Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-25 / 226. szám

Utazik a császár

Őfelsége,

HIROHITO NO MIJA TENNO,

Japán császára, a tervek szerint nyugati útja egyik állomásaként holnap Alaszkában találkozik Nixon elnökkel. A császár, aki egy több mint két és félezer éve (!) uralkodó család sarja, korántsem világutazó típus. Fiatal trónörökösként utoljára 1921-ben kelt útra és látogatott el Európába. Személye természetesen érdekes, hiszen a koronás fők hovatovább ritkaságnak számítanak a földgolyón, ezenkívül a császár tudományos körökben jegyzett nevű botanikus is. Aligha ez azonban az ok, amiért utazása a világsajtót, elsősorban a nyugati lapokat foglalkoztatja.

Japán katonailag nem nagyhatalom, de gazdaságilag annál inkább. Utóbbi téren expanziós törekvései közismertek és egyáltalán nem megalapozatlanok, hiszen a felkelő Nap országának a válsággal küzdő, „lebegtetett” dollárból tízmilliárdnyi (!) tartaléka van, melyet külföldi beruházásokra akar fordítani. A császár Nixon elnökkel való tanácskozásáról bizonyára megjelenik majd egy hivatalos közlemény. A francia sajtó — melynek közléseire ebben a beszámolóban támaszkodunk — azonban ennek ismerete nélkül is szinte bizonyosra veszi, hogy a császár és elnök tárgyalásainak középpontjában a japánok latin-amerikai tervei állnak majd. Latin-Amerika népei előtt az Egyesült Államok még mérsékeltnek sem nevezhető szimpátiának örvend csupán, beruházási törekvéseit pedig (általában joggal) nagyhatalmi, imperialista törekvéseivel összekapcsolódónak ítélik. Japánt, legalább is katonai téren, ezzel nem lehet megvádolni.

Vajon valóban? Az utóbbi években egyre több hír érkezik az újjáéledő japán mili- tarizmusról. Nem oktalanul. Arról azonban nálunk már kevesebben tudnak, hogy emö- gött mindig is, és ma szintén a világ egyik legrégibb titkos társasága áll a

„FEKETE SÁRKÁNY”.

Alapítási éve ismert: 1199 (!) amikor a Minamoto család megegyezett ellenlábasaival, a Hoyokkal. Utóbbiból származik a jelenlegi császárné, Na- gako. Ismert a két alapító, Ushima és Toyada alapelve is: „Japán mindig követni fogja az istenek által kijelölt célját: uralkodni Ázsia felett.” Az uralkodáshoz ma a szamurájok kardja kevés, a befektethető tőke viszont nem. Aligha lehet véletlen, hogy a császár útját egy jelentéktelen titulusúnak tűnő úr készítette elő, a pénzügyminiszter „tanácsadója” Yusuke Kash- wei, aki a Fekete Sárkány szervezet pillanatnyi feje. A családi alapon álló szervezet néhány tagja a következő: Samio Hara a Tokio Bankház vezetője, Wataru Tajitsu a Mitsubishi Bank igazgató tanácsának elnöke, Yoshizana Iwaza, aki ugyanezt a tisztséget tölti be a Fuji Banknál, és Goro Koyama a Mitsui Bankház elnöke. Tömören,

AZ EGÉSZ JAPÄN NAGYTŐKE.

A császár kíséretében lesz Yusuke Kaskiwagi, szintén a Fekete Sárkány tagja, akinek tiszteletére ugyan nem hangzik el az uralkodót köszöntő ágyúlövések közül egy sem, viszont az ő feladata Volker amerikai pénzügyi államtitkár-helyettessel tárgyalni. A reprezentatív személyiség természetesen a tenno, akinek parancsára néhány évtizeddel ezelőtt a tenger fenekére került Pearl Harbournál az Egyesült Államok csendesóceáni flottájának jelentős része. A japánok most nem kamikaze repülőkkel és tengeralattjárókkal támadnak. Viszont létre szeretnék hozni az ázsiai szabad kereskedelmi övezetet, beleértve Ausztráliát és Ujzélandot is, ahol óriási gazdasági potenciáljuk vitathatatlan fölényt biztosíthat számukra. Ennek jegyében utazik a császár.

O. I.

PAUL ANDERSON

noveiiäja alapján rajzolta; SCHUBERT PÉTER '

*

Nem volt itt

ment

Gyér® ^es,menjünk.Szerencsére olyan korban élhetünk,amilyenben akarunk.

I944.nov.17

LONDON

Sajnos nem /Whitcomb az őrjárat megtalál ír és. megölnek.

Helló fönök.Odalent 464-ben minden oké. Az a pók ügy ezer évvel ezután lopott egy időgépet és visszament a múltba, hogy a saját ízlésére formál-ja a történelmet. Sajnos otthagy tunk egy láda idoqépüzemanyagot.Azt tették a“sirba, Whitcomb pihen? ^

Itt lakik Whitcomb]^ menyasszonyaMcP* este öli meg egy L bomba.Bizonyára \ meg akarja men- /, teníf • • y

Az újságíró abban a könnyű helyzetben van, hogy nem kell felhívni külön olvasói figyelmét arra a jelenségre, amely dolgozata témája, úgyis észrevette már mindenki, ha csak nem szenved nagymérvű halláskárosodásban. Természetesen a tikitakiról van szó, a két zsinegre felfüggesztett golyócskákról, amelyek összeverődés esetén sajátságos, csattogó, mások szerint kelepelő, vagy inkább kereplő hangot bocsátanak ki.

