Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-25 / 226. szám
Napjaink forradalmisága i. „Napjaink forradalmisága? Hát van ilyen?” így és hasonló módon kérdeztek vissza olykor kihívóan, érdeklődve, vagy éppen meglepődve azok a fiatalok, akikkel erről a témáról beszélgetni kezdtem. „A forradalmárok kertet ásnak és lelkesen alkudoznak a ktsz-elnö- kökkel, hogy jutányos áron készüljön' el az autógarázs” — mondja epésen a másodéves egyetemi hallgató és megvető kézlegyintéssel jelzi: hagyjuk a témát, ne beszéljünk róla. Amikor meg a Siófok—Szeged között közlekedő autóbusz- járat kalauza a bajai Béke téren erélyes felszólítással kiterelte az utasokat levegőzni, egy fiatal bölcsész felém fordulva kijelentette:.. — Látja, ez a forradalmiság — mondta. — Ez? — Gondolom, igen. Ráparan_ csőit a mozdulni nehezen akarókra, hogy szívjanak friss levegőt. A maga módján így harcol az elkényelmesedés ellen. — mondta a fiatal bölcsész. Öt hallgatva azon gondolkodtam, volt-e joga a kalauznak megzavarni az utasok kényelmét. Aligha, hiszen a helyét mindenki kifizette, ez az ülő- hely Szegedig tehát az övé. Egyedül az utasra tartozik, hogy mozdul, vagy nem mozdul. Ezeket is ésszel felérve mégis arra a végeredményre jutottam, a bölcsész fején találta a szöget, hisz napjaink forradalmisága nem más, mint harc a mozdulatlanság, a konzerválódás, az elpuhulás, a beszűkülés, a betokosodás ellen. Harc, és a harccal járó következmények vállalása. A kalauzt az egyik utas megfenyegette. — Hogy jön maga ehhez? Bejelentem. A kalauz kivágta magát. — Kell a friss levegő. Esetleg az úton rosszul lesz, és ak_ kor nézhet. A kilométerkőnél se orvos, semmi. Az utas mogorva képpel ült a helyére, talán éppen a panaszos levelet fogalmazta, azt, amit még este elvisz a postára. II. B. István, termelőszövetkezeti párttitkár „nagyon érdekes kérdés”-nek nevezi napjaink forradalmiságát. — Szerintem ma is az, ami volt a felszabadulást követő években. — Biztos ebben? — Biztos vagyok benne. De hozzáteszem, hogy a mai elkötelezettséget, a mai bátorságot másként kell használni. Mondjuk úgy, hogy ma nem az az ellenségem, aki volt negyvenötben, hanem az érdektelenség, a közöny, meg a képzetlenség. — Mit ért napjaink forradalmisága alatt? Meg tudná fogalmazni? — Nehezen. Inkább azt tudom- megfogalmazni, hogy mi az, ami ellenkezik napjaink forradalmiságával. Ahogy körülnézek, némelykor azt látom, 1961-ben, 62-ben jobban, bátrabban nekivágtunk minden, nek. A közös gazdálkodás első éveiben talán nagyobb volt a lendület. Itt a mi községi párt- szervezetünknek huszonnyolc tagja van. S a taggyűlésen újabban elég sok a személyeskedés. Ez meg abból adódik, hogy néhányan még mindig a régi érdemekből szeretnének megélni. Ez ma már nehezen megy. Ebből származnak a viták, nézeteltérések, vagy talán még a gyűlölködések is. Én a magam részéről mindig azt mondom: nincs más hátra, lépést kell tartani a követelményekkel. Ebben a mi gazdaságunkban sem lehet ma már csak úgy, a vakvilágba beszélni. Ellenezni, helyeselni csak akkor tudok bármit, ha értem annak a lényegét. — Azt akarja mondani, titkár elvtárs, hogy napjaink forradalmisága egyet jelent a kqr- szerű műveltséggel? — Valahogy így. B. István ötvenegy éves parasztember, az ellenforradalom napjaiban kérte felvételét a pártba. Szerinte ma napjainkban a tudatlanság