Tolna Megyei Népújság, 1971. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

D. KOVÁCS JÄNOS rajza

TOLDALAC1 PÁL:

A RÉQI ÉDEN

Emlékeiben elkalandozott,

• s időnként arra felfigyeli,

hogy a történtek, tettek, emberek mögött valahol ott van az a kert,

ifjúságának kertje mindig, frissen és készen arra is, hogy felüdítsen; a magas hó és az árvácska egyként mind azt jelentik: „Mindig is szeretnénk.

hogy közeledben, benned éljünk, hátha ez megerősít, vagy vigasztalásra szorulva felderít”.

Az éden

a régi kert volt számára; a szégyen róla ilyenkor lefoszlott, és újra elindult megváltozva, megújulva.

Alti komolyan veszi a magyar sajtóban a közelmúltban megjelent, az olvasásról szóló cikkek többségének a véleményét az elfogadja a tételt, hogy az olvasás lényegében holmi jószándékú többletmunka a napi termelőtevékenység után. Ez a felfogás leegyszerűsíti a színház társadalmi hatását is és olyan gondolatokat szeretne az olvasóba plántálni, hogy a színművészet a termelés egyik álcázott válfaja. £s így tovább...

Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvasni jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségeivel, küzdelmek nagyszerűségével ismertet meg. Kosztolányi ezt írta:

Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott,

Arany János bűvös szavával mulatott.

Mennyi akarat, vágy, szenvedély, barátság, ellenségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szorongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj Háború és békéje?! Az ember fölindultán követi útjukon e könyv hőseit, azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak... Csak az nem jut eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Napjainkban gyakran tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az önművelés fáradtságos voltát, egyoldalúan csak a műveltség gyakorlati hasznáról beszélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színházba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szemlélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valakivel, nem csupán praktikus előny, hanem fölemelő érzés is, mert tágabbá válik tőle a világ.

Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elválaszthatatlanok azoktól a kereken egy évszázada tartó roppant pedagógiai erőfeszítésektől, amelyek világszerte százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba, tettek az általános emberi alapműveltség részesévé. Ezeknek a százmillióknak soraiból kerültek ki a föltalálok, tudósok, akik messze az iskolák előtt jártak a világ megismerésében. Eladdig rejtett ösz- szefüggéseket ismertek és tártak föl. Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak

fölfogja a mindénséget, de lassan be is járja azt, a végtelenség falán dörömböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végső soron anyagi erővé válik.

De kinek jutott eszébe olyasmi, hogy mesét áhító gyermekének ezt mondja: hallgasd kicsikém a Hófehérke történetét, mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy ira- modás a regény, ami már abban is segít, hogy bonyolult társadalmi problémákban igazodj ^1 a technikai és tudományos forradalom korában... Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép.

France azt írta Epikuros kertje című munkájában: „A művész szeresse az életet és mutassa meg nekünk, hogy szép. Nélküle

gossá vált számára egy matema» tikai törvény? Amikor tapintha- tóvá lett, szinte körüljárható lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály? ‘

Olyan világban élünk, amelyikben nem mindig könnyű eligazodni. Diákkoromban például kizárólag azok futballoztak, akiket boldogított a labdarúgás. Emlékszem — jóllehet akkor az NB l-ben nyílt profizmus dívott — a magyar labdarúgás akkori legnépszerűbb csillaga amatőr alapon játszott, kedvtelésből focizott. Vajon van-e ma NB ll-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja a bőrt? Nemrégiben arról olvastam lehangoló interjút, egy válogatott csatárral, hogy az élvonalbeli játékosok bizonyos hányada csak a megél*.

Bajor Nagy Ernő:

Kobot-e

i#

a művelődés ?

kételkednénk benne”. Azon lehetne vitatkozni, hogy az élet „csak úgy egyszerűen” szép-e, vagy

sem. De elvitathatatlan, hogy a művészet, általában a műveltség sok minden olyat ád a nyers élethez, ami alkalmas arra, hogy vonzóvá tegye azt. Vagy tízszer láttam már A, néma leventét és hamarjában nem tudnám elmondani mi szerepe volt Beppo- nak Agárdy Péter és Zilia szerelmi históriájában. De a darab kulcsmondatára, mint valameny- nyi néző, én is emlékezem: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?. .."

