Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
Csapót két hét múlva hívták be fölvételizni az egyetemre. Már reggel korán Keszthelyen volt, leállította a piros Fiatot, és elindult csavarogni. Kilenckor már összeismerkedett egy nővel. Azonnal megfeledkezett a vizsgáról, Boglárra vitte a nőt, egy barátja villájába. Ott töltötték az éjszakát is. Másnap zúgó fejjel ébredt, először nem tudta hol van, aztán lassanként rájött, hogy mi történt. Keserűen fölnevetett — marhaságnak tartotta a vizsgát is, meg a nőügyet is. Hazafelé az autóban kínzó szégyenérzei fogta el. Nem a bázisra ment, hanem Krisztinához. — Azt mondtad, nem jössz többet — mondta neki a lány. — Nagyon ocsmány vagyok — mondta fcsapó —, nem bírom elviselni nélküled. Krisztina boldog volt. Hitt Csapóban. Csapót persze nem változtatta meg ez a látogatás. Másnap már el is felejtette, miért ment Krisztinához. Csak valami kínosat érzett, „most megint hozzákötöttem magam.” Csapó könnyen felejtett. Annak idején nagyon szerelmes lett a lányba — ezért tudta Bíró haragját is köny- nyebben elviselni. Krisztina is szerette őt, ragaszkodott hozzá. s ez a ragaszkodás kezdte dühíteni Csartót. Pedig nem volt követelőző a lány, csak éppen súlyos, tudta az ember: az ilyen nő sohasem játszik. S Csaoó ezt nem bírta elviselni. Nem akart felelősséget vállalni senkiért. Már a vizsga előtti napokban mondta Krisztinának — nem sokkal azután, hogy Bíróval kibékült —, nem jön többet; úgy jobb lesz. Krisztina bólintott: „Ahogy gondolod’ — mondta. Ezt követte a vizsga utáni -látogatás — aztán már Csapónak arra sem volt- ereje, hogy újból megmondja: nem megy el többé. Azért mégiscsak érzett egy kis szorongást, hét végén Pestre utazott, azzal a céllal, hogy nagyot mulat, de mire Pestre ért, megint- csak elkapta a szomorúság, ki sem mozdult a lakásból, még italért sem ment le, mozdulatlanul hevert az ágyán. Estefelé felhívta Ltus. Ilyen még sohasem fordult elő. Talán a pénz miatt? — gondolta Csapó. De nem, Etus találkozni akart vele. Azt mondta, rohadtul érzi magát, szeretné vele beszélni, ha csak fél órát is. Vagy ha nincs kedve beszélgetni, azt se bánja, csak jöjjön el és üliön mellette egy kicsit, „ügy szeretném megint embernek érezni magam” — mondta Etus. Nem normális ez — gondolta Csapó. Nincs kedvem — mondta és letette a kagylót. Nem sokkal ezután valaki sokáig csengetett. Nyilván Etus volt, de Csapó meg sem mozdult, nem nyitott ajtót. Másnap visszament a bázisra, a rosszkedvét elfújta a szél, újra bolondozni kezdett és majdnem minden este bement a városba. Istentelen híreket terjesztettek rólá. s nem is minden alap nélkül. ■ Aztán egy napon megint majdnem összeveszett Eíróval. — Egy taxi — mondta valamelyikük, mikor észrevette az étkező ablakán át a fékező kocsit. Aztán az egész brigád egy emberként felugrott. Szélütöt- ten bámultak az ajtó felé. Csak Csapó maradt ülve, mindössze egy pillantást vetett az ajtóra, s már el is fordult. Bírónő állt az ajtóban. Bíró lassú léptekkel ment oda hozzá, az étkezde úgy figyelte ezt a más körülmények között nyilván eléggé szokványos jelenetet, mint egy cirkuszi előadást. Egy ideig csendesen nézték egymást, aztán a nő alig hallhatóan — nyilván csak Bíró értette — megszólalt. — Pista, bocsáss meg nekem. Szó nélkül karonfogta a feleségét és kisietett veie. Ebéd után odaszólt, hogy nem megy ki repülni, megbeszélnivalója van. De akkor már szemmelláthatóan semmi tisztázni valója nem volt, mert ő is meg a felesége is ragyogott. Este későn jött meg, a többiek még a kocsmában voltak, Csapó meg az asztalnál ült és olvasott. Mikor Bíró bejött, föl se emelte a fejét. — Mi az, mi bajod? — kérdezte Bíró. — Semmi — mondta mogorván Csapó. Hosszú ideig csend volt, Bíró egy csomagból tiszta ingeket szedett elő, Csapó olvasott. Aztán azt mondta Csapó: — Csak azt akarom mondani, hogy megérdemled a sorsodat. A világ barma vagy! Bíró szelíden elmosolyodott. — Ezt te nem értheted. Elhiszem. Másfajta ember vagy. Sajnos. — Sajnos! — ismételte gúnyosan Csapó, odavágta az újságot, felkelt és kiment a szobából. Ez a helykeség azonban csak látszólagos volt. Csapót tulajdonképpen elkedvetlenítette, hogy Bíró megbocsátott a feleségének. Talán azért, mert nem tudta elviselni, hogy ebben az emberben ennyi erő és ennyi szeretet van. Egy napon az egyik iskolás gyerek levelet hozott Csapónak. Jelentéktelen ügynek tűnt, csak Kovács Ági nézte nagyra tágult égő szemmel Csapót, ahogy a levelet olvasta. Ö tudta, hogy azt a levelet Fehér Krisztina küldte. — Talán mégis meg kellene várnod — mondta Bíró. Emiatt a lány miatt már egyszer fölborult a rend, de Eíró igazán csupán csak ember akart lenni, már csak halványan élt benne az a régi érzelem, csak annyit érzett, hogy jön egy ember tele reménységgel. — Mit csinálnék vele? — kérdezte ellenségesen Csapó. És Bíró megérezte, hogy megint nevetségessé vált — a többiek röhögtek — minek kérdezte volna meg, hogy „Hát egyáltalán nem szereted?!” És amikor Huszár Vidáman bejelentette, hogy „Megpucolunk” már őrá is átragadt a többiek kamaszosan vidám, csínytevő hangulata és azt mondta: „Nem bánom, hát pucoljunk meg!!’ Persze a lány levelét nem olvasta — nem olvasták a többiek sem, csak Csapó bosz- szús, színlelten ijedt, így hát komikus megjegyzéseit hallgatták, miközben olvasta a levelet. Pedig a levél nene volt hétköznapi: „Azt hiszem te vagy az egyetlen ember, akihez elmehetek minden kockázat és félreértés nélkül, benned any- nyi melegség van” — ezt írta a lány, Csapó meg ezt mondta: „Nem, kisanyám, valaki másnak tessék kivetni a horgot, én szépen lelépek.” Egyiküknek sem jutott észébe: ha Csapó valami közömbös, szokványos levelet kap, nyugodtan megvárja a nőt, és minden úgy lesz, ahogy történni szokott. Csakhogy Csapó megrémült. Lehet, hogy maga sem tudta, de legbelül föléledt benne valami megmagyarázhatatlan félelem, olyanféle, hogy erőtlen, gyenge ezzel a lánnyal szemben. Mint ahogy az is volt. Szabály szerint maszek célra nem használhatták a terepjárót, de ki meri azt állítani, hogy maszek cél, ha a brigád szórakozni akar? S különben is: egyik tag- egy nő elől szökik! Széles,, teriendő porcsíkot húztak a dűlőutakon, Huszár úgy vezetett, mint az amerikai sofőrök: bal lábát a kocsi pereméie ' räkta. Vidám társulat volt. A városban utánuk néztek az emberek, némelyek elmosolyodtak, mások meg azt gondolták: ..Megint ezek a strici pilóták!” Jellegzetesen vidéki presszó volt. Az idegen férfiak láttán Ne kontárral! — Az nem vállal garanciát! Egyéves garanciával vállalunk: szobafestést, mázolást, kőműves, asztalos, víz-villany, kárpitos, bádogos munkákat a lakosság részére rövid vállalás] batáridő olcsón — gyorson — pontosan! Tolna megyei Festő és Lakáskarbantartó KTSZ, Szekszárd, Marx K. u. 22. (167) a nők pózba merevedtek;-* a presszósnő csípőjét ringalva hozta nekik a kofíyakpt 2és gőgösen elfordította á f "ét, amikor Csapó rákacsintott. — Te azért csak módjával igyál — mondta Bírj: Húsa» nak. — Nyugi — válaszolt Hu*ár —, szerzek egy spinkól és lelépek. — Nem rossz a felhajtás; — jegyezte meg Pálinkás:' Kicsit hangosak voltak, nemtörődöm módra visel'sed- tek, mint az olyasféle idegenek, akiknek úgyis mintev. hiszen pár nap múlva ódmb állnak. De érdekes módon a közönség mégsem haragudott rájuk, már tudták, hogy pilóták, s talán úgy érezték: ez az ordenáré viselkedés náluk sikkes. Beszédfoszlányokat szűrtek ki a körülöttük ülők társalgásából, s tudták, hogy a lezser megjegyzések a pénzről, kocsiról, nekik szólnak: lássák ezek a messziről jöttek, itt sem akárkik ülnek. Csapó, ha nyílott az ajtó, mindig odanézett. — Mi az, talán vársz valakit? — Naná, majd napfürdőznl jött — röhögött Pálinkás. Aztán megjött a nő. Úgy tett, mintha -észre sem vette volna Csapót, ellenszenves nő volt, puha léptű, szúrós tekintetű — bár vannak akik az ilyesféle nőket (akikről mesz- szire lerí. hogy a smink rajtuk a legfontosabb) szeretik. Csapó kacsintott a többiekre, nevetve azt mondta: „Akció”, és valóban akcióba lépett. Ismerhette a nőt. Leg- , alábbis úgy üdvözölték egymást, mint az ismerősök. Később Huszár is eltűnt valahová, Pálinkás hülyeségeket fecsegett, — látszott rajta, hogy részeg —, odafordult , a szomszéd asztalnál ülőkhöz (Bíró rángatta a kezét) és megint mondta a veszprémi őrmestert, aki átrepült a viadukt alatt. Kocsis Gyurka búskomor lett — mint mindig, ha sokat ivott, nem törődött a külvilággal. Aztán megjött Huszár «— arcán a sikerült Kaland kicsit szomorkás fényével — akkor már jócskán este volt, Bíró, az óráját nézegette. Megittak még két rund konyakot, s Bíró integető' kezdett Csapónak. Csapó kérdő kézmozdulatára az órájára mutogatott és nevetve a két összekulcsolt ’ kezé- fejére fektette a fejét: ..Idéje aludni!” Csapó legyintett,'mikor felszedelőzködtek, elnézést kért az asztaltársaságtól —■ akkor már néhány nő -és férfi is hozzájuk telepedett — odajött Bíróékhoz és magyarázni kezdett: • u» — Állati jó bulit dobtam össze, maradjatok méy"kicsit várunk és fölmegyünk a soin• kő lakására. Esy kis hábé! — Nem rossz! Hábére, oda megyünk — motyogta az akkor már tökéletesen részeg Pálinkás Berci. Kocsis faarccal .állt, ' őt már a hábé sem érdekelte. Kicsit odaültek Csapóékljók, bolondoztak a lányokkal, vicceket meséltek, aztán Bíró megint az óráját kezdte héze- getni és intett nekik: — Menjünk srácok, hölnáp korán kel a nap. Mindannyian fölálltak, csak Csapó nézett rájuk értetlenül: — Hova a francba mentek? — Megígértük, nogy holnap befejezzük, korán keil kezdeni — mondta Bíró. A lány is kérlelte őket, h<j>gy maradjanak, de Bíró nem is figyelt rá. Csapót nézte, idegesen kérdezte a tekintete: jössz, vagy nem?! — Hát csak menjetek -i- mondta kicsit megsértve Csapó, olyanfajta arckifejezéssel, mint aki egész eddig értük fáradozott, s most gáládul cserbenhagyják. — Haza kell menni — mondta Bíró. * — Haza?! — vágóit egy fintort Csapó. — Hát csak'menjetek, én itthon vagyok — és a sminkelt lány vállára tette a kezét. A lány elmosolyodott és ettől — furcsa módon — nagyon kedves lett az arca. (Folytatjuk)
