtam hangosabban. — Va n ? Bal keze gépiesen felemelkedett az egyik polcig, matatott rajta egy kicsit, majd az orrom alá dugott valami disznóorrú filc-mamuszt. Épphogy nem röfögött Hátratántorodtam a pulttól. • — Drága Ólja, nekem egy rendes papucs kéne! — Ne bizalmaskodjon, polgártárs! Én magának nem vagyok drága! Kitépte a kezemből a papucsot, s mérgesen a polcra hajította. Ekkor jöttem rá, hogy Oljá már nem újonc a kereskedelemben. Fordította: SZEREDAS AGNES LOVÁSZ PÁL VERSEI: SIRATÓ Pillád árnyán már hamv adóz a Nap, a Hold, a Csillag. Lezárt szemed örvényei nyíló egekbe ringnak Általlépted a kék határt, kiáltok eltemetve: a kín eget verő hegye ráomlott hű szívemre ÁMEN Halálod percében ágy gyűljön arcodon az utolsó remény, mint villámlás alatt az éji tó halvány tükrén az égi fény SOHANAP Eszmn, tan hitele, asszony becsülete: vesszen el egyetlen egyszer csak, ez az, mit visszakap — sohanap Boldog Balázs fordítása A pulton megjelent egy zöld Szily Géza kiállítása Szily Géza, a fiatal mű- vésznemzedék egyik nagy ígérete, aki már eddig is számos alkotással hívta fel magára a figyelmet. Legnagyobb szabású munkája a tolnai tanácsház nagytermének freskója, ami osztatlan elismerést váltott ki. Alkotásáival önálló kiállításon most mutatkozik be először. Tárlatát Szekszár- don rendezi: a megyéből indult, munkásságának nagyobbik fele ma is a megyéhez kapcsolja, így érthető, ha először szűkebb pátriájában mutatja be mű. vészete eddigi eredményeit. Az érdeklődéssel várt kiállítás a szekszárdi múzeumban lesz, s október 3- án nyílik. ú a aj 1 I n f ( t ) 6 Fotó: KOVÁCS FERENC 1 ií, J « w JJJjyJJJi LELKES LÁSZLÓ
