Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

Áfész és tagsága TVehány évvel ezelőtt nagy port vert fél szövetke­zeti és pénzügyi berkekben, a zirci áfész egyik kezdeménye­zése. E szövetkezet vezetősége a tagságihoz fordult kölcsönért, mert szüksége volt pénzre, s ahhoz másképpen nem tudott hozzájutni. Ez azért vert fel nagy port, mert addig a szö­vetkezetek és tagságuk közt csupán az 50 forintos rész­jegyen keresztül volt pénzügyi viszony, ami végeredményben mindenütt azt jelentette, hogy a tagság anyagi hozzájárulása a szövetkezet gazdálkodásához elenyésző, jelentéktelen. A fej­lesztés szempontjából is alig jelentett valamit a tagsági részjegy. Ott is alig egy-két-' százezer forint részjegy gyűlt össze, ahol a szövetkezeti va­gyon 40—50 millió forint kö­rül volt. Éppen ezért sokap úgy vélték, hogy a zirci kezdemé­nyezéssel meg lehet majd vál­toztatni ezt az arányt. Mégis elég lassan kezdett elterjedni ez a kezdeményezés. Ennek pedig az volt az oka, hogy in­tézményesen nem volt rögzít­ve ez a kölcsönforma, és az el­ső helyeslés, nekibuzdulás után sokan úgy vélték, hogy mégsem lehet sokat várni et­től a módszertől... . Tolna megyében először a dunaföldvári áfész kezdett ko­molyan foglalkozni ezzel a le­hetőséggel, de hosszú időn ke­resztül nem akadt követője. Egy bizonyos idő eltelte után azonban hirtelen, megváltozott a helyzet: ma már ott tartunk, hogy majdnem minden áfész él ezzel a lehetőséggel. Felkerestük a dunaföldvári áfészt, amely Tolna megyében elsőnek fordult a tagsághoz kölcsönért. Hol tartanak, mi­lyen tapasztalatai vannak e módszernek? Steinbach Antal igazgatósági elnök: — Tulajdonképpen az új szövetkezeti koncepciók kiala­kulásával párhuzamosan te­remtődtek meg e módszer gyakorlati alkalmazhatóságá­nak feltételei. A gondolat már régebbi, de hiányzott néhány olyan rendelkezés, ami ezt egyértelműen alátámasztotta volna. Az első forma, amivei mi is próbálkoztunk, éppen ezért meglehetősen döcögött. Most célrészjegy formájában gyűjtünk a tagságtól pénzt. Ez már benne szerepel az új alapszabályunkban, és az álta­lános pénzügyi rendelkezések­kel is összhangban van. Az alaprészjegy 100 forint. Ez ön­magában nálunk sem jelent különösebb érdekeltséget sem a tagság, sem a szövetkezet részéről, de ezen felül már mintegy kétmillió forintot jegyzett a tagság célrészjegy­ként, s ez már annál jelentő­sebb. És most nézzük a tanulsá­gokat! A tagoknak több mint egy- harmada jegyzett eddig a kö­telező alaprészjegyen felül is részjegyet. A 100 forinton fe­lüli részjegy már nem kötele­ző, és hogy mégis jegyeznek, ez nyilván azzal magyarázha­tó, hogy a tagság törődik az áfész gazdasági tevékenységé­vel, azt még saját pénzével is hajlandó támogatni. Ugyan­akkor bizalom ez a javából — az áfész iránt. Tulajdonképpen most kezd kibontakozni egy minden eddiginél szorosabb kapcsolat a szövetkezet és tag­sága között. Akadnak, akik 50—100 000 forintot bocsátottak a szövet­kezet rendelkezésére. Neveket nem közölhetünk, mert azo­kat szövetkezeten belüli titok­ként kezelik. Senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy kinek mennyi megtakarított pénze van... A kölcsönvett pénzért ter­mészetesen megfelelő kamatot kap a szövetkezeti tag, és ami­kor a pénzre szüksége van, azt visszafizetik. Egyébként éppen ezzel kapcsolatban mutatkozott kezdetben egy kis tartózkodás. „Vajon hozzáférhető-e ez a pénz?” — kérdezgették sokan egymástól, és akadtak, akik próbára tették a szövetkezetét. Beállítottak az irodába, és megkérdezték: — Holnapután reggel kelle­ne a 10 000 forintom. Sürgős kiadásom van... — Semmi akadálya nincs. Holnapután reggel jöjjön be a pénzéért. A szövetkezet vezetősége ak­kor kezdte érezni, hogy a ta­nácstalanságból bizalom lett, amikor az ilyen érdeklődők „holnapután” nem jelentek meg a pénzért... Akik nagyobb részjegyet je­gyeznek, bizonyos kedvezmé­nyekben részesülnek. A szövet­kezet \ ingyen fuvart vállal ré­szükre, s az év végi nyereség­visszatérítéskor is jobban jár-- nak. B. F. PAUL ANDERSON novellája alapján rajzolta; SCHUBERT PÉTER * Be&’lini füzet Heine nem szerette Berlint, de mit is szeretett Heine? Egyenes utcáiban a porosz merevséget látta, amely kö­nyörtelen céltudatossággal tört előre. A fiatal Teleky László, körülbelül ugyanabban az idő­ben, épp ezekért az egyenes utcákért, szabályos rendjükért lelkesedett. „Ami az egész vá­rost illeti, az én szememben -minden eddigelé látott váro­sok közt legszebb. Az utcák szélesek és egyenesek, a házak jobb ízléssel vágynak építve, és nem olyan idom ’felett ma­gasak, barnák, szomorúak, mint Bécsben. Itt sokkal több fényes és bámulásra méltó épületet látni. Azonkívül sok szép fa, ailéek és sétáló he­lyek, nemcsak a városon kívül, hanem bent is.” — jegyzi fel 1833. október 7-én naplójába. Széchenyinek csak Potsdam tetszett, az is mellékesen, né­hány megjegyzés erejéig. JoTj- ban érdekelték a lovak, s naplójában hosszan ír a cső­dörökről, fedeztetésről, jó és kevésbé jó állású ménekről. Heinének valószínűleg ma sem tetszenék Berlin, az ifjú Telekynek még' több oka len­ne lelkesedni az egyenes, szé­les utcákért, Széchenyi pedig a lovak helyett a kitűnő köz­lekedést tanulmányozhatná. AB ŰRBE CONDITA Pontosan ismerjük az új vá­ros alapításának időpont­ját: 1945. április 30-án két szovjet katona ’ ki­tűzte a Reichstag ormára a vörös zászlót. Ami előtte volt, Heinével, Telekyvel, Széche­nyivel, s mindenkivel, akinek köze volt a városhoz, épp olyan elsüllyedt múlt, mint Pergamoné. Vagy olyan se. Mert nem a homok temette be a várost, nem az idő kény­szerítette egyre mélyebbre a föld alá, hanem elpusztult, mint az átokkal sújtott váro­sok, Szodoma és Gomora. Ami megmaradt belőle, néhány jel csak és a^ra jó, hogy figyel­meztessen: korábban is éltek itt emberek. Az új Berlin, gigantikus mé­reteiben is könnyen áttekint­hető városképével a jövő vá­rosa. Égbetörő, hogy otthont adhasson- a földieknek, öt vagy akár majd tíz milliónak is. Ne legyünk érzelgősek: sok mindenért, ami elpusztult, nem is kár. Ez a városalapítás ér­ve, a terv és méretek érve, nem az embereké, akik apo­kaliptikus idők után próbáltak rendet teremteni a romokon. S tudták azt is, hogy minden új fal valamit eltakar a múlt­ból, nem adósságot törleszt, hanem a bukás szégyenét, a történelem talán legnagyobb tévedését takarja el. A Neue Wache helyreállított épületé­ben örök láng lobog a fasiz­mus áldozatainak emlékére. Csaknem valamennyi arra járó betér néhány percre az áldo­zat tüzéhez. A legtöbb temp­lomban már táblára vésték a háborús halottak nevét, „akik a hazáért haltak meg”. Tű­nődve állok az emléktáblák előtt; valóban a hazáért hal­tak meg? Természetesen vala­hogy meg kell fogalmazni ezt a totális tragédiát, százezrek, milliók oktalan pusztulását és pusztítását, akiktől a rossz ügy • követelt helytállást és kitar­tást, hogy épp erényük tetéz­ze tragédiájukat. „Én is ott voltam” •—mond­ja alkalmi ismerősünk két pohár sor között. Városneve­ket említ, melyeknek csak a hajdani hadijelentések és pusztítások adnak szomorú ne­vezetességet. Valahol mind­nyájan ott voltunk, mert a gyűlölet árja elborított minden szigetet s mennyi gyász és kétségbeesés állt út­jaink mentén, amíg eljutot­tunk az «letét újra kezdő Ber­linig! Csak a véletlen szeszé­lye hagyott meg bennünket, ahogy egy-egy ház is csak al­kalmi könyörületből vészelhet­te át azokat az éveket. Állunk a Mária templom gótikus ívei alatt, vagy a Magnus-ház klasszicista homlokzata előtt, s mintha önmaguknak is ide­genül állnának a megválto­zott világban, melyben minden csak a jövőre gondol. Mert a múlt. amelyre csupán néhány jel utal, nem emlék, kézzel fogható valóság, hanem rom, eltakarított rom, de alatta egy nép szenvedését és megalázta­tását kövesül az idő. Az em­lék csak topográfiai meghatá­rozás; itt állt az a ház, ahol a fiatal Marx lakott, itt járt Goethe, Heine, itt élt az öreg Fontane. Valahol itt sétált és lelkesedett az ifjú Teleky László, Széchenyi itt vitatko­zott lovakról, méntelepekről, de a falak, amelyek látták őket, örökre leomlottak. Az a két szovjet katona, aki a Reichstag ormára tűzte a vörös zászlót, s végigtekintett a városon, csak üszkös romo­kat látott, temetetlen holtakat, múltjukat vesztett élőket. Rá­juk várt a feladat, hogy új várost építsenek. A rómaiak a Város alapítá­sától számították az időt, — ab űrbe condita. Ami a lát­ható Berlin mögött van, mé­lyebben él a múltban, mint a betemetett városok, s csaknem ezeresztendős történelmét csak könyvek őrzik, mint az avaro­két vagy a hetitákét. Az élők­nek csak ahhoz van közük, ami a jövő. így élnek, ab űrbe condita. Azóta még három év­tized se telt el. CSÄNYI LÄSZLÖ (Folytatjuk) Berlin jelképévé vált a Brandenburgi kapu, amely min­den este fényárban úszik, ________

Next

/
Thumbnails
Contents