az egyik legnagyobb ellenségünk. ^ III. A vad és vak indulatokat olykor összetévesztjük a keménységgel, a határozottsággal. Baj. A keménységre, a ha. tározottságra némelykor szükség van, a vad, a vak indulatokra nincs szükség soha. Hogyan is állunk ezzel? Egyfajta szenvedélyes, de elvakult tiltakozás jut kifejezésre abban is, hogy Budapesten, néhány középületen „Lenin”, „Mao” feliratokat látunk fel- firkantva. — Valami nem tetszik —• mondja az egyik közéleti érdeklődésű, problémaérzékeny középiskolás ismerősöm. » — Mi nem tetszik? — Egyesek túl jól élnek, dúskálnak, mások... Akinek van szeme, az látja — szól fanyar mosollyal. Vitatkozunk. Én azt mondom: álforradalmiság egy kalap alá venni a társadalom számára nagy értékeket előállító feltalálót az ügyeskedővel, a harácsolóval, mondjuk az autójavító kisiparossal, azzal, aki nemrég a Kék fényben is szerepelt. A kettő nem ugyanaz. Fiatal barátom megmosolyogva kérdi: — Az államosítás idején maguk különbséget tettek a jó kapitalista és a rossz kapi. talista között? — Nem. — Látja, látja. Hiába magyarázom, hogy az is más, meg ez is más. Elfordul és arra kér, fejezzük be a vitát. Ne fejezzük be. Beszéljünk értelmesen és- világosan. Állapodjunk meg abban, hogy a konkrét harc, a tudatlanság, az anyagiasság, a harácsolás, a naplópás ellen értelmes, forradalmi harc. De értelmetlen és káros azokat is kiátkozni és gyűlölni, akik értékes, hasznos szellemi, vagy fizikai produkcióval biztosítják maguk A Népi Ellenőrzési Bizottság ülése Tegnap Szekszárdon ülést tartott a megyei Népi Ellenőrzési Bizottság. Ennek első napirendi pontjaként a NEB tagjai megtárgyalták az elnöki beszámolót, mely a hozott határozatok végrehajtásával foglalkozott. A NEB öl ömmel állapíthatta míeg, hogy az általa adott javaslatok is szinte kivétel nélkül a realizálódás stádiumába jutottak. Egy több éves_ hét gazdaságra kiterjedő vizsgálat adatait összegezte a következő napirendi pont, mely azzal foglalkozott, hogy az állami gazdaságokban a belső- és felügyeleti ellenőrzés hogyan szolgálja a gazdálkodás rendjének megszilárdítását. Ezután került sor a megyei és járási NEB-ek idei második félévi munka tervének megvitatására. Ennek pontjai között olyan érdekes kérdések is szerepelnek, mint a nők munkahelyi munkafeltételeinek, szociális helyzetének, valamint életkörülményeinek javítására hozott kormányhatározat vég-, rehaj fásának'vizsgálata, vagya másodállások és mellékfoglalkozások létesítésének felmérése egy adott területen. Ugyanígy a vadgazdálkodás helyzete a vadásztársaságoknál és az üzemi vadászterületeken. számára az átlagosnál jobb életnívót. Napjaink forradalmisága az is, hogy legyen bennünk tisztánlátás, különböztessük még a hasznost a károstól, a károst a hasznostól. Nekem esik. — Erkölcsös dolog ma Magyarországon a tizenötezer forintos havi fix? — Attól függ, ki kapja és miért — mondom. Szigorúan rámnéz. — Mellébeszélés, válaszoljon. — Embere válogatja. — De ki válogatja meg az emberét? — néz rám kérdően, inkább szemrehányóan. — Az eredmények, a teljesítmények. — Mese — mondja, s faképnél hagy. Biztosra veszem: nem hízelgő rólam a véleménye. IV. Föltettem á kérdést egy több száz dolgozót foglalkoztató üzem KISZ-titkárának is. A kérdés váratlanul érte. Kínlódva, izzadva magyarázta: „Foglalkoztunk mi elég sokat ezzel a szóval. Kit