Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-25 / 174. szám

Ma ünnepük, a Szovjetunióban a ha «Is tenger eszet napiát

Rakétakilövés a tengerről.

Akcióban a tengerészgyalogosok tankjai.

A tulajdonosok

A termelési ellZf°dtgozók rendszerint a napi munka apró fogyatékosságait: a szerszám- és anyagellátás, a szervezés, a munkaruha-elosztás, a melegvíz-szolgáltatás hiányosságait teszik szóvá. Nagy horderejű átfogó javaslatok, a gazdálkodás lényeges összefüggéseit elemző-feltáró felszólalások csupán elvétve hangzanak el. Mindebből a gazdasági vezetők egy része gyakran arra következtet, hogy a munkások nem osztozhatnak szakmailag bonyolult gondjaikban, ■<s mint „részvényesek”, leefel- jebb csak formálisan vehetnek .részt az ügyek intézésében, a vállalat irányításában. Az üzemi demokrácia formális jellege különösen szembetűnő olyan átfogó téma vitájánál, amilyen például, jelenleg a vállalatok

IV. ötéves tervének összeállítása.

Kétségtelen ténv: bárrn'etv fórumon mindenki csak ahhoz szól hozzá amihez ért. ami őt

szeméi}' szerint érdekli. A buzdítás, a lelkesítés, a tulajdonosi felelősségérzet hangsúlyozása vajmi keveset változtat ezen. Célravezetőbb tehát a realitásokkal számolva, olyan beszámolókat, terjeszteni a dolgozók különböző fórumai elé, amelyek népszerű, közérthető módon, az adott réteghez szólva növelik a résztvevők tájékozottságát, bővítik ismereteiket,, érdeklődési körüket. A kérdés tehát az, hogy képe- .sek-é a vállalat, a gyáregység, .az üzem vezetői partnereikkel .kapcsolatot találni, lefordítva .az egyre bonyolultabb szakmái .és gazdálkodási feladatokat a .műhelyek, az osztályok dolgozóinak nyelvezetére.

Nagy hozzáértést, sok energiát igényel az összetett, sokr rétű- tennivalók szájntyayétéle, rendszerezésé, megértésé, s talán még inkább azok megértetése. Senki n.em számíthat, azonban a kollektíva aktív támogatására, ha nem vonja be

p fjnlí?07Ólrqt p. folprlptoV mii?#*fórumai

határozásába, a döntések előkészítésébe, a közös gondolkodás folyamatába. Vagyis az üzemi demokrácia fejlesztése nélkül nem lehet elég eredményes és hatékony a vezetés. Ahol nem jutnak szóhoz a dolgozók, ahol a beosztottak nem ismerik, segítik a feladatok megoldását, ott nem lehet eredményes a gazdasági munka. A dolgozók munkakedve, termelési aktivitása, szorgalma, fegyelme a vezetés, és egyben az üzemi demokrácia színvonalának fokmérője.

kri íWomI demokrácia fej- A/j U£t,I!1 lesztése mégsem egyszerűen gazdasági feladat, hanem a munkáshatalom erősítésének fontos eszköze. így az üzemi demokrácia fórumai politikai fórumok is egyben. A dolgozók a termelési tanácskozásokon, a munkaértekezleteken, a különböző szakszervezeti tanácskozásokon, a társadalmi bíráskodásban, a vállalati munkaügyi döntőbizottságokban, az újítók, a fiatal műszakiak, a törzsgárdatagok, a brigádvezetők alkalmi megbeszélésein a gazdát, a tulajdonost is képviselik. Mégis, hány olyan tanácskozás, összejövetel van üzemeinkben, amely nem erősíti, hanem elhomályosítja a munkások tulajdonosi felelősségérzetét! A formális, a demokratizmus látszatát keltő megbeszélések többet ártanak, mint használnak.

Minden ismétlődő ténykedésben ott rejlik a rutin, a formalitás veszélye. Az üzemi demokrácia közvetlen és képviseleti. io»ilag szabályozott és nem szabályozott formái épnen azt a célt szolgálják, hogy újból és újból felkeltsék és ébren tartsák a vezetőkben a dolgozókkal. a beosztottakkal szembeni felelősséget. Az elvan gyakran hangsúlyozott szocialista társadalmi viszonyok konkrét emberi kapcsolatok formájában jelennek meg az üzemekben, fffv a vezetők óhatatlanul az államot, a rendszert, és annak szocialista jellegét is megtestesítik a kisebb közösségekben. Az a vezető, aki felkészületlenül szónokol, vagy vélt tekintélyét védi, — félti a kollektívától, akaratlanul is — „bérmunkás”- szellemet, a vállalattal való szembenállást erősíti a dolgozókban.

A vezetői magatartás nem lehet arisztokratikus, nem tükrözhet olyan felfogást, hogy „az állam én vagyok”, vagy „a gyár az enyém”. De engedékenységet, liberalizmust sem. Sőt, a demokratizmus feltételezi a szigort, a keménységet a haszonlesőkkel, a lógó- sokkal, a közösség megkárosítóival szemben. Legyen tehát rangja, becsülete a lelkiismeretes, jó munkának, az áldozatvállalásnak, a kezdeményezésnek) Ezen az alapon, a közösség erejével visszautasítható a szabadosság, a kötelesség- mulasztás, a jogok egyoldalú számonkérése. S így érti meg egyre több dolgozó saját érdekét, helyzetét, s e felismeréssel erősödik osztályöntudata, tulajdonosi felelősségérzete, növekszik munkakedve, termelési és társadalmi aktivitása.

R

égebben a személygépkocsik volánjánál vagy úrvezetők ültek, vagy sofőrök. Most pilóták és maszek gépkocsivezetők, bár az utóbbiak között előfordul olyan, aki jár-' műve jóvoltából úrvezetőnek érzi magát. E két tábor között, ha nem is antagonisztikus, de élő az ellentét. Előbbiek — többnyire okkal — magasabbra értékelik saját tevékenységüket, tudásukat, amely nekik a megélhetés forrása és tulajdonképpen annak ellenére is szakma, hogy gépkocsivezető szakmunkás nincs. Újabban még az eltöltött évek után letehető vizsgák szerinti kategorizálásukat is megszüntették.

A pilóták általában jó megfigyelők. Kezük a volánon, szemük az országúton, a fülük azonban a kocsiban van. Erre a benn ülők gva-' korta nem gondolnak.

Cs. például ötvenkét éves. 1946 óta ugyanannál a főhatóságnál vezeti a negyedszázad során sűrűn változott főnökök gépkocsiját. Kitűnő egészségnek örvend, de alig várja, hogy megüsse a nyugdíjkorhatárt.

— Mit csinál azután?

— Akkor iszom a saját termésű boromat, amikor eszembe jut, és ha kedvem úgy tartja, pecázok.

— Az emlékiratait nem írja meg? Felérne egy kortörténeti regénnyel...

— Azt meghiszem! De majd ha bolond lennék. Nem akarok öregségemre egy-két tucat port a nyakamba akasztani.

Soha nem eskették hivatali titoktartásra, azok a titkok pedig, melyeket mégis megtart, korántsem hivataliak. Nagyon sok pilótát ismertem meg az évek során. Több-kevesebb mértékben valamennyien hozzásegítettek emberismere- tem gyarapításához, szinte sohasem hivatali titkok megsértése árán. Amikor például a T.-i.termelőszövetkezet présházánál véget ért egy pinceszer, melyen a városból jött vendégek a termelőszövetkezet jelen volt tagjait kétszeresen felülmúló arányban vettek részt, Z. gazdagított egy figyelmet érdemlő megállapítással:

— Ne feledje szavamat! P. kartárs előlépett, vagy itt már tudják, hogