Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-27 / 175. szám
Veszélyes üzem a Sió-parton — Amikor még lentebb dolgoztunk, a némedi kendergyár felé, a várni szőlőhegyről leballagott egy nyolcvanhat éves bácsi. „Már csak megnézem fiaim, mire pazaroljátok az állam pénzét.” Leült a parton, órák hosszat nézte, hogyan dolgozunk — derűs arccal meséli az idősebbik Majer József, Tóthi- puszta alatt, a Sió-parton. Mikó János munkavezető egy jókora kőre telepszik — ki tudja honnan, miért, vagy miként került a Sió medrébe — a kotrógépkezelő pedig a nehéz gépektől feltúrt, laza földre. — Tizennégy év után végre, eljutok a lakóhelyem környékére is, és ha a felettünk levő is úgy akarja, akkor itt leszünk még vagy három évig. Pincehely itt van egy ugrás- nyira, minden este hazamehetünk. Ha csak az ősszel be nem viszik a gyereket katonának. — Elnéztem az öreget... Nyolcvanhat év ellenére is milyen jó erőben van még. Vajon, mi megérjük-e ezt a kort? — Neki biztosan nyugod- tabb élete volt — veszi át a szót a munkavezető. — Nem dübörgött a fülébe naphosz- szat a motor, nem kellett hallgatnia ezt az állandó, fülsértő nyikorgást, nem kellett attól tartania, hogy na, mikor dől bele a mederbe gépestől együtt. — Ha visszagondolok a tegnapi napra, esetleg én is ott köthettem volna ki, ha nem veszem észre, hogy a puttonyból kiborult az a tányérakna. — Ha véletlenül rámész és felrobban, alighanem összekuszálta volna a lánctalpadat... — Mit szólsz hozzá, ügyesen belejött a munkába a gyerek. — Ügyesen dolgozik. Melletted nem nehéz megtanulni a mesterséget. A beszélgetés közben Majer József állandóan a gépen tartja a szemét, hiszen a gépen a fia dolgozik. Csikorog, fordul a kotró, a puttony hangos loccsanással csapódik a vízbe, feldübörög a motor, a vasfogak belemarnak a mederfenék agyagjába, surrog a drótkötél, lódul a gém, borítja az iszapot a töltés túloldalára. A túlsó parton másik kotró harapdál- ja a Sió medrét, a két gép olyan egyszerre mozdul, mintha kezelőik valamilyen tornamutatványt gyakoroltak volna be. ya.; — Nagyon kemény a talaj. Gondolom» a vezérkar is csodálkozik, hogy huszonnégy óránként ötven métert, ha haladunk, amikor mentünk már százhúszat is. — Még az a jó, hogy reggel óta húsz centit apadt... — Apadt, apadt, a víz alatt akkor is csak tapogatni lehet. Árulják el a műhelytitkot... Onnan fentről hogyan lehet a víz alatt érezni a mederfeneket? Hogyan tudják viszonylag egyenletesre mélyíteni? — A puttonnyal tapogatunk. Amikor megtettünk néhány métert, akkor lent, oldalirányban mozgatjuk. Ha valahol megakad, ott még meg kell kotorni. Ha meg alacsony a vízállás, kilátszik a puttony, akkor szemmel is követni tudjuk a mederalakítást. — Mikor kezdték a munkát? — Márciusban, a tolnanéme- di Sió-hídnál, onnan jövünk felfelé, és megyünk fel, egészen Siófokig — válaszol a munkavezető. — Ha ezzel a szakasszal végeztünk, Néme- ditől kezdjük lefelé, egészen a torkolatig. Feltéve, ha lesz rá pénz... — Biztosan lesz — teszi hozzá Majer József. — Ez a Sió-szabályozás, úgy hallottam, az általános balatoni vízrendezéshez kapcsolódik. A múlt évben lent dolgoztunk Zalában, ott beszéltek olyan tervekről, hogy a Dráva vizét vezetik a Balatonba, a megfelelő vízszint tartása miatt. — Az előbb valami tányéraknát említettek... — Igen. Számunkra most veszélyes üzem a Sió. Alig van nap, amikor ne kerülne ki valamilyen robbanóanyag. A múlt héten majd egy méter hosszú, jó tizenöt centi átmérőjű testet emelt ki az első kotró. A tűzszerész mondta, hogy német sorozatvető lövedéke volt. Egy tűzszerész állandóan itt tartózkodik. Nagyon kell vigyáznunk, mert ha valami kívülről rozsdás is, belül, a gyújtószerkezet rendszerint ép. Ép, még ennyi évvel a háború után is. — Az egyik dózeros — ide való Ozorára — mondta; a híd környékén még több robbanóanyagra lehet számítani. A kotrógépezelők — nagy részük már végig barangolta az egész országot — itt, a Sió mentén csakugyan „veszélyes üzemben” dolgoznak, mert a víz alatt, az iszapban ott rejtőznek a háború gyil- •* ' ■ • ‘ ‘ ‘ ' • t . kos maradványai. 194j januárjában, márciusában a Balatontól kiinduló német ellen- támadások során súlyos harcok folytak ezen a vidéken, a Sió, a Sárvíz között. Fel nem robbant lövedékek, a vízbe hányt robbanóanyagok veszélyeztetnek most, negyedszázad múltán is. • — Jön a főnök.'.! Vágó István építésvezető érkezik, tőle is kérünk rövid tájékoztatást a munkáról. — Átlagosan hatvan centivel mélyítjük a Sió medrét, és a partvonal szegélyét szélesítjük. 46 méterre. A víz- áteresztő képesség eddig ötven köbméter volt másodpercenként, a kotrás után 80 köbméter lesz. A munkákat a Mátrai Szénbánya Vállalat pécsi építésvezetősége végzi. A 84 kilométerig mintegy öt kilométeres szakasz készült el, amelyet már át is adtunk. A jövő héten megkezdjük a füvesítést, és a vállalkozótársak is hozzákezdenek a műtárgyak, a csőátereszek építéséhez. — Jelenleg öt kotró dolgozik — egy éppen javítás alatt van — és négy dózer. Az elől haladó kettő a mederfeneket mélyíti, kettő szélesít, kettő pedig a kitermelt földet rakja tovább, a dözerok pedig a töltést, a terepet egyengetik, rendezik. — A későbbi években megépülő zsiliprendszer révén két-három méteres vízmagasság lesz a Sión, ami a Balaton és a Duna közti hajózást megkönnyíti, azonkívül a mezőgazdaságnak öntözési lehetőséget is biztosít. Berki János kotrókezelő érkezik, vízzel tele kannával. A pusztai vízvezetékről hozza, jó fél kilométerről, az egyik üzemanyagos hordó árnyékába rakja. — Még az a jó, hogy most nem melegszik fel olyan hamar, mint a múlt héten. Amikor kint harminc fok volt, bent a fülkében negyvenöt is... Nem győzte az ember a vizet vedelni. Előszedi a viharvert táskát, fenekére állít egy hordót, „megterít”. — Azt hiszem, most már megreggelizhetek. Az idő féltizenkettőt mutat... Egyáltalán nem ;rigylésre méltó a kotrósok munkája. Egész éven keresztül k:nt, a szabad ég alatt, tűző napon, esőben, hidegben, távol az otthontól. Mégis, szeretik ezt a mesterséget. Majer József rublikájába tizennégy év alatt még egyszer sem kellett „H"- betűt (Hiányzott) írni, sőt, a fiát is a mesterségre tanítja. Berki János korábban, és más körülmények között is reggelizhetne — éppen a váltótársa, Kiss József van műszakban —, de „könnyebben telik az idő a gép mellett”. A töltésen túl, az ozorai termelőszövetkezet kertészetében népes asszonycsapat szedi a paradicsomot. BI. Népújság 7 1971, július 27. A maradiság hadállásai A z elmúlt napokban, he- tekben egész sor hivatalos megnyilatkozás, tanácskozás, vizsgálat foglalkozott a nők helyzetével. Pontosabban azzal, hogy miként, valósítják meg a gazdasági, társadalmi életben, általában az életben a nők helyzetéről tavaly hozott nagy jelentőségű párthatározatot és megfelelő kormányintézkedéseket. örvendetesek ezek a rendkívüli „nőnapok”, „nőhetek”, bár feléleszthetnek olyan hiedelmeket is — akár az intézkedésekre hivatottak, akái az érdekeltek körében —. hogy a nőkérdést, most egyszeriben, vagy nem egyszeriben, de „megoldjuk”. A lényeges mégis az, hogy a nők politikai, gazdasági, szociális helyzete most napirenden van és, remélhetőleg, marad. Hogy a kérdés kampány- szerű „felvetésével” nem megyünk sokra, nem elméleti feltételezés, hanem gyakorlati következtetés, éppenséggel a már elvégzett, vagy folyamatban lévő vizsgálatokból. Ha például azokat a vállalatokat nézzük, amelyekben túlnyomórészt, vagy nagy számban nők dolgoznak, akkor könnyű belátni, hogy már csak anyagi okokból sem lehetséges rövid időn belül minden sürgető problémát megoldani. Pedig nem is az anyagiak támasztják a legsúlyosabb akadályt. Az indokolatlan bér- különbségek fokozatos csökkentésére, majd megszüntetésére például megfelelő terv készíthető, amit össze lehet egyeztetni a vállalat anyagi körülményeivel, lehetőségeivel. Még a kisgyermekes, vagy családos- asszonyok harmadik műszakjának megszüntetése is megoldható. A képzettséggel kapcsolatos tennivalók már bonyolultabbak. Egyrészt igen nagy feladatok állnak ezen a téren a vállalatok előtt, hiszen még mindig sok a szakképzetlen, tanulatlan asszony és leány, másrészt ezzel kapcsolatban már bizonyos fajta ellenállással is számolni kell, lyf égsem ez a fajta „ellen- állás” a legproblematikusabb, hanem sokkal inkább az az ellenérzés, amit az ilyen kötelezettség nem ritkán az intézkedésre és a nehézségek elhárítására hivatottak körében kelt. És ezzel elérkeztünk a legfontosabbhoz, a szemlélethez. Persze, egyre ritkábban találkozunk olyan vezetővel, aki nyíltan hangoztatja maradi álláspontjait. De nincs is „szükség” erre. Akár a már említett szakképzést vizsgáljuk, akár a nőkre nézve ártalmas munkahelyeket, vagy a többgyermekes asszonyok gondjait, netán a csecsemőjüket gondozó anyák visszatérését — annyi tényleges nehézséggel találja magát szemben az illetékes vállalati vezető, hogy bőven van mibe belekapaszkodnia. Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy manapság, amikor a tervek kielégítő végrehajtása is, a hatékony gazdálkodás is elsőrendű követelmény, a törődés a nők foglalkoztatásának sajátos kívánalmaival éppen annvira az! És ezért jelentős, részben szemlélet kérdése, közszellem kérdése, hogy egyik vagy másik helyen mire mennek e feladatok megoldásában. Yf égül is a nők érdekei és a népgazdaság érdekei nem ellentétesek. És a férfi- nem is a virágzó népgazdaság, egészségesen fejlődő vállalatok, intézmények megvalósítására törekszik. Csak hát a megoldás nem éppen egyszerű.