neveznénk itt forradalmárnak? Nehéz kérdés. Nagyon nehéz. Azt mondanám, forradalmárnak lenni egyenlő egy nagyobb műveltségi szint elérésével.” Nem sokra mentünk egymással. Kerülgettük a forró kását, ő is, én is. Beláttam: nem az a baj, ha vitatkozunk napjaink forradalmiságán, az a baj, ha ezt a kérdést fel se tesszük. Gyakrabban kellene feltenni, magunknak is, másoknak is. Sokszor hallom: elkényelme. sédünk. Van ilyen. De mi is az az elkényelmesedés? Úgy tűnik, nem a vasalt ing, a nyakkendő, az autó az elkényelmesedés jele, sokkal inkább a belső restség, a túlzott elégedettség, a semmit nem akarás.' Ilyenformán elmondhatjuk: le- hét valaki forradalmár szmokingban is, de nem biztos, hogy csak azért forradalmár, mert féltéglával Veri a mellét, s lelkesen élteti a szocializmust. Igaz ennek a fordítottja is. Soha nem felejtem annak az idős elvtársnak a mondását, akitől gyerekfejjel az elkötelezettséget tanultam. „Úgy éljünk, mint az emberek többsége, és azért harcoljunk szüntelenül, hogy az emberek többsége jobban éljen.” Úgy érzem, talán itt kezdődik, s ebben a mondatban foglalható össze napjaink forradalmisága. SZEKULITY PÉTER Hangulatkeltés Az ötvenes években fordult elő az az eset, hogy egy tűzoltótestület felháborodva tiltakozott, mert a negatív hős a színpadon tűzoltóként játszotta szerepét. „A tűzoltóság lejáratása”, magyarázták inegbot- ránkozva a tiltakozók. Felháborodásukat még abban az időben, az ötvenes években is kinevették a normálisan gondolkozó emberek. Azt hihetnénk, hogy ezen az enyhén szólva szemellenzős állapoton rég túl vagyunk. Nem vagyunk rajta túl, — sajnos. Hetekkel ezelőtt megírtuk a Tolna megyei Népújságban, hogyan él vissza beosztásával a kocsolai termelőszövetkezet elnöke, miként sérti lépten-nyo- mon az emberi erkölcs és a kommunista erkölcs írottíratlan normáit. Ez az irás nagy megelégedést és egyetértést váltott ki Tolna megye munkásközvéleményéből, ám elsősorban azokból a szövetkezeti gazdákból, akik szenvedő alanyai voltak az elnök ná- boboskodásának. Vannak azonban szép számmal olyan emberek is, akik a tények ismerete nélkül, hangulatkeltő erély- lyel mondogatják: A beosztásával visszaélő vezető le- ' leplezése, támadás a tsz-elnökök ellen. Érdemes ezzel a kisszerű presztízs-logikával vitatkozni? Nem érdemes, hiszen nem lehet itt szó másról, csak arról, hogy némelyik embernek a saját tyúkszeme is fájni szokott, amikor a máséra lépnek. A Keller-ügy további fejleményeire a vizsgálat befejeztével lapunkban visszatérünk. RlSZ-vezelőségválasztás a vasipari vállalatnál A Szekszárdi Vasipari Vállalat KISZ-alapszervezetének vezetőségválasztó taggyűlését, a Babits Mihály művelődési központban tartották. Geiszhauer János KISZ-tit- kár ismertette a vezetőségnek az elmúlt 4 év munkáját értékelő beszámolóját, melyből kiderült, hogy a VII. kongresszus óta szép eredményeket értek el. Elmondotta, hogy először a jó munka alapvető feltételét, a megfelelő vezetőgárdát kellett kialakítani, és egyben a szervezeti életet megszilárdítani. Nagy segítséget kaptak a KISZ városi bizottságától is, melynek vezetői a taggyűléseket rendszeresen látogatták, így tisztán látták azokat a gondokat, melyek megoldásra vártak. A KISZ-szervezet saját munkáján kívül igyekezett a gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetésnek a különböző feladatok elvégzésében segítséget nyújtani. Az alapszerve- zetnél rendszeresen, és folyamatosan történik az új tagok bevonása. Sok esetben megbíznak nem KISZ-tag fiatalokat is különböző feladatokkal — yáUafati,.rendezvény szervezésével, társadalmi munkával —> és az esetek többségében a következő taggyűlésen háromnégy új jelentkező kéri felvételét. A beszámoló után több hozzászólás következett. A fiatalokon kívül szót kért a vállalat igazgatója, a párt- és a szakszervezet vezetője is. A taggyűlés végül megválasztotta az új vezetőséget. Titkár ismét Geiszhauer János, a vezetőség tagja pedig Kürti Magdolna, Winecher Mária, Bokányi Ilona és Kemenes László lett Negyven év a könyvelésben Csütörtökön a Magyar Nemzeti Bank Tolna megyei Igazgatóságának mind a hetvenöt dolgozója összegyűlt a nagy tanácsteremben, hogy nyugdíjba vonulása alkalmával köszöntsön egy ősz hajú, eleven mozgású és koránál jóval fia- talabbnak látszó férfit. Farkas Ferencet, az igazgató megbízott helyettesét, a könyvelési osztály vezetőjét. — hiány éve könyvelő? — kérdeztük. — Negyven. Azóta, hogy 1930-ban a szekszárdi felsőkereskedelmiben tett érettségi után beléptem az itteni nyomdához. — És mióta bankember? — 1935. június elsején kezdtem a Szekszárdi Népbank Szövetkezetnél. Előtte egy darabig szellemi inségmunkás voltam. Ezt a fogalmat a mai fiatalok már nem ismerik. Gyakorlatilag időnkénti éhbérrel vegetálni engedett munkanélküliséget jelentett. Nemcsak a fiataloknak, másoknak is idegen, szinte misztikus azonban maga a bankszakma. Főleg, ha látnák, amikor fizetési napok előtt egyik-másik állami gazdaság pénztárosai hogyan gyömöszölik bőröndbe azt a néhány millió forintot, melyet otthon majd a dolgozók borítékaiba tesznek. A bankszakmának ez azonban csak a „végterméke", a kétségtelenül mutatósabb része. — Mi kell a többihez? — Precizitás, — mondja Farkas Ferenc, és nehogy a sajátjáról kelljen beszélnie, nyomban kollégáit kezdi dicsérni. — 1954 óta vagyok a Magyar Nemzeti Banknál. Munkaköri feladatom volt a havi, szúrópróbaszerű pénztárellenőrzés, az úgynevezett „főnöki rovancs". Egyetlen egyszer sem találtam hiányt. A negyven esztendő nem kínált riportba kívánkozó szenzációkat. A könyvelő, a bankszakember élete nem kalandregény. Tisztes aprómunka, egyetlen aprócska láncszem a népgazdaság óriási gépezetében. Azonban nagyon fontos, hogy ez a láncszem megbízható, szilárd és tartós legyen. Farkas Ferenc elgondolkodva nézegeti uj- ján a szép arany pecsétgyűrűt, melyet nyugdíjba vonulása alkalmával kollégáitól kapott. — Tudja mire vagyok a legbüszkébb — kérdi váratlanul. — Mire? — Negyven év alatt egyetlen egyszer voltam beteg, amikor operáltak és három, hónapig a kórházban feküdtem. Különben betegség miatt egyetlen napot sem mulasztottam. Régi osztályvezetői szobájában beszélgetünk, ahol még házigazda, de már nem is egészen az. — És most? — következik az obiigát, közhely- szerű kérdés. — Hogyan kezdi a pihenés éveit? Mosolyog: — Egyelőre még nem éltem bele magamat. Olyasféle érzésem van, mint a szokásos évi szabadság első napján. Csak hát ez a szabadság hosszabb lesz.... Korábban méhészkedtem is, most lenne rá idő. Arra pedig, hogy látogassam az unokáimat, biztosan lesz. Kettő van, elég messze laknak egymástól. Aztán felköltözöm Pestre, szekszárdi házam szanálásra ítélt területen áll. (ordas)
