Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-27 / 175. szám

Ahol öröm . a vásárlás

Hol is öröm vásárolni? Azokban az , üzleíekben, ahol udvarias a kiszolgálás,, bőséges az áruválaszték, hiányzik a hiánycikk és tisztaság, rend uralja a „terepet”.

Egy kedves esetnek voltam tanúja, néhány hónappal ezelőtt Szekszárdim, a Csokonai utcai háztartási üzletben. Egy idős, fejkendős asszony válogatott a festékek között. Látszott rajta, hogy nem ért hozzá. Pillanatok alatt három eladó vette körül, s pontosan elmagyarázták neki, hogy milyen hígítót kell használni, meg hogy négyzetméterenként mennyi festék szükséges. Miután fizetett a néni, a pénz- tárosnő készséggel segített a bepakolásban. A boltból együtt léptünk ki. A néni egy pillanatra megállt az ajtóban, majd így szólt:

— Hát így még egy miniszterrel se bánnak.

Azóta is gyakran járok az üzletbe, s meggyőződtem arról, hogy amit a fejkendős asszony mondott, az úgy igaz. Sőt. A szombat délelőtti csúcs- forgalomban is — akármeny- nyien vásárolnak aiZ üzletben — az ember úgy érzi, hogy az eladók többen vannak, mint a vevők.

Pedig létszámuk csak kilenc. A reggeli és a délutáni órákban négyen-négyen vannak bent. Badics József üzletvezető — aki idén május 1-e

óta a belkereskedelem kiváló dolgozója — az üzlet rendjét, az eladók udvariasságát a legtermészetesebb dolognak tartja:

— Az lenne a különös, ha mindez nem így volna. Állítom, hogy annak az eladónak, aki szereti szakmáját, annak mindez törvény, annak mindez az életeleme. Rólam azt tartják, hogy szigorú főnök vagyok. No ez nem jelent sokat. Mégpedig ha az eladóim nem ilyenek lennének, akkor szigor ide, szigor oda,.. A másik dolog az, hogy jó munkát végezni csak összeszokott kollektívában lehet. Mi pedig összeszoktunk: hárman tizenkét év óta dolgozunk együtt, a többiek pedig hét-tíz esztendeje jöttek ide. Van köztük olyan is, aki itt volt tanuló s most az egyik legjobb eladónk.

— Engem élelmiszerüzletbe akartak áthelyezni — mondja Sipőcz Istvánná pénztáros. — Igaz, hogy én sem akartam elmenni, de a döntő a kollégák ragaszkodása volt Ez nagyon jól esett, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nem lepett meg. Nagyon nehéz lett volna „újra kezdeni.” Mert az itt eltöltött tíz évem legalább annyira köt munkatársaimhoz, mint a vevőkörhöz.

Mekl János eladó, egyben távgyalogló. A körülbelül 140

négyzetméter alapterületű üzletben és raktárban naponta hét-nyolc kilométert gyalogol. Hogy miért? Röviden ezt válaszolja:

— A vevőkért.

Az üzletvezető-helyettes, Petrás Istvánná pedig szívesen számol be a háromszoros szocialista brigád munkájáról. Hozzá kell tenni, hogy ebben az üzletben a brigád és a dolgozók szó azonos jelentéssel bír, ugyanis a mozgalomban mind a kilencen részt vesznek. A brigád évek óta mindenben, de különösen a tanulók képzésében ér el jó eredményeket, akik nemcsak a jó példákból, hanem a szombat délelőtti „üzleti oktatásokból” is jócskán tanulhatnak. Az elmúlt évben az üzlet két tanulója ért el szép és gazdag eredményt a szakma ifjú mestere vetélkedőn: egy évig, míg le nem tették a szakvizsgát, jutalmul nyolcvan százalékos eladói fizetést kaptak.

Amikor a vásárlókról beszélgetünk, az üzletvezető- helyettesnő mosolyogva mondja:

— Mi nem ismerjük a „sze- kánt vásárlót”.

Szerintem a vevők viselkedése attól függ, hogy fogadják őket az eladók.

Nem árulunk el titkot, amikor elmondjuk az üzletről,

„Ezt nyugodtan

hogy ott a legritkább a hiánycikk. Számtalan eset bizonyítja, hogy amikor az egész városban nem lehet patront, vagy 9 voltos elemet kapni, náluk mindig és minden van.

ajánlhatom.”

Az üzlet dolgozóinak átlagos életkora pedig mindössze 25 esztendő.

— hm —

Foto: GK.

4*»

Észrevétlenül élni!

A fenti rokonszenves óhaj Szentannay Ferencné Rátkai Zsófia esetében alighanem csak szerénység sugallta óhaj marad, hiszen aki hivatásával, mesterségével, foglalkozásával a körötte lévő szűkebb világnak használ, az nem él, nem élhet észrevétlenül. Olyannyira nem, hogy előbb csak azok „fedezik” föl, akik kapcsolatba

kerülnek vele, később már óhatatlanul társadalmivá áll össze a közmegbecsülés, a köz- tisztelet.

Szentannay Ferencné szülésznővel, aki nemrég kapta meg az Egészségügy kiváló dolgozója kitüntetést — ez történt.

Mint falujából akkoriban annyi lány és legény, igen hosszú utat járt meg a miszlai születésű Rátkai Zsófia. Az út első — feltételes megállója — Budapest, a második, egyben tartós állomása Kolozsvár, annak is igen jó nevű bábaképző intézete, ahol tanulhatott és kézbe vehette — 1941. augusztus 5-én —, 30 évvel ezelőtt a működésre följogosító diplomát.

A szülésznői fölkészültség és hivatástudat igazibb próbatétele azonban később kezdődött, a pálya akkor vált rögösebbé, amikor a „gólya néni” már nem jól szervezett egészség- ügyi intézmény szülőosztályán dolgozott, hanem falura kikerülvén, mindig abban a

házban, ahova éppen gyermek- áldás érkezése volt esedékes. Kolozsvárról 1947 tavaszán telepedett Kistormásra, ahol közel kerek öt évet töltött. A pincehelyi kórház szülészeti osztályán 19 éve dolgozik.

Munkatársai és mindazok, akikkel kapcsolatba kerül. így jellemzik:

Odaadó, szorgalmas, példamutató.

És ötvenkét éves.

Nem fáradt még el?

Nem! Igaz, a lába sokat fáj mostanában. Az ember születése nem akármilyen esemény, a születés körül tevékenykedni csak állva lehet. És hiába jelzi az óra, hogy lejárt a munkaidő, hogy otthon kezdődne már a családanyai műszak.

Mivel magáról szólva olyan szűkszavú volt, gyors számvetést tettünk. (Ebbe egyezett bele a legkészségesebben!). Hány gyerek világrajöttét bo- nyolitotta-segítette 30 év alatt?

— Egy kisvárost megtölthetnének, ha mind egy helyre költözködne.

Szó sincs sugalmazott túlzásról. A pincehelyi kórház szülészetén évente 4—500 gyerek látja meg a napvilágot, de van év, hogy ennél is gazdagabban táplálja a jövő nemzetét ez a kicsi forrás, új életekkel. Maradjunk csak az ötszáznál és szorozzuk az itt töltött évek számát tévő 19-cel. A végeredmény 9500.

Harminc év alatt 15 ezer.

(Dombóvár lakóinak száma 17 ezer).

Amikor fölkerestük Zsófi nénit — akit néniznek idestova már 30 éve, a magukat hittel rábízó anyák, munkatársak, ismerősök—.csöndes napja volt a szülészetnek, látogatók ün- nepélyeskedtek virágcsokrokkal a kórtermekben, topogtak kíváncsian a csecsemőszoba ablakánál, amin túl néhány emberpalánta sírással tiltakozott a bemutatással járó zaklatás ellen.

— Ez a legszebb zene! Amikor fölsír a gyerek! — mondja a szülőszoba felé intve —, ahol egy nemrég behozott kismama fekszik. Jókor megérkezett, beletelik 10—12 óra, mire fölhangzik az új élet szívet-lelket megnyugtató harsonája, a gyereksírás. A mama először hallja majd, Zsófi néni sok ezredszerre. De az öröm. az mindig ugyanaz, amit akkor érzett, amikor világra segítette az első emberkét. Hogy az fiú volt-e, vagy lány? Nem emlékezik már, de nem is az a fontos, az a fontos, hogy ne legyen semmi komplikáció és „muzsikáljanak” az épkézláb, egészséges lurkók.

Amikor Szentannay Ferencné átvette a kitüntetést, vele volt a fia és a férje, ök voltak a büszkék. A kiváló cím várományosa a meghatott, a munkájára visszacsodálkozó. Dehogy gondolta valamikor is, hogy foglalkozásának hivatás- szerű gyakorlásáért ilyen elismerést kap. Mindeddig elég volt — és ezután is elég lesz — a, meleg hangú köszönöm, amire az a ráadás, ha madárkahangon köszönni is tudnak már a gyerekek.

— li —

Nemes Károly:

Ho! tart a magyar filmművészet ?

Sűrűn tapasztalható, hogy a kritika dicsér egy új hazai filmet, a közönség viszont közömbösen fogadja. Ahogy ennek a fordítottja is. A kritika által elmarasztalt filmet tömegek nézik meg. Ellentmondás? ízlés, igény különbözősége? Kritika és közvélemény szétválása? Bonyolult, mert egymással többszörösen összefüggő kérdések. Nemes Károly — a Kossuth Könyvkiadó Napjaink kérdései című sorozatában — arra vállalkozott, hogy együttgondolkodásra invitálja az olvasót. Hasznos együttgondolkodásra — ezt bizonyítja a könyv, amelynek í-zer- zője alapos anyagismerettel veszi sorra hazai filmművészetünk erényeit és gyengéit, visszatekintve a múltba, s a jelent elemezve.

Tényként állapítja meg — s igaz is —, hogy a magyar filmművészet nemzetközi rangot szerzett, hogy néhány nagytehetségű alkotóművészünk — így például Jancsó Miklós — nemcsak tematikában, de formanyelvben is újítónak bizonyult. Ugyanakkor a változást negatívumok is kísérik, nem ritka az ál konfliktus, a kívülálló, szemlélődő magatartás, a formai öneélúság sem. Erénye a könyvecskének — lényegében hosszabb tanu’mánynak —, hogy nem önmagában. hanem társadalmi ha- hazai helyzetét.

Hőgyészi juhok

a spagetti mellé

A húsos spagetti talán a legfinomabb a világon — legalábbis ezt tartja Uberti Renato, aki rendszeresen felkeresi az ország juhtenyésztö gazdaságait, hogy egy előkelő olasz cégnek „lerendezze” a Magyarországról történő juh importját. Renato — mert így szólítja mindenki, még a Hőgyészi Állami Gazdaságban is — régi ismerője a szakmának, fiatal kora ellenére már hosszú, több mint tízéves gyakorlattal rendelkezik, és ez idő alatt kiválóan megismerte a juhokat.

— Nemcsak kiváló szakember, hanem talán ő a legigényesebb olasz vásárlónk — kaptuk a felvilágosítást Kovács Bélától, a gazdaság juhászati ágazatvezetőjétöl. Észreveszi a

legkisebb hibát is, nagy szakértelmével több száz bárány és juh közül azonnal kiválasztja, hogy melyik a nem megfelelő. Bár más olasz vásárlók néha ide sem jönnek a juhok közé — annyira ismerik a hőgyésziek kiváló minőségű állatait Uberti Renato minden vételnél jelen van. Persze ez nem bizalmatlanság, hanem a precízség kérdése.

Míg beszélgetünk, szinte úszik velünk az olasz importőr Fiat 124-es szuperkocsija. Neki ez a gépkocsi nem luxus, mindennapos munkájának elengedhetetlen kelléke, hiszen rövid idő alatt több száz kilométert kell megtennie, hogy a megvételre felkínált juhokat megnézze. Magyarul beszélgettünk az olaszokra egyáltalán nem jellemző szőke hajú fiatalember egy éve lakik Budapesten, azóta elég jól megtanulta nyelvünket. Elmondta, hogy ő Eszak-Olaszországba importál, ahol elsősorban az apró termetű juhokat kedvelik. A csernyédi juh- ólban hiába magyarázza neki Kirschner Ádám, a Gyapjú- forgalmi Vállalat szakértője, hogy kéthónapos tejesbárányokkal állnak szembe, az olasz hajthatatlan.

— Nálunk 18 kilogrammig szeretik a tejesbárányt. Az itteniek nagyon felhíztak már — mondja, miközben a gerincük táján tapogatja az állatokat. — Pecsenyének átveszem — vágja ki végül.

Persze, a magyarok sem rossz üzletemberek, pecsenyének azonnal másfajtát ajánlanak, olyanokat, amelyek már jóval hízoitabbak. Végeredményben nem darabonként, hanem kilónként fizet a vásárló. Az újonnan felajánlottakat is megnézi, majd jöhetnek a teherautók, mérlegelés, és máris szaladnak az állatok fel a platóra. Közben felkerülnek a fülgombok is, amelyek arra szolgálnak, hogy a rájuk beütött számok alapján meg lehessen állapítani, melyik gazdaságból került ki a juh, ha esetleg valami fertőzés mutatkozna rajta.

— Sok országba elkerültek már a hőgyészi juhok — tájékoztat bennünket Kovács Béla. — Régebben a görögök vásároltak a legtöbbet Magyarországról, most az olaszoké a juh- exportunk nagy része. Líbia és Libanon is tőlünk vásárol, de volt már rá példa, hogy Anglia és Belgium is igényt tartott a magyar gyapjasokra. Illetve akkor már nem is gyapjasok, hiszen nem a szőréért, hanem a húsáért vásárolják a birkákat, juhokat, ezért előtte kopaszra nyírjuk őket.

A teherautók közben megtelnek és kigördülnek az állomásra, ahol már a vagonok várják a bégető állatokat. Ma négy vagon telt meg a hőgyészi juhokkal, és mire ezeket a sorokat önök olvassák, addigra az olaszok már spagettival összekeverve eszik a hőgyészi birkahúst, amely az ő szájízük szerint talán a legjobb étel a világon.

—o —y