Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
Könyiftaraínlc jövője r Ha jól emlékszem; a múlt év Végén, lezajlott könyvtároskonferencia második napján — a szünet után — néhány oldalas sokszorosítványt találtam a székemen. Bele se néztem: eltettem. Nem mintha a se hideg, se meleg felszólalások annyira lekötötték volna a figyelmem. Fél óra múlva azonban észté kellett vennem: úgyszólván mindenki ezeket a papírlapokat nézegeti, s csak fél (füllel figyel a szónokra. Mindez addig tartott, mígnem a felszólalók is arról kezdtek beszélgetni, ami a papírlapokon volt olvasható. Egyre szenvedélyesebben. Nyoma sem volt immár a jólfésült óvatoskodásnak. Igaz, az első pillanatban csak a hozzáértők ismerték föl: A III. Országos Könyvtárügyi Konferencia ajánlásainak tervezete cím mögött mi rejtőzik. Aki azonban figyelmesen végigolvasta az oldalakat, meg kellett, hogy értse: a konferenciának sorsdöntő kérdésekben kell állást foglalnia. Csakhogy a pontokba szedett kérdőjelekre sokféleképpen leket válaszolni! S a tervezet Achilles-sarka tudniillik épp az volt, hogy a válaszok körvonalazása háttérbe szorult a kérdésfeltevésekkel szemben. Márpedig nyilvánvaló', hogy nem lehet csak kérdezni. Még akkor sem, ha az is vitathatatlan, hogy más a válasz Szabolcsban, más a Dunántúlon, nem is szólva a tanyák, falvak, kisvárosok könyvtári helyzetének össze- moshatatlanságáról. Mindenesetre a problémák leplezetlen fölsorolása is megtette a magáét. Fölszakadtak a zsilipek: mindenkinek volt hozzátenni való ja, kiegészíteni- valója, javaslata. Másfél nap alatt csaknem száz ötlet, módosítás, kifogás hangzott el Senkit sem lepett meg, hogy a konferencia rendhagyó módon ért véget: a küldöttek Semmiféle dokumentumot nem fogadtak el. Csak egy bizottság alakult, amely azt ígérte, hogy egy, másfél hónap múltán — azaz január végére, február elejére az elhangzottak figyelembevételével végleges formába önti az ajánlásokat. Tévedtek. Nem számítottak ugyanis árra, hogy a vita továbbgyűrűzik. Akik például nem kaptak szót a konferencián, írásba foglalták mondanivalójukat A tanácskozás sajtóvisszhangja is nem egy esetben vitára, állásfoglalásra ösztönzött Ugyancsak bebizonyosodott, hogy a könyvtárak jövője felől korántsem csupán a könyvtárosoknak kell határozniuk. Hiszen ez a jövő nemcsak az övéké kell, hogy legyen. Hanem a társadalomé! Ennek a kissé közhelyszerű Igazságnak az érvényesítése rendkívül nehéz. A szóban forgó bizottság például több hónapos munkát végzett azért, hogy — legalább elvileg — kidolgozza az érvényesítés alapjait, feltételeit. A napokban jelent meg mindössze nyolcoldalas kiadványuk: A III. Országos Könyvtárügyi Konferencia ajánlásai. Tudom, hogy furcsán hang» Zik: engem mindenekelőtt meglepett a — stílusa. A könyvtárosok „ajánlanak”, „kérnek”, szerényen „fölhívják a figyelmet” a problémákra. Mintha elbizonytalanítaná őket a látszat: maguknak kérnek. Ámbár ez a „maguknak” — mi vagyunk! Mi, akik — kár volna tagadnunk — túlságosan is szűkkeblűén bánunk a könyvtárakkal. Az utóbbi három-négy év statisztikái egyértelműen azt tanúsítják, hogy az állami kölö: ségvetésem kívüli anyagi források jelentősen apadtak. Sok helyen „spórolnak” a könyvtárakon. Nem véletlen, hogy „A munkások és az olvasás” című kiadvány szerint 486 üzemi dolgozó véleménye alapján 12 felsorolt foglalkozás közül a könyvtáros az — utolsó előtti. (A közért-boltvezető, s a bérelszámoló is megelőzi...) Mit kellene tenni? — ötlik fel az emberben a kérdés. „Sürgős intézkedésre van szükség!” — feleli rá a meg- szokottság. Amiben kimondatlanul is benne van: „fölülről”. Az ajánlások azonban arról a fölismerésről tanúskodnak, hogy fölöttébb naív dolog azt hinni, valamiféle központi rendelettel, intézkedéssel egycsa- pásra rózsaszínűvé varázsolható az ország könyvtári helyzete. Amikor az általános kulturális fejlődés a helyi önállóság kiteljesítése felé tart, a problémák megoldásának a mechanizmusa is meg kell, hogy változzék. Azaz a megoldás nélkülözhetetlen elemévé válik a helyi erők megnyerése — jelen esetben a könyvtárak ügyének. Jól példázza ezt a falusi könyvtári körzetek kialakítása. Tulajdonképpen Pestről is elő lehetne írni, milyen nagyobb településeken kell kifejleszteni azokat a könyvtárakat, amelyek ellátják a környezetükben lévő 3—4 kisebb falu és tanya olvasóit Úgynevezett letéti könyvtárak segítségével, amelyek könyvanyagát a központból cserélik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ily módon egy- egy körzet könyvvel való ellátása — mondjuk így: könyvtári kultúrája — számottevően megjavítható. Papíron fölöttébb egyszerűen: a könyvtári centralizáció szükségességét senki sem tagadja. Amikor azonban az anyagi erők összpontosításáról van szó, a fölöttébb magától értetődő egyszerre „bonyolulttá” lesz. Miért? Azért, mert x körzet központi könyvtára csakis úgy fejleszthető ki a jelenlegiből, ha az érintett falvak, illetve e falvak kisebb» nagyobb vállalatai, termelőszövetkezetei kulturális célokra szánt forintjaik bizonyos részét a leendő központi könyvtárnak adják. Azaz, ha fölültemelkednek önmagukon: áldoznak valamit a holnapjukért. A könyvtáros-konferencián elhangzottak arra figyelmeztettek: egyelőre igen messze vagyunk a fontiek megvalósításától. A tervezett körzetközpontok elenyésző hányadát sem sikerült — még csak alapjaiban sem! — kialakítani. Az ajánlásokból ez is kitűnik, nemcsak a szűklátókörűség miatt Hiányzanak a terBARANYI FERENC: AMIT A FÖLD NÖVELT FEL Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s kilesni — míg a vihar rángat — titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét hogy egyre érezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt fel. Az kellene. De nézd csak őtl Lám', suhan a szelek-szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy haj lithatatlan.il* vek: egyelőre fehér hollónak s számít az a helyiség, ahol töb- bé-kevésbé tudják, milyen irányban ésszerű fejleszteni a következő 5—10 év során könyvtáraikat. A perspektívá- latlanság miatt, a könyvtárak költségvetési tétellé egyszerűsödnek: ennyi és ennyi jut új könyvek vásárlására, esetleg korszerűsítésre, renoválásra. Holott aligha kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy bárki megértse: nem lehet pusztán a forintokra bízni az ország könyvtári kultúrájának a holnapját. Mindenekelőtt azért, mert félő, hogy kellő előrelátás híján ezek a forintok napi esetlegességekre forgácsolódnak szét. Ezért fontos, hogy az ajánlások a helyi távlatok kidolgozásának a megalapozása végett arra kérik a Művelődés- ügyi Minisztériumot: dolgozzon ki 15 évre szóló távlati tervet a magyar könyvtárak fejlesztésére. A másik ezzel kapcsolatos javaslat: a minisztériumnak érdemes volna kezdeményeznie egy úgynevezett központi könyvtári alap létrehozását. Azért, hogy a helyi érdekek körén kívül eső feladatokat — például az országos könyvtári együttműködés magasabb szintre emelését, a szakirodalmi információs hálózat kialakítását . stb. — központilag is lehessen támogatni. Mindebből nem nehéz kiolvasni az ország könyvtári szerkezetének átalakításáról, modernizálásról van szó. Újszerű „könyvtári gondolkozásmód” meghonosításáról. Amihez, persze nemcsak pénzre és perspektívára van ,a?ük^g. Hanem az ötvenes évek derekától származó könyvtári „törvény” újjáformálására is! Azt hiszem, érdemes elgondolkodni a tennivalók ajánlások vázolta sorrendjén. Nem véletlen került az első helyre a helyi erők összpontosítása. Nem véletlen, hogy a könyvtárosok úgy vélik, „lent” kell megalapozni a jövőt. Mert különben a legnagyszerűbb országos tervből, a legkitűnőbb könyvtári elképzelésekből sem lehet valóság! VESZPRÉMI MIKLÓS KALÁSZ MÁRTON: KÖNNYŰ AZT MONDANI A nyár nagy tükrét az eső becsapja, szálaz rá: látok éppcsak foltokat —• a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robban át dúlva a kerítésen, elfödték hús, higgadt levélfalak. Cigányra sült képed sem látogattam, csak kibújt fejem a párna alól. Kóválygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz nem tagióz; ma dolgozom. Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, s érzem az enyhe vérízt torkomon. Molnár Zoltán: HANG — Igazán, apa — mondta Balba, gyermekkori, kedves, hízelgő hangján —, olyan rendes fiú. Az abortuszra is elkísért. Apa hozzászokott már különös beszélgetésekhez a lányával. de ez most túl különös volt. Köszörülte kicsit a torkát, mint egy értekezleten, ha küszködnie kell a fogalmazással. — Nem gondolod, kislányom, hogy... — Azt hiszed, a mai fiúkban olyan sok a gyöngédség? Nagyon kevesen volnának hajlandók ilyesmire. — Megható — sóhajtott Apa; — megható, hogy ez a te Lacid. .. — Béla. Mondtam már, Laci azelőtt volt. — Szóval ez a Béla. Megható. A könnyökig meghat. Igazán meg. az' úristenit a lovagiasságának! — öklével akkorát vágott az asztalra, mint egy tizenkilencedik századi apa. Maga is észrevette, hogy nagyon sikerült, s szelídebben hozzátette: — A modern úristenit ! — De apa.:; — Babának olyan rosszul esett ez a hang, hogy — bár halkan, visszafogottan — elpityeredett, — Na. «*4 Alig találta a zsebkendőjét — Hagyd ezt, kislányom.. 5 . Hagyd már abba, így nem lehet. .. A pityergésből, bár nyilvánvalóan igyekezett fegyelmezni Az író közeljövőben vneg~_ jelenő, új kötetéből. Műemlék jellegű épület Szekszárdon a Bezerédj utcában. Épült 1840 körül klasszicista stílusban. Rajz: Érdi Judit magát, egészen igazi sírás kezdett kialakulni. — Megáll az ember esze. Olyan őszintén sírt. hogy meg kellett sajnálni. Egy kicsit megsimogatta 4 haját, hogy megnyugtassa. Erre a vállára borult. A ti-* zenikilencedik században ugye; zokogva atyja keblére borult volna, de ezt már azért sem tehette, mert ő volt a magasabb. Zokogni azonban zokogott. Nem hisztérikusan, mértékkel. Apa nyelvén volt, hogy e2 nem illik egy modern lányhoz, de még idejében észbekapott. Egy szót sem a modernségről. — Na, jól van, lányom, tu-1 dód, hogy velem igazán meg lehet beszélni a dolgokat. Ülj le szépen és. Baba abbahagyta a zoko-’ gást és szépen leült. Zsebkendőjével finoman félitatta a könnyeit. Az orrocskáját is megtörölte. De szólni nem szólt. yárt. — Szóval, én tudom, hogy az élet megváltozott és egészen más, mint a mi időnkben. Hogy sok tekintetben... szabadabb ::egyszerűbb..: Közben jó kis halogató ötlete támadt. — Üljünk le. mondjuk hármasban, anyáddal... és okosan, őszintén. .. Talán a jövő héten. — Köszönöm, apa. Tudtam; hogy te megértesz engem. Végül.— Tette utána, s mintha ebben a végűiben lett volna azért némi kis szemrehányás. Felállt, eltette a zsebkendőjét, adott egy homlokpuszit, s már indult is. Apa megijedt, érezte, hogy jóvátehetetlen félreértés történik; hogy Baba nem úgy fogja fel a szavait, ahogy..; De már..: ,Ä..iv I — Baba! " ri •I— Szia, apa! " ! S ottmaradt egyedül. Hisz voltaképpen ugye. Akad; aki nem is szól, csak a házasság után. Baba még egész rendes. Szolid. Sok dologban még szinte konzervatív is. BALIPAP FERENC: A PILLANAT Se kezdet se vég mivel csak út van mély mint a kék csönd benn a kútban Fény vödre jár le — föl és újra hinnéd talán ezt meg sem unja Levél ha hull alá kerengve köré-lapul mint hogyha lenne semmit se tudsz ha nem vagy benne ÁLLAPOT Megállt Legörnyedt Sírni kezdett így volt a kezdet És íme ez lets
