Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

C /’P’ TS soszoJk A csőszi beosztás mindig is rangot jelentett a falu köz­életében. Bár a munkának, a hivatásnak kijáró tisztelet és a járandóság fordított arány­ban állt és részben áll ma is egymással — a jó csősz álta­lában szegényember volt és maradt világéletében — a falu mindenkor beleszólt ki legyen a határ őrzője. így van ez ma is. Csősznek, mező­őrnek csak olyan embert ál- ' lítanak be, aki jeliemében, becsületében feddhetetlen. Ba­ja a törvénnyel nincs, nem volt sohasem, kétes elemek­kel alkuba nem bocsátkozik. A hazugság nem kenyere, ezért azt másoknak sem bo- csájtja meg. Nem lehet meg­vesztegetni, élete nyitott könyv, mentes ugyan a hiába­való lázadozásoktól, de amúgy szigorú önmagához és így mások előtt is nyugodtan tart­hatja a tekintélyt. Röviden; rendben a széná­ja minden vonatkozásban, s csak az fél tőle, akinek erre oka van — az ilyen viszont jó, ha fél, vagy legalábbis tart a hatalmától. Mert hata­lom van a csőszök, mező­őrök kezében, ez kétségtelen. Bizonyos időszakokban, főleg a betakarítás kezdetétől an­nak végéig, tehát nyárközép­től Szent Mihály napjáig az ő gondja a határ, a termés megőrzése, gyümölcsösök, sző­lők, kukoricatáblák és lucer­násak védelme minden sötét­ben járótól, aki netán arra adja a fejét, hogy abból gaz­dagodjon, amiért más verej­tékezett. Azelőtt sok volt a csőszök között az olyan, többnyire idős ember, aki kenyere ja­vát már megette. Ma a hely­ezet másként áll. Mióta pár év előtt a kormányzat rendeleti úton életre hívta a mezőőri hálózatot, nemcsak a munka­kör neve változott meg, ha­nem a hivatalos megbecsülés is nőtt a csőszi hivatás iránt. A mezőőr immár hatósági emberré avanzsált — egyen­ruhával, fegyverrel, pontról pontra szabályozott jogkörrel — ily módon azután teljesen közömbös, hogy a köznyelv csősznek nevezi ma is. Ez a körülmény némiképp talán hízelgő lehetne azoknak, akik koruknál vagy egyéb okoknál fogva mezőőrnek ugyan már nem váltak be, hanem azért mégis a csőszi munkakörben tevékenykednek, tisztségüket szeretik, sőt nem is akarná­nak kikopni belőle. Időközben ugyanis differen­ciálódott ez a munkaterület is. Az a háromezer egynéhány száz termelőszövetkezei, szö­vetkezeti társulás és szak- szövetkezet, amely jelenleg az országban működik, már csak mezőőröket alkalmaz. Java­korabeli embereket, s olyano­kat főként akik sokfele tanú­jelét adták az utóbbi 10—Iá esztendő során, hogy a közös vagyon védelme szívügyük. Hasonló a helyzet az állami gazdaságokban is. A nagy­üzemben a mezőőr — túlzás nélkül állíthatjuk — afféle bizalmi ember. Nyitva van a szeme, mindig ott van, ahol lennie kell, s funkcióra, ko­rábbi érdemekre való tekin­tet nélkül előállítja, aki lop. Érdemes beszélgetni időn­ként a mezőőrökkel. Sok olyasmit tudnak, ami nem is mindig jut el az irodáig, mert sikerül elsimítani, mielőtt na­gyobb ügy kerekedne belőle. Egyesek azt gondolják, a fülöncsípett tolvajjal könnyű egyezkedni: hagyja ott, amit elvinni szándékozott. Sajnos, nem mindig van így. Adód­nak esetek, amikor — főként a sötétség leple alatt — szem­be szegülnek a mezőőrrel a tolvajok, de érdekes módon nagyon kevés az olyan ügy, szinte elenyésző, amikor a mezőőr a fegyverét használ­ná, inkább visszavonul csönd­ben, amikor tudja már, hogy kivel áll szemben. Ha a szó nem használ, ilyenkor leg­okosabb rendőri szervek elé terjeszteni a vétséget, persze csak végső esetben, s akkor, ha ismétlődő eset ténye forog fenn. Ami azt illeti, krajcáros ügyekben ma már kevesebb a mezőőr dolga, mint akár csak 5—10 évvel ezelőtt. Ez tulajdonképpen örvendetes­nek mondható, kivált ha tud­juk, hogy ez a körülmény nem csökkenti a szolgálat fegyel­mét, nem is csökkentheti, hi­szen ha csökken is a kis lo­pások száma, a mezőőri in­tézménynek azért minden idényben meg kell szolgálnia a bizalmat és nem utolsó sor­ban azt a költséget, amibe fenntartása kerül. No és akiknek nincs egyen­ruhájuk? Akiknek' „fegyvere” legfeljebb valami göcsörtös bot, az is inkább a járást se­gíti a hagyományos értelem­ben vett csőszökkel mi a hely­zet? Vannak-e még és meny­nyien? Az ország 10á ezer egyéni gazdasága változatla­nul alkalmazza őket és mun­kájuknak kellő fontosságot tulajdonít. Havi 600—300 fo­rintos járadóságukat úgy ad­ják össze 20 forintonként, s ha elmondható, hogy a csősz az értékekre vigyáz, úgy az is tény, hogy a gazdák egyik szeme a csőszt magát vigyáz­za. Gondoskodnak is róla ter­mészetesen, már amennyire a csősz igényli ezt a gondosko­dást. Törődnek olyan dolgok­kal például, hogy a csősz­kunyhó megfelelő legyen, mert ha jó a kunyhó, egész héten kint a csősz, nem jár be aludni a faluba esténként. Megtelepszik a határban, naplemente felé tüzet rak, vacsorát főz, amíg felfelé száll a füst, mindenki tudja, aki arra jár; a csősz a helyén van, tilosban járni nem aján­latos. Köztudott, hogy a mező­őrök a csőszök mellett ott ta­láljuk az éjjeliőrök eléggé népes táborát, azokat az em­bereket, akik — egy-egy me­zőgazdasági üzemben néha többen is, a majorok számá­tól függően — az év minden éjszakáján ott virrasztanak az álvók álmai felett. Ez a mun­ka, ha lehet, még nagyobb felelősséget követel, mint a határ, a termés megőrzése, hi­szen az éjjeliőr épületekre, gépekre, jószágra vigyáz, s a teli magtárak csöndjére ugyanakkor. Az újságok hír­adásaiból tudjuk, hogy közü­lük kerülnek ki a szakma hő­si halottjai, mert — bár­milyen furcsán hangzik — ilyenek is vannak. Tűzeset, vízbetörés idején, amikor még messze vannak a tűzoltók, nem egyszer életük kockáz­tatásával egyedül látnak hoz­zá a mentéshez, a helytállá­sukkal az egész közösség tisz­teletét vívják ki. Hozzátartoznak mindenütt a tájhoz, a majorokhoz. Velük és általuk az emberi tisztes­ség őrködik és biztosít védel­met minden ártó szándék el­len. Megérdemlik, hogy így tiszteljük őket, s eszerint bán­junk velük. KOVÁCS IMRE Nyolcvanmillió füzet Még nyár van, a Balaton fűzfői Papírgyárban azonban már az új tanévre gondolnak Az idén 80 millió különféle méretű és formáj’ú füzetet állít elő a gyár. (MTI foto — Jászai Csaba felvétele — KS) A „napfény városában“ A szekszárdi Fiatal Utazók Klubja harmincnyolc főnyi legénysége szombaton, az éj­jeli eső után, reggel lehangolt állapotban esernyőkkel, ka­báttal érkezett az indulás he­lyére. Start után néhány órával kiderült, a cipekedés felesle­ges volt, az ég kiderült és egyre melegebb lett. Első két állomásunk még a Dunántúlon volt, Pakson megnéztük a Duna menti fia­talok találkozójának kiállítá­sait, Dunaföldváron az ifjú­sági művésztelepen, a fiúk legnagyobb sajnálatára ott- jártunkkor még nem kezdték el az ifjú művészjelöltek az akt rajzolását. Hamarosan túljutottunk az utolsó dombokon is, mögöt­tünk maradt a Duna ezüst szalagja. A táj dunántúli szemmel nézve egyre unal­masabb lett. Csoportunk ve­zetője Kaiser István egyben idegenvezető is volt. Szinte észrevétlenül, sok mindent tudtunk meg azokról a mű­emlékekről. történelmi, iro­dalmi , emlékekről, melyek az utunkba eső falvakhoz, vá­rosokhoz kapcsolódnak. Első alföldi állomásunk Kecskemét. A virágok és szí­nek városának nevezném, ha csábító idegenforgalmi pros­pektust kellene írnom róla. Tágas, szép terei tele vannak szebbnél szebb virágokkal. Soha nem hittem volna, egy szabványmodern, tehát jelleg­telen bérháznak nevezett kő­tömböt ilyen széppé, emberi­vé és élővé tud varázsolni az, hogy minden erkélyre, ablak­ba virágokat ültetnek. Szegeden, a napfény váro­sában napfényből több is volt a kelleténél, öt órakor kez­dődött a szegedi ifjúsági na­pok megnyitása a Széchenyi téren. Színpompás karneváli menet, sok ötlettel, humorral fűszerezve. A szegedi testvér­klubnál tett látogatást min­denki szerencsésen megúszta, pedig a helyi zenekar előidéz­te zajszint, sokszorosan meg­haladta a termelőüzemekben megengedettet. Vasárnap városnézés szere­pelt a programban, majd a zsinagógabéli hangverseny kö­vetkezett. Ez volt talán a leg­nagyobb élményünk. Egy zsol­tárral kezdődött, aztán fel­hangzott Mozart Varázsfuvo­lájából Sarastró áriája, majd újabb zsoltárok és operarész­letek következtek. Sajnos alig tartott tovább fél óránál a varázslat. Rohanás, ebédelni a Hági étterembe! Az étterem nyolc­száz fiatal étkeztetését bonyo­lította le példás fegyelemmel és hihetetlen gyorsasággal. Annál kevésbé lehet gyors­nak nevezni újabb «honfog­lalásunkat”, több órát vett igénybe, míg végre megkap­tuk szobáinkat a főiskola leánykollégiumában. Közben csüggedten olvastuk a Nép- szabadságban Rényi Péter amerikai beszámolójának azon részletét, melyből kiderül, ho­gyan is kell (kellene) gyorsan ügyintézni. Az újságlapok délután még nagy szolgálatot tettek ne­künk, ugyanis a szabadtéri színpadon délután háromkor gutaütés előtt öt perccel kez­dődött az Expressz show. Új­ságpapírból éppen megfelelő méretű csákó készíthető. A műsorért ugyan kár volt a hőgutát megkockáztatni. Este hét órakor megfogyatkozott számban vettünk részt a Bo­risz Godunov látványos elő­adásán. Másnap délelőtt so­kan vállalkoztak ismét arra, hogy két órát üljenek a tűző napon. A Tisza-parti szabad­téri színpadon, beat-zenekarok országos fesztiválján legjobb­nak bizonyult együttesek ad­tak hangversenyt. Aztán ebéd, és irány haza. A Tolna me­gyeiek csoportja egyöntetűen úgy búcsúzott a várostól, vi­szontlátásra, ha előbb nem, jövőre, ismét az ifjúsági na­pokon. — ii — Népújság 7 ^4» augusztus £,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents