Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
A népművelés lehetőségei Albert Camus napiéi Nemrégiben, az Állami Déryné Színház néhány művészé, vei beszélgetve, általános panaszként emlegették: számos vidéki művelődési ház épült még az utóbbi években is olyan nagyteremmel, amely szinte teljesen alkalmatlan színházi előadások tartására, mivel sem zsinórpadlást, sem oldalszínpadot nem alakítottak ki, s mivel igen gyakran úgyszólván megfeledkeztek az öltözőkről is, — nem is beszélve a fűtésről, a vízvezetékről. Népművelők viszont állandóan emlegetik, hogy művelődési házunkban van ugyan nagyterem, de nincsenek kisebb, kluboknak, szakköröknek, olvasószobáknak, játéktermeknek való helyiségek, s emiatt nem tudják élénkebbé tenni a szakköri munkát. Mind a két esetben egyetlen konklúziót tudtak levonni a beszélgető partnerek: — Pénz kellene, pénz jobb színháztermekre, több helyiséges művelődési házakra; Csak pénzkérdés Nem kétséges: a közművelődéshez tekintélyes pénz szükséges. Az új létesítmények milliókba kerülnek, s a regiek fenntartása is emészti a pénzt (néha még többet, mintha újat építenénk). Államunk fokozott és fokozódó erőfeszítéseket tesz, hogy megfelelő anyagi alapot biztosítson a közművelődés számára. Az elmúlt két —három esztendő több rendelkezése igyekezett jobban kihasználttá tenni azt az összeget, amelyet költségvetésünk — több csatornán, több forrásból — közművelődési célokra fordít. A hangsúlyt itt a jobb kihasználtságra tenném. Közismert ugyanis, hogy mennyire szétforgácsolódtak (s még ma is gyakran szétforgácsolódnak) a művelődési célokra szánt összegek a különböző szervek, intézmények, hivatalok között. Holott pusztán azzal, hogy a sokfelé szétszórt summákat közös kasszába irányítják, máris jelentős egyszerűsítés, koncentrálási lehetőség adódik. Ettől függetlenül: a hatékonyabb népművelés nemcsak pénz kérdése. Nyilván egyszerűbb lenne mindenhol megteremteni az ideális tárgyi feltételeket, egyszerűbb lenne lebontani a régi, rossz, alkalmatlan művelődési házakat, s mindenhol új, korszerűen tervezett, a mai — de a holnapi, holnaputáni, tíz—húsz év múlva jelentkező — igényeknek is megfelelő létesítményeket emelni. Aligha kell magyarázni, hogy erre még oly erős anyagi koncentráltság, még oly ésszerű rendelkezések sem adnak lehetőséget. Anyagi eszközeink végesek, sokszor nagyon is azok, úgy, hogy még hosszú évekig lényegében olyan tárgyi feltételek között kell dolgozniuk népművelőinknek, mint manapság. S ha javulnak is ezek a körülmények, csak lassan, fokozatosan javulnak, és nem máról holnapra, ugrásszerűen. Erre egyszerűen nincsen pénzünk. Ésszerű határok Az igények nagyjából hasonlóan jelentkeznek egy községben és egy közepes lélekszámú városban, de az igények kielégítésének módját döntően befolyásolja mind a rendelkezésre álló személyi állománv (a népművelők száma, minősége), mind a tárgyi feltételek (művelődési házak, azok felszereltsége, korszerűsége vagy elavultságai. Éppen ezek miatt még évekig nagy feladatot jelent illetékes szerveink számára, hogy kiegyenlítsék ezeket a körülményeket — és ezzel még mindig nem egyenlítettük ki a különböző rétegek műveltségbeli szintjét, hanem csak megtettük a lépéseket, hogy elinduljon ez a kiegyenlítődés is. Nem mintha abszolutizálni kellene, lehetne, vagy szabadna a tárgyi feltételeket, mivel sok olyan közművelődési intézményünk működik kitűnően, ahol