Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-08 / 159. szám

7 Lakások — alagiízsalozássai Korszerű építési technológiával, az új francia licensz alapján alagútzsaluzással építenek lakásokat a Vas megyei Építőipari Vállalat kivitelezésében. Ez a módszer komoly anyagi megtakarítási eredményez — mert az előregyártott fémzsaluk használata kiküszöböli a drága faanyagigényes ács­munkát. 10. Este a többiek kocsmába készültek, Csapó meg öltözkö­dött. Bíró mogorván feküdt az ágyon, csizmás lábát a vas­ágy támlájára rakta. — Na, nem jössz? — kér­dezte tőle Pálinkás. — Nem, nincs kedvem. — Mi bajod? — kérdezte Huszár csodálkozó arccal. — Semmi, Fáradt vagyok. Sötéten nézte Csapót, sze­me résnyire szűkült Csapó az ablakkilincsre lógatott tükör előtt kötötte a nyakkendőjét — kicsit meg kellett roggyan- tania a térdét, hogy jól lássa a bogot — és dudorászott. — Mi az, apa, kiborultál? — kérdezte vidáman Bírót de a másik nem is válaszolt Csapó csodálkozva feléje for­dult. — Dühös vagy valamiért? — Ha valaki szabálytalanul bokszol, a harmadik mélyütés után leléptetik. Mehet a francba. Csak ebben a rohadt életben nem. rasztasszony is, ő takarította az iskolát Tíz perc alatt a tűzbe ment volna Csapóért. A lány tartózkodóbb volt. lát­szott rajta, hogy örül Csapó látogatásának, de azért volt benne valami megközelíthetet­len. — Van magában valami ke­mény vonás — mondta Csapó — olyasmi, mintha valamit rejtegetne. Valami rosszat. Krisztina tiszta szívből ne­vetett. — Lehet, hogy néha nehéz­kes vagyok. De az nem rossz. Csapó hozott egy üveg ko­nyakot is, Krisztina alig ivott belőle, ő sem sokat, de azért már kicsit meglátszott rajta. Persze, az is lehet, hogy csak a lánytól támadt jókedve. Csodálta Krisztinát, mint va­lami különös ritkaságot. Uj világot ismert meg benne. Hi­szen ez a lány annyira külön­bözött Csapó eddigi társasá­gától! Még a reflexei is má­sok voltak. Vidám, csapongó beszélgetés folyt köztük. Ismerkedési Két — Az életben, fiacskám, mélyütésekkel kell dolgozni. Itt a szabályos bokszotokat agyonverik. Biró hallgatott. — A feleségeddel van vala­mi zűr? Erre sem felelt a másik, dü­hösen felállt és fel-le járkált a szobában. Csapó már menni készült, mikor Biró gyors, szinte dur­vának tetsző mozdulattal meg­fogta mellén a kabátot, maga felé fordította. — És mégis azok győznek, akik betartják a szabályokat! Érted!? A többi mind a sze­métdombon fog megdögleni. — Mit ordítozol velem? Megbolondultál ? Levette Biró kezét a mellé­ről és elment A többiek jó későn jöttek meg, Biró akkor már feküdt Csendben levetkőztek, lekap­csolták a villanyt A levegő megtelt az alvók szuszogásá- val. Biró forgolódott, vad te­kintettel nézett Csapó üres ágya felé. Uvölteni szeretett volna. A tornácos iskolához tarto­zó keskeny kis szobában — itt lakott Krisztina — kellemesen telt az idő. Csapó értett a nők nyelvén, ezt meg kell hagyni, volt a modorában valami el­bájoló, egyszerre gyerekes meg férfias, amit imádtak a nők. Csapó boldog volt, hogy a lánnyal beszélgethet. Este .tízig ott ült velük az öregpa­ember között mindig ez tű­nik a legizgalmasabbnak. — Szeret repülni? — kér­dezte a lány. — Persze. — Miért mondta ez ilyen szomorúan? — Szomorúan mondtam? — Igen. — Néha nagyon nem talá­lom a helyem. Minden hiába­valónak látszik. — Ezt nem értem. — Most én sem — neve­tett Csapó —, de előfordul, hogy legszívesebben lehány­nám az egész világot. Még ta­lán a repülés az, ami tartja bennem olyankor a lelket. Persze, ezt úgy sem tudnám megmagyarázni. Csak az érti, aki maga is repülő. — Na látja, akkor szeren­cséje van, hiszen mindennap repülhet. — Igen — bólintott