Nos, sokakkal ellentétben, én nem panaszkodom: az a véleményem, hogy pártolni kell minden újat, nem pedig elnyomni. Ez a tikitaki mánia (bár az is lehet, hogy rögeszmét kellene mondani, ebben a tévé kicsoda-micsoda tudós zsűrije sem foglalt el határozott álláspontot) szóval ez a golyócsattogósdi megszívlelendő tanulságokkal is szolgálhat. Méghozzá nem is egy tekintetben.

Itt van mindjárt az a körülmény, hogy a golyócskák a hurrikán sebességével terjedtek el Budapesten és vidéken. Ami csattogás, akarom mondani csattanós bizonyítéka annak, hogy nálunk eltűnnek a különbségek a főváros és a vidék, a falu és a város között. Igaz, hogy csak fokozatosan, mert a fővárosban már két napja javában kelepeltek a tikitakik, amikor az első golyócskák megjelentek Székesfehérvárott, dehát minden nem mehet egyidőben. Most az a soron lévő feladat, hogy a kisebb településekre is eljusson a technikának ez a legújabb vívmánya, erről az érintett gyerekek azonban minden bizonnyal gondoskodni fognak. Bátran megjósolhatjuk, hogy a közeljövőben azokon a tanyákon is lesz tikitaki, ahol villany még nincs, minden nem mehet egyszerre, pardon, ezt már mondtam.

Egy másik nagy tanulság az, hogy a kereslet előbb-utóbb találkozik a kínálattal. Magánszektor esetében előbb, állami szektornál esetleg később, de mindenképpen találkozik. Mert mi is történt ezekkel a tikitakikkal? Ugye, megjelentek az utcán az első példányok, feltehetőleg tőkés

Golyómánia

Importból. Ekkor a kínálat még elenyészően kevés volt, mindössze egy-két tikitaki létezett és csattogott, de az sem eladásra, mivel büszke tulajdonosai a világ minden kincséért nem szabadultak volna tőlük. A kereslet viszont órák alatt csillagászati magasságokat ért el, mindenre elszánt kamaszok rohangásztak, hogy megtalálják a tikitaki lelőhelyét. S ha aznap nem is, de másnap megtalálhatták a maszek trafikokban és bazárokban, mert reggel már jelentkeztek szállítónak a magánkisiparosok az első füzér csat- togókkal. íme, a piackutatás eredménye. A kisiparos este meglátta, éjszaka megcsinálta, reggelre szállította a viszonteladónak. Mondja valaki, hogy nálunk az ipar nem reagál gyorsan a fogyasztói igényekre.

Harmadrészt itt vannak az árak, ha már köz- gazdasági fogalmak is szóba kerültek. Amikor gyártani kezdték ezeket a micsodákat, az árszínvonal elég alacsony volt, egy-egy tikitaki tizennégy forintba került. Aztán olyan rohamosan nőttek az igények, hogy néhány nap múlva már tizenhat forintot kértek egy ilyen izéért. A kereslet tovább nőtt, az ár is tizennyolc forintra. Hogy ezt honnan tanulta a magánkisipar, arról sejtelmem sincs. Mindenesetre idejében figyelmeztetni szeretném az érintetteket, hogy rövidesen telítődni fog a piac tikitakival. Ezt onnan tudom, hogy a fejem is már csaknem telítődött csattogással. Tehát számolni kell a kereslet csökkenésével. Újra csak közgazdasági szempontból nézve: ha csökken a kereslet, akkor nem kell tovább növelni a kínálatot, mert ez esetben árcsökkenés következik be. Igazán kíváncsi vagyok,

hogy mit fognak tenni ebben a helyzetben a magánkisiparosok? Ugyanúgy időben észreveszik, hogy most már abba kell hagyni a tömeggyártást, mint amilyen gyorsan felfigyeltek a keresletre? Különben aligha lesz nehéz dolguk, nem szükséges piacot kutatniuk. Csak arra kell ügyelniük, hogy mikor jelennek meg az állami üzletben az állami tikitakik, akkorra már bizonyosan kimentek a divatból a csattogok.

Egyelőre még vidám csattogás tölti be az utcákat, tereket, mintha megannyi fülemüle járna közöttünk. Vagy inkább gólya kelepei? Esetleg rendkívüli nagyböjtöt tartunk és harangok helyett kereplők szólnak mindenütt? Ezt nem hiszem, mert a vallási szokások már nem olyan erősek. Mindenesetre, kedves szenvedő felnőtt társaim, nem szabad úgy tennünk, mintha a fiataloknak ez a golyómániája idegesítene bennünket.

Megfigyelésem szerint ugyanis a tizenéves fiúk és lányok azért csattogtatnak olyan szorgalmasan, mintha fizetnék őket, mert látják, hogy ez bennünket idegesít. Emlékeznek még az irodalombeli kanászra, aki minden hajnalban fújta a dudáját, hangosan, mint egy hajókürt. Akit zavart, az úgy tett, mintha gyönyörködtetné, esetenként fizetett is érte. Aztán egyszerre csak abbahagyta, mire a kanász is messze elkerülte a környéket, mondván, hogy majd bolond lesz ingyen fújni.

Hát valahogy így kellene nekünk is tenni a csattogó srácokkal és lányokkal. Jó képet vágni nozzá, mintha tetszene, a markukba nyomni esetenként egy forintot, hogy ide csattogjanak a fülünkbe.

Aztán egyszerre abbahagyni az adakozást. Majd meglátják: a gyerekek is úgy gondolkoznak, hogy bolondok lesznek ingyen csattogni. Addig is az a pár forint nem vág bennünket földhöz. Inkább kibírjuk, mint az idegkezelést.

Árkus József