igen-igen messze vannak az ideális körülményektől. De azt tudomásul kell vennünk, hogy ésszerű határokon belül igenis szükség van a közművelődés jobb ellátottságának, s a művelődési házak jobb felszereltségének biztosítására. (A köz- művelődés megfelelő — kicsit furcsán kerül ide ez a szó — gépesítése például ma már elengedhetetlen.) Távlati terv Az említett országos tanácskozáson elhangzott a követelmény: a távlati népgazdasági tervek keretében, s ezek szerves részeként ki kell dolgozni a közművelődés 15 éves fejlesztési programját is, intézményrendszerének bővítési, korszerűsítési, konkrét, helyi, megyei és országos tervével együtt. Azt is kimondták: az ország kulturális költségvetésében fokozatosan növelni kell a közművelődési kiadások arányát. Mindez igen biztató a lehetőségek szempontjából, külö— Jól van, vidd el te a borbélyhoz! — fejezte be szeretett nejem a vitát, amit én kezdtem, azzal a halk megjegyzéssel, hogy: ideje lenne a fiú haját levágatni. A fiú hatéves, és nagyon szégyellem, hogy még mindig nem tud differenciálni az orvos és a fodrász között. Amikor először vitte az anyja a fodrászhoz, letolta a gyerek a nadrágját, és nagyokat pislogva várta az injekcióstűt. Máskor meg, amikor a doktorhoz vittük, arra kérte, hogy szép rövidre vágja ám le a haját. Éppen a napokban tolta a feleségem orrom alá az Asszonyok Lapját, amelynek a vezércikke azt bizonygatta, hogy a szülők hovatovább —legjobb szándékuk ellenére is — az őrültek házába kergetik gyermekeiket. A cikk hosszan méltatta, hogy a fiúgyermeket az apának kell a fodrászhoz vinnie, lévén a hajvágás szoros összefüggésben a férfiassággal. Mert ha az anya viszi borbélyhoz a gyereket és az mérgében tombolni kezd, akkor ezzel nem a fodrász, hanem elsősorban az anya ellen berzenkedik. így indultam el fiammal másnap korán reaqel a borbélyhoz. A gyerek előre kikötötte, hogy csakis ahhoz a fodrászhoz hajlandó betenni a lábát, ahová én is járok. Kedvenc fiaaróm halálsápadt lett, amikor közöltem vele jövetelünk céliát. — Éjszakánként nem kószálok az utcán, 80 kilométernél nem haitom a kocsim sebesebben, nem kezdek kupeckedni, nem '-értv^Tnm és — nem nvírok kisVeszélyes dolgokkal aaa) ?'** IVO70m ! A zsebébe dugtam egy ötfrankost. nősen, ha hozzávesszük, hogy erőteljes lépések történtek a vállalatok, szövetkezetek, társadalmi és tömegszervezetek kulturális alapjainak növelésére és célszerűbb kihasználására is. Az elkövetkező évek tehát azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy a növekvő igényekkel együtt nő majd a népművelés anyagi lehetősége. Néhány dolgot azonban nem szabad szem elől tévesztenünk. Például azt, hogy a legkifogás- talanabb művelődési ház sem több keretnél, s igazán értékes közművelődési bázissá csak az ott folyó munka, annak magas színvonala teheti. Vagy azt, hogy igazán kiemelkedő munkához azért többnyire kell a kielégítő anyagi-tárgyi alap is, Ezek a feltételek kölcsönhatásban állnak egymással — kár, hogy sokan még ma sem akarják ezt észrevenni, s alkalmazni a gyakorlatban is. Igényeket támasztani köny- nyű — a tényleges lehetőségekkel maximálisan számolni, azokat maradéktalanul kihasználni, kérés-követelés helyett az adott körülmények szerinti legjobb munkát végezni — nehéz. Népművelőinknek, akik egyáltalán nincsenek irigylésre méltóan könnyű helyzetben, sem személyüket, sem működésük tárgyi feltételeit illetően, a mostani időszakban erre sem árt figyelniük. — Tegyen most az egyszer kivételt, jó? — mondtam, s választ sem várva, vonszoltam és erősítettem a fiút a székhez. Kedves kis csemetém bömbölt, hadonászott, mindenre elszántan kapálózott, úgy, hogy a fodrász sehogyan sem tudott közel férkőzni a hajához. — Tudja mit, apuka? — mondta aztán. — Szíveskedjék magunkra hagyni. Nyugodtabb lenne a gyerek, ha kettesben maradnánk. Fél óra múlva érte jöhet. A jelzett időre pontosan visz- szatértem. Borbélyom éppen elkészült a gyerek frizurájával. Fiam boldogan, mosolyogva fogadott. — Hogy csinálta? — tekintettem elismerően a fodrászra. — Egészen megszelídítette. — Van néhány jó módszerem... Parancsoljon, itt a számla. — Jól látok? — dörzsöltem meg a szememet. — 21 frank? Egy hajvágásért?! — Hajvágás, hajmosás, kölni, púder, bedörzsölés, hajolaj, plan- gírozás, ugye.« Ez ennyibe kerül.« — Érthetetlen!... Egy apró kis kölyöknek ennyi mindent! —• Kérem, én meakérdeztem, hogy csináljam-e, adiam-e ezt, meg azt, és ő mindenre azt mondta, hogy igen. Mit tehettem volna?... Kivánszorogtam a fiúval az üzletből. Hazafelé menet meg kellett még hívnom drága gyermekemet egy pohár fagyira, egy üveg narancslére, s be kellett vele mennem a iátékboltba is. lay a „hajváaás” összesen 41 frankomba került. „Istenem, egy félnap! keresetem!" — sóhajtottam. — „Erről miért feledkeznek meg a nv'=-rm‘>L»'KTÍ-lio|óausol<l?" (Baraté Rozália fordítása) Mindössze negyvenhét évet élt (autóbaleset áldozata lett), mégis korunk legjelentősebb szellemeinek sorában áll. A magyar olvasók főként a Pestis című regénye révén ismerik, amely — mint J. M. Cohen írja — „többet mond el a (náci) megszállás légköréről, mint egy tucat dokumentált vizsgálódás.” Szerintem ennél fontosabb és Camus-re jellemzőbb, hogy a szolidaritás nagy emberi értékét emeli ki benne. Három regényt és négy drámát adott ki, továbbá két kötet esszét, mélyre ható tanulmányokat a forradalmár lélektanáról és az egzisztencialista magatartásról, végül naplót írt az 1935—1951. években. Meg- gvőződéséhez híven tevékeny részt vett a francia ellenállásban, s rpindezek elismeréséül 1957-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Életszemlélete az erőszak és a kiábrándulás tapasztalásából sariad. Nem szűnik hangoztatni az élet abszurd voltát, s vele szembe a lázadás, a szolidaritás és a humánum értékeit állítja gyakorlati megoldásul. Ám ez a gyakorlat valójában nem megoldás, hanem kompromisszum: az élet abszurditása változatlanul fennmarad, sőt az egyén számára megsúlyosbodik: a szemléletet és a magatartást közös nevezőre hozni nem lehet. A problémával naplóiban igyekezett megbirkózni, s ezek a részben halála után kiadott füzetek Camus eszme- és lelkivilágának olyan tájaira vezetnek, amelyekről könyvei édeskeveset árulnak el. A meglepetés azzal kezdődik, hogy úgyszólván kirekeszti belőlük a valóságot, még magánéletéről sem mond el semmit. így például életének és a világtörténelemnek legmozgalmasabb szakaszában, az 1942—1951-es években írt feljegyzései során egy szóval 6em említi a világháborút* részvételét az ellenállásban, házasságát, gyermekeit, súlyos betegségét, s számára nagy jelentőségű tartózkodását Le Chambonban. Ehelyett ilyen fejtegetésekre bukkanunk: „Az az abszurdig eljutott ember, aki megpróbál következetesen élni, el nem háríthatóan fölfedezi, hogy nincs nehezebb dolog a világon, mint folyton tudatosan