Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
Hallania Erzsébet: A PARKŐR C SANADY JÁNOS: FÉNYBEN ÉLNI — frü — frü — frü hangosan muzsikálnak mezők zenészei. Hideg az este és jó ez a hideg — jó — jó — eső keserű cseppje verhetne buborékot, jöhetne már az ősz, a dérmezős ősz — frü — frü — nem nő már a fű csak fárad-szárad, árad a hideg víz zsugorodik, hold nő ökörnyál akad a szarvára ezüst égi kötélpálya; azon szökünk majd a tél elől holdbéli nyárba holdbéli nyárba holdbéli nyárba — A parkőr tejet és kenyeret evett a tejivóban. A zöld pulton félliteres üvegkorsö állt, mellette a kenyér, negyedkiló egyben, s a parkőr bütykös ujjaival mindig újabb darabot tépett le belőle. Olyan volt, mint egy kopott öreg madár. A tejivóban tejeskannák csörömpöltek, kenyerek puffantak a polcon, a tejföl vastagon és illatosán csöppent le a merőkanálról, az üveglap mögött sárga sajtok, cukrozott tészták, barna tetejű pogácsák, köménymaggal behintett sütemények pompáztak , és egy kislány nyafogó hangon azt mondta: de mondom, hogy nekem vajaskifli kell! Mozgalmas délelőtt volt és az ajtón besütött a nap. A parkőrt senki se vette észre. A parkőrt sose szokták észrevenni, máskor sem, mikor a füvek és bokrok közt bóklászott hosszú, hegyes végű botjával. Néha egy fiatal anya felnézett a könyvéből, álmatagon körülpillantott, aztán a gyerek után kiabált: fia nem jössz vissza azonnal, odaadlak a bácsinak! Ilyenkor a parkőr szíve összeszorult, megállt, hogy szól valamit a gyereknek, de az gyanakodva és irtózottal rámeredt. A parkőr pedig elbújt a házak mögött egy el- hagyottabb padra, és hosszú percekig ült ott, meghúzódva, mint a bogár a fűben. Lassan rágta a kenyeret, süppedt szája csendesen és megadóan mozgott. Apró szeme szórakozottan pásztázta a köményes süteményeket. A fakó egyensapka leért a füléig, mintha az idők folyamán hozzánőtt volna a fejéhez. A piros betűk a karján díszelegtek, ott, ahol a gyászszalagot hordják az emberek. A két R betű közül az egyik kisebb volt, afféle nyomorék a hatalmas pókhasú Ö nyomasztó árnyékában. Aztán kiürült'a tejeskorsó, s akkor a parkőr szép rendesen becsomagolta egy fél újságlapba a megmaradt kenyeret. Nehezére esett megválni a jó szagú, mozgalmas helyiségtől, odakint ilyentájt, mindig ugyanazokkal az emberekkel lalálko_ zott. Háziasszonyokkal, akik lihegve hurcolták szatyraikat, egy-két üzleti ügyben igyekvő, komor férfival, meg a félszemű postással, akit kerülni igyekezett. Egyszer , köszönt neki, és a félszemű gőgösen elfordította a fejét. A délutános iskolás gyerekek is lejöttek néha, de többnyire az erkélyeken és ablakokban bukkantak fel, hátrapislogtak a szoba felé és suttyomban kihajítottak valamit — diót, kavicsot, törött gombot, csikket. Egyszer egy körtecsutka eltalálta a parkőrt, fuldokló vinnyogás hallatszott felülről, a parkőr mereven továbbment, és csak a ház mögött törölte le az arcát. Estére már nem haragudott a vihogó gyerekre, csak ült a szobája mélyén a sötétben, és megint a háborúra gondolt, amikor a feje fölött vadul dübörgőit és villogott az égbolt, és ő alig szólt valakihez, csak csinálta, amit mondtak, alig vette észre, ha ráordítottak vagy meglökték, mert egyetlen gondolata volt csak, hogy hazajusson. Aztán hazajutott, ott állt a romok között, és próbálta megérteni, hogy az asszony meg a gyerek meghalt. Lassan hozzászokott a valósághoz, a parkőr parkőr lett, szája besüppedt ráncos arcába, és apró kifejezéstelen pontokká zsugorodtak a szemei. Zölden ragyogott a fű, s könnyű párákba burkolózott* a távoli domb, mikor a parkőr kilépett az utcára. Szerette ezeket a házakat, fehér, égbe. szökő falaikat, fekete-sárga ablakaikat, a tetejükön ágaskodó százféle antennát. Voltak itt hét- meg nyolcemeletes házak is, és a parkőr egyszer, alko- nyattájt, fölballagott a legma- gasábbikra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről. Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyon dobogott a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr összerezzent és gyorsan visszafordult. Gépiesen böködni kezdett a botjával, arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemetet, aztán leül egy padra, úgy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az elhajigált buszjegyeket és tízórais papírokat, egy kék szempár követte megbűvölten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csíkos trikót viselt, és a szeme egészen kék volt. Kicsi fiú volt, a korláton ült és harangozott a lábával, de ahogy nézte a parkőrt, a harangozás lassan abbamaradt. — Mit csinálsz? A parkőr megállt és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt, elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. — Szedem a szemetet. Nekem kell vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért? — Én vagyok a parkőr. Ide is van írva a karomra, ni. — Akkor miért nincs bajszod? — Hát..: — Mert nem is őr vagy — ujjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott. — Hanem egy varázsló vagy. Azért van az a bot a kezedben, hogy ha akarod, elkergesd a felhőket meg a boszorkányokat. Ez varázspálca, ugye? Még a sárkány ellen is elég erős. Ugye? — Lehet — motyogta a parkőr, kicsit elvarázsolva. — Bár ezzel a pálcával... — Ne is folytasd! — a kisfiú megértő arccal nézett rá. — Mert a varázslóknak is fáj néha a derekuk. Nem tudsz lehajolni? Na várj csak. Tartsd a botot. A parkőr tartotta a botot, a kisfiú pedig ráhúzta a papírt, amit fölemelt a fűről. Ezt párszor megismételték. A kisfiú árgus szemel vizsgálódott, de a szemét elfogyott. Akkor töprengve nézegette a bot hegyére tűzött fecniket. — Szórjuk szét — javasolta. A parkőr furcsán érezte magát. Kék és arany fények ragyogtak fel a messzi múltból. Gépiesen rázta a fejét. — Van egy nagymamám, as Is ilyen öreg — kiáltott fel a kisfiú. Támadó akart lenni, de csak csalódott volt. — Az is mindig a fejét rázza. Te se vagy igazi varázsló. Ha én nagy leszek... A parkőr nézte a kék szemeket, amelyek kitágultak a vágyakozástői, és megfeledkezett mindenről, még arról is, amire az elején gondolt: hogy a kisfiút mindjárt keresi az anyja. — Gyere — suttogta a kisfiúnak — ot{ a másik • kapu előtt rengeteg papír van. Ha akarod, odaadom a varázspálcát. — Te rendes varázsló! — kiáltotta a kisfiú —, nagyon rendes varázsló vagy, tudod? És átgázoltak a füvön, a kisfiú harci kiáltásokkal hadonászott a varázspálcával, a parkőr alig tudóit lépést tartani vele, a szíve ritmustalanul vert a megerőltetéstől. csét Déryhez! — csak ennyit mondott Katona, s máris távozott. Ha nem is egyenesen, de nemsokára ezután egy régi jó barátjához ment, Prepeliczay Samuhoz. Szóbeszéd közben, mintegy futólag felajánlotta neki, hogy bemutatja Déry Pistának, aki tán fél esztendeje megházasodott. Mégpedig Széppataki Rózát, a hírneves énekesnőt vette nőül. Mert furcsa jószág az emberi szív, egy-két szalagról lemond talán, de a közeliét vágyát nem mindig tudja megtiltani magának. Amit az ész nem lát világosan, a szív gyakorta bizonyosan tudja. Tudja, hogy aki " Déry Pistát fölkeresi, valószínűleg ott találja Déryné ifjasszonyt is. Prepeliczay Samu mosolygott az ajánlatra, bár egy árnyalattal halaványabban, mint azelőtt. ö meg tudta azt, amiről Katonának sejtelme sem volt, hogy Déryék közt a viszony el- hidegült, s ágytól-asztaltól elválva élnek. De mosolygott, mert a fürtök változatlanul ott göndörödtek jobbról és balról Róza füle mellett. Elindult a két jóbarát Déry- ékhez bemutató látogatásra. Áz ifj asszony a meleg nyári délután hálórékliben és kurta al- sószoknyában a cselédlánnyal pitykézett az udvaron. Nagyot sikoltván, beszaladt a házba, amikor az urakat jönni látta, de még meghallotta Katona mord hangját: — Ez is asszony? Katona ezek után csak az ajtón kiáltott be: — Nincs itthon Pista? Róza gyorsan utcai ruhát rántott, mert sétára készült e délután a - háziasszony lányával, Bettivel. Kinyitotta az ajtót: — Nincs itthon, de tessék bejönni. Beléptek, és Katona előadta jövetelük célját: — Egy jó barátommal kívántam Pistát megösmertetni. ö.nincsen itthon, tehát prezentálom az ifj asszony szíves ös- merebségébe: Prepeliczay Sámuel. Erre már Róza is zavarba jött, és Samu sem tudott a helyzet rtiagaslatára emelkedni. Mégsem vetemedhettek a bemutatkozási komédia eljátszására; csak hümmögtek, pislogtak szaporán, és keresték a helyet, ahová nézzenek. Katonának mintha újabb hályog esett volna le szeméről, sötét pillantással méregette a két bűnöst, és távozni szeretett volna, immár másodízben, de minél előbb. Végre is megszólalt: — Ha Pista nincs itthon, úgy mi mehetünk. Ebben a pillanatban beszaladt Betti: — Kész vagy-e már Róza? — kérdezte, s az urakhoz: — Megyünk sétálni a Kálváriára. Elhatároztatott, hogy együtt teszik meg a sétát, s a társaság elindult. Ám alig mentek néhány lépést az utcán, Katona József szőrén-szálán eltűnt, és nem volt sehol. Ekkor tájban történt, hogy az éretlen ifjú Gyertyánffy elvesztette azt a kevés eszét is, aminek mindig híjával volt, és fülig belehabarodott Rózába, Hatalmas és túltengő fényűzéstől terhes cécót rendezett a tiszteletére, majd egy rózsát küldött neki, a legpompásab- bat, amit Pest kertészeinek tudománya felnevelni tudott Róza kelletlenül bár, de elfogadta a rózsát, és kitette po- . hárban az ablakába. Véletlenül arra jővén Samu, megállt egykét szóra az ablak alatt; megtetszett neki a rózsa, s noha kiderült, hogy kitől származik, elkérte és meg is kapta. Ebből támadt a bonyodalom. Ugyanis Dérynék már tudomása volt a rózsáról, aminthogy tudott Gyertyánffy mértéktelen hódolatáról, mert a tehetséges ifjú nyíltan megvallotta előtte csillapíthatatlan szenvedélyét. Róza viszont jól ismerte Déry inkvizitori hajlamait, és tartván tőle, hogy keresni fogja a rózsát, sietve egy egész csokrot tett a pohárba. Csakugyan megjött Déry, mégpedig a zsenge szeladonnal együtt, s mindjárt firtatni kezdték a rózsát. — Ott van a csokorban a többi közt, — felelte Róza bosszúsan és őszinte félelemmel szívében. Ám hiába keresték, egy sem volt köztük az igazi, mert az igazinak belső szirmaira tűheggyel érzelmes versek voltak írva, amiket Gyertyánffy maga szerzett. Megindult a rózsa-háború, s mert Déry tekintélyes hangerőnek volt birtokában, mesz- szehangzóan tartott mindaddig, míg Róza meg nem vallotta, hogy a rózsát Samu őrzi magánál e pillanatban. A frissen fölkent poéta azonban nem tudta elviselni, hogy versei hatástalanul hervadjanak el a rózsával együtt; azon melegében elrohant Samuhoz, s csakhamar lihegve visszaérkezett, kezében a trófeával. Elárulta, hogy csak azzal az ürüggyel tudta megszerezni Samutól, hogy maga Róza kéri vissza. Erre már Róza is sarkára állt, haladéktalanul visszazavarta az ifjút Samuhoz, hogy adja át rózsát, utána pedig eredjen a pokolba venseivel együtt. A boldogtalan futár ismét elrobogott, de a rózsát ezúttal nem tudta kézbesíteni, mert Samu be sem engedte az ajtón, hanem a grádicshoz vezetve, ledobta, miközben éretlen pimasznak titulálta. A rózsa-harc híre messze terjedt, s ezek után nem csoda, hogy eljutott Katona fülébe is. És képzelhetőleg nem éppen valóhű formájában, mert most már Gyertyán ffyval is meggyanúsította Rózát, s így kiáltott fel magában: „Hiszen ez az asszony örömest alliance az egész világgal!” íme, az a gyermeteg oktondi siheder úgy járt, mint a tapasztalatlan légy a pókok között, sőt ő maga is ... De nem, erről szó sem lehet! Ö nyitott szemmel járt, s mindjárt átlátott a cselszövé- nyeken. Valóban, mily jeles komikai cselszövény ez a rózsa körül! S e gondolat sugallatára meglelte a módot amivel a vulkán hamvadó tüzét végképp elolthatta. Színdarabbá formálta a tárgyat, fondorlatos vígjátéki cselekményt alakított belőle, és evyel a címmel látta el: „Rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között.” Átlátszó célzatosságot vegyített a szereplők elnevezéseibe, amelyből nem hiányzott némi gúny: az idétlen Gyertyánffy Gyerfano- rinszky lett, Prepeliczay Prédahelyi, Déryt Deresházynak nevezte, magának pedig — mert ő sem hiányozhatott — a Finolányi nevet adta. Igen* ő lett a. finom szimatú intrikus, aki átlát minden szitán, kedvére szövi a cselt, és orruknál fogva vezeti e rövidlátó bábok csapatát. Bujkál, fülel körmönfont ügyességgel, szeme a kulcslyukon, s noha a szekrény teteje leszakad alatta hallgatózás közben, mindvégig a helyzet ura marad. — De amaz asszony számára lesz még mondanivalója személyesen is! Kultsár István úr, a pesti magyar színjátszó köztársaság igazgatója igen jeles műnek találta Katona komikai darabját, az első'magyar vígjátékot, s elhatározta előadását. Déryné a homályos nézőtérről hallgatta az olvasópróbát, s közben észrevette, hogy egy sötét köpenybe burkolózott alak foglal helyet a mögötte levő széken. A próba végeztével a fekete köpönyeges felállt, s Dé-' ryné fűiéhez hajolva, síri hangon így szólt: „Te szerencsétlen!” Aztán félvállra vetve abellino-köoönyege szárnyát, eltűnt a sötétben. Ez volt Katona Józseí életében és művei közt az első és utolsó vígjáték. Utána a tragédiák következtek.