Csapó lemondóan —, mindennap*. Van olyan, hogy már az ötö­dik felszállás után pokolba kívánom az egészet. Ma lát­hatta. milyen süket munka ez. — Semmi örömet sem talál benne? — Örömöt?! Ha nagyon gazdag volnék, vennék egy repülőgépet és nagyokat re­pülnék. Arra, amerre a sze­mem lát, és úgy, ahogy aka­rok. — A lányra sandított — Magát szívesen elvinném. A lány nevetett, mintha va­lami nagy gyerekséget hallott volna. Szerelik. Szerelik. ,• ^ fi ^ : ; .. .ja« Helyére emelik a lakáselemeket. (MTI foto — Kovács Sándor felvétele — KS). Nlai magyar fofoművész&f — Mit nevet? Azt, hogy el­vinném? — Dehogy — mondta Krisz­tina és engesztelőén megsimo­gatta Csapó karját. — Kép­zelje, ha én a gyerekeimet csak akkor tanítanám, amikor kedvem kerekedne rá, és fity- tyet hányva a tantervnek, ép­pen arról beszélnék, ami eszembe jut. — Ez más. Az iskola nél­kül talán nem tudna élni? — Azt hiszem, nem nagyon. — Mese! Ha hirtelen kide­rülne, hogy egy milliomos lánya azonnal itthagyná ezt a kócerájt, és ki se szállna őszig a luxusjachtjából. — A milliomoslányoknak is megvan a maguk iskolája meg műtrágyaszóró repülőgépe. Csapó elgondolkozott. — Az lehet. Hosszú ideig nem szólt, a lány kutatva nézte: — Mi az, elszomorítottam? Csapó szomorúan mosoly­gott: — Magában van erő — mondta —, bizonyos mértékig olyan, mint Biró. Az a med­veszerű, emlékszik rá? — Igen. És nagyon jólesett, hogy ez mondta, hogy hason­lítok rá. És őbenne is van valami rejtegetett. valami rossz ? — Nem, nincsen — mondta Csapó —, és lehet, hogy ma­gában sincs. Most már nem is érzem úgy. Éjfél felé búcsúzott el. Idő­húzásként megivott még egy féldeci konyakot, aztán el­ment. Nagyot került, jólesett jár­nia a csillagos, világos éjsza­kában. Reggel három felé ért haza, szeretettel végignézett az alvókon és észre sem vette, halkan fütyörészett. Biró nem aludt. Mikor Csa­pó megjött, görcsbe rándult a teste, beleharapott a pokróc­ba. De nem szólt, hogy ne fü­tyüljön. Kocsis szólt rá: — Az istenit annak a sárga­rigó pofádnak, nem hagynád aludni az embert? Akkor szólalt meg Biró. Szárazán csengett a hangja. — Hány óra? — Három — mondta Kocsis. Aztán csend lett. (Folytatjuk) A Bonyhádi Vasipari Ktsz SÜRGŐSEN FELVESZ NŐI BETANÍTOTT MUNKASOKAT. Jelentkezés: Bonyhád, Rákóczi út 20. (124) A Baranya—Tolna megyei MÉH Vállalat szekszárdi telepe GÉPKEZELŐT FELVESZ. Jelentkezés: Szekszárd, Bogyiszlói út c. (121) Photographia Hungarica cí­men magyar fotóművészeti al­bumot jelentetett meg az Euró­pa Kiadó. Több mint száz ké­pet — különösebb tematikai válogatás nélkül, de színesen, gazdagon illusztrálva mai éle­tünket. Objektív-szubjek.tív vallomá­sok. Lírai, vagy tárgyilagos ké­pek, szenvedélyes, vagy hideg kiszámított hatásúak. Magába roskadt öregasszony, éneklő is­kolások, tájak, alkotások, em­berek. Az egyik művészt az anyaság ihleti meg, a másikat az erő, a szépség —- sporttel­jesítmények, zenélő, muzsikáló, szobrász-alkotók. Széljárta sziklák, felszántott mezők, hul­lámzó vizek, füstölgő gyárké­mények, utcai forgatagok. Ar­cok — feszültek, várakozók', örömteliek, szomorúak. Beszédes, sokatmondó képek, Fények és árnyékok, fehérek, feketék, szürkék játéka. Nevek. Fotoművészetünk nagyjai: Gink Károly, Vajda Ernő, Koffán Károly, Vadas Ernő, Kálmán Kata, Esher Ká­roly. És az ifjabbak: Szalag Zoltán, Korniss Péter, Féner Tamás, Molnár Edit. Reprezentatív, szép album. Illik rá, amit Lengyel Lajos ír a fotóművészeiről, hogy „kul­turált látásra nevel, gyönyör­ködtet, vagy megdöbbent, sűrí­tő képi jelrendszerével, a tar­talom és a forma összegző ere­jével hangsúlyosan dokumen­tál’’. (KS)

Next

/
Thumbnails
Contents