cselekedni.” A körülmények majd mindig szembeszegülnek ezzel. Az kellene, hogy egy olyan világban, ahol a szétszó- ródottság a szabáiy, igazlátóként (clairvoyant) éljen az ember. Ezt a feladatot azonban a gondolkodás segítségével elvégezni nem lehet: „A legnagyobb megtakarítás —írja —, ami a gondolkodás birodalmában megvalósítható, abban áll, hogy elfogadjuk a világ meg nem érthető voltát, és az emberekkel törődünk.” Ezt teszi tehát írói munkájának, a művészi alkotásnak tárgyává és céljává: „Művem értelme: Oly sok ember él híjával a kegyelemnek (grace) I De hogyan élj hetünk kegyelem nélkül? Béla kell törődnünk, és azt tennünk, amit a kereszténység sohasem tett meg: az elkárhozottab ügye mellé állunk’. Humanizmusa lázítja a keresztények ellen, „akik a kegyelmet maguknak tartják meg, s az irgalmasságot nekünk hagyják”, Mit ért kegyelmen, nem tud« ható; semmiképp sem az isteni kegyelmet, mert hiszen a vádolt keresztények szerint épp ez szünteti meg az élet ab-> szurditását és a világ érthetet- lenségét. Gondolataiból nem következtethetünk másra, mint hogy azok élnek a kegyelem állapotában, akiket a sors megkímélt az abszurditás és az érthetetlen ség tudatától. A többi — a többség — azonban irgalomra szorul. Ezeknek kötelezte el magát Camus, s ezért lett nála az írás több költészetnél és alkotásnál: tevékeny magatartás, cselekedet. Ezért írhatta naplójában: „Az elkötelezett emberek kedvesebbek nekem, mint az elkötelezett irodalom. Bátorság az életben, tehetség a műben: ez( nem is olyan rossz dolog.’ Ily módón vált Camus testestől-: lelkestől elkötelezett íróvá, s a világ érthetetlensége és az emberi egzisztencia abszurditása munkája hajtóerejévé, lendítőkerekévé: „Nem azt kelleti volna írnom: Ha a világ érthető volna, nem lenne művészet, — hanem ezt: Ha a világ érthetőnek látszana sze-j memben, nem írnék. ’ Az írás azonban nem egyéb, mint vállalkozás az emberi egzisztencia megmentésére, s ez a feladat felemészt minden figyelmet, kiemel a „szétszóró- dottságból”, aszkétikus fegyelemre kényszerít. Ezért rekeszti ki naplójából a körötte zajló valóságot, ezért szorítkozik a döntő probléma leglényegé- re, fogalmaz központosítva és hidegen. S különös: azt kívánj ná, hogy az életet is ily szerzetesi fegyelem szabályzatának vessük alá: „A művész balsorsa, hogy nem szerzetes egér szén és nem laikus egészen, —• mind a kétféle kísértést át kell élnie”. Ám ha sikerül is a kísértést leküzdenie, el nem ke- rülhetően elébe mered az emberélet legfőbb végzete: a halál. A halál volt Camus szeméj ben a megtestesült abszurditás. „Csak egy szabadság van — olvassuk naplójában —, tisztába jönni a halállal. Ezután minden lehetséges.” Hogy maga tisztába jött-e vele, elfogadta-e, nem mondja el, de a naplójában vívott gondolati harc efelé halad. Furcsa, hűvös, elvont, mégis izgalmas írás ez, sűrített, mint valamely párlat, mondatai rövidek. pontosak, lezártak. Mégis átjárja az az érzés, amelyről egyik legrövidebb megjegyzésében vall: „December. E szív tele könnyel és éjszakával.” VÄRKONYI NÁNDOR KÁLDI JÁNOS: AZ EMBERÉLET ÜTJÁNAK FELÉN összeszedtem kínjaimat, emlékeimet. Jókora a batyu már. Kire hagyjam, ha majd elmegyek? Oly akkora — nem bír vele a halál. Magam sem bírtam volna vele, de biztatott a mögöttem fájó messzeségben — mert olykor hátranéztem — az utánam-jövők tekintete. TAKÁCS ISTVÁN A. Buchwalds Ki vigye a gyereket a fodrászhoz?