És ez azt is jelenti: a művészet szép. És egy kicsit tovább- menve azt, hogy a megismerés is szép. Ki ne ismerné azt a boldog pillanatot, amikor viláhetésért sportol, örömöt már nert talál benne.

Lehet, hogy eljön az idő, amikor valamilyen rejtett alapból —. amilyenekből a sportolóknak öröklakást és hasonlókat vásárolnak — leszurkolnak némi készpénzt irodalombarátokrvak azért mert megtanulták a Nemzeti dalt?....

Életemben már annyi minden fordult elő, ami korábban lehetetlennek rémlett, hogy félek} még ilyesmi is megeshet. De a jó vers, a szép regény, az igazi műalkotás enélkül is utat talál majd a szívekhez és az értelemhez. És az ember nem tekinti robotnak önnön műveltségének pallérozását. Mert a több tudás, a többé válás öröme legalább annyira hozzátartozik ember voltunk lényegéhez, mint a társadalmat fölemelő munka és küzdés.

Várkonyi Nándor:

Ávígjáték

Katona József, jurátus és delectáns actor, azaz műkedvelő színész, huszonnégy éves korában elég jónövésű férfiú volt, nyúlánk, bár' izrhos, de arca pufók, s a mongolcsontja erősen kiállt keskeny vágású szemei alatt, bajusza pedig tüskés és haja mint a drótkefe. Belső világát is ilyen tüskésnek alkotta a természet, s míg »lelkében olthatatlan viharok lobogtak hiányzott belőle az adomány, hogy köny- nyítsen állapotán, s valamely erélyes cselekvésben találjon megoldást. Könnyedség dolgában, hasonlított a tűzhányóhoz, mely évekig morog, háborog, mielőtt kitör belőle a tűz, vagy amíg végképp elalszik.

Széppataki Róza huszonkét esztendős lehetett ez idő tájt, de ne ragaszkodjunk évszámokhoz; parányi, bűbájos dáma, a zordon fajta férfiak veszedelme, akiknek tüskével bélelt szívpt tüstént megejtette ennyi könnyű csapongás, édes csicsergés és a teátrum varázsa, mely körüllebegte. A Cuna-parti Rondellában játszott és főként énekelt; hangja regisztereken át szállt, szárnyalt, mint a sirály a tenger hullámaitól fel a tiszta nyári égig. De szépnek nem

lehetett volna mondani; aprócska volt és inkább kerek- ded, arca széles, szája nagy, vörös haját maga szerette legkevésbé, és minden áron meg akarta barnítani. Egyebekben pedig kacérkodott, mint az áprilisi szél, mely maga sem tudja merre fúj, és hallani sem kívánt a házasság kötelékeiről.

Ezt a kettőt: a kacérkodást és a húzódozást Déry István úr tapasztalhatta legközelebbről ezekben az' időkben. Ö is a nagy indulatú férfiak közé tartozott, de a tűzhányóknak inkább ahhoz a fajtájához, melyek a szüntelen és heves kitörés állapotában leledzenek. A kacérság vonzotta, a húzó- dozás viszont szerfelett ingerelte. mert erős szándékkal feltette magában, hogy nőül fogja bírni a kis vadmadarat.

Hozzájuk járult bizonyos Prepeliczay Samu, a kitűnő tudós, bár lelkületére nézve inkább érzékeny poéta és grófi heveié; ő csupán csendes mosollyal szemlélte mindeme zajlást, amire jó oka volt, nem is egy. Először is szerencsés módon nélkülözte a hajlamot a féltékenységre, továbbá

egyedül bírta Róza szerelmének zálogát a Béleznay-kert fái alatt elsuttogott „ah. igen”ek és ugyanott váltott egy-két drága csók képében, és végül

— különös módon — Róza hajviseletében. Róza ugyanis Samu-fürtöket iviselt. „Rózám,

— szólt hozzá az ifjú egy ábrándos séta közben, midőn az eső elől egy fa sűrű lombjai alá húzódtak, s ott Róza kétoldalt lecsüngő fürtjei közül hármat-hármat kiválasztott, — ezen fürtöket viseld az én emlékemre mindaddig, míg szeretni fogsz. Ezek lesznek a Samu-fürtök, az én fürtjeim Rózám, s ha találkozunk viszont, és meglesznek fürtjeid, nem kérdezem, szeretsz-e még? De ha fürtjeid eltűnnek onnan, lesz az bár divat vagy nem, ne szólj egy szót se... „érteni foglak, hogy többé nem Szeretsz”. A fürtök változatlanul csüngtek, s így Samu nyugodtan, de érzéssel mosolygott.

Végezetül említsük meg Gyertyánffyt. a dadogó, tömzsi és esetlen piperkőcöt, egy serdülő aranykakast, aki egyebet sem tett, mint pénzzel bélelt papája vagyonát herdálta, az öreg büszke helyeslése mellett. Bár Gyertyánffy semmi rokonszenvet nem érdemel, meg kell említenünk, mert ő küldte a rózsát.

Katona József sem a rózsáról, sem a Samu-fürtökről, sem Déry tekintetes úr erélyes és gyakorlati térre átvitt szándékairól nem tudott, általában semmiről sem volt sejtelme az égvilágon. Vulkán gyanánt háborgó, de elfojtott szerelmet táplált szívében Róza iránt, s ez olyannyira betöltötte egész lelkét. hogy ott földön járó dol- gók, kicsinyes megfigyelések számára nem jutott hely. E .pillanatban levelet írt Rózának, felajánlotta neki szívét, és kezébe tette le sorsát. Noha naponta találkozott vele a színfalak között, mégis egyszerűbbnek vélte, ha -levélre bízza a vallomást, mert azt a postás bizton kézbesíti, míg az élőszó útja fölöttébb bizonytalan. A levél így hangzott: „Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetet- len szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét mióta először színpadon megláttam játszani. S e képet keblembe zárva hordom véglehellete- mig. Ha meghallgat s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogia kormányozni életem irányát. Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben nyilatkozom; ha fekete lesz. szívem örökre gyászt ölt. K. J.” Minthogy a szenvedélyes érzelem egész lelkét betöltötte, úgy vélte, betölti az égész világot is. Ezért csupán nevének kezdőbetűit írta a levél alá; a küldő személye felől kétség úgy« sem lehet.

Róza azonban Kacskovics Jánosra gyanakodott. De mivel eme úriember részéről semmiféle közeledést nem tapasztalt, eldobta a levelet, s megköny- nyebbült szívvel zárta le az ügyet, aminő egy színésznő életében nem ritka epizód. Katona József elkerülte figyelmét. Válasz nélkül maradván, Katona szívében az a fekete gyanú ébredt fel, hogy Róza hideg érzéketlenséggel viseltetik az ő szerelme iránt. Ám hiszen való! Csak kis lepke Róza, ki a felszín felett csapong, s a mélység fölé, mely az ő lelkében tátong, nem bírja vinni szárnya. Mily kár egy ily csinos főért, hogy az ész hibázik belőle! De az ő szíve úgyis hallgatásra és temetésre született. Katona tehát a háttérbe húzódott, és borús tekintettel szemlélte a fejleményeket. A fejlemények pedig csakhamar Déry István és Széppataki Róza mennyeg- zőjében csúcsosodtak ki. A hír tőrdöfésként érte titkon érző szívét, de legalább lehullt szeméről a hályog, s végre tisztán látott. Nem kerülte többé Rózát, ß a színház táján találkozván vele, az ifjasszony új főkötőjére mutatott:

— Ezért nem felelt hát levelemre?

— Micsoda levelére?

— Amelyben a szalagot

kértem jelül.

— Hát maga írta azt? Én nem tudtam.

— Úgy? Akkor sok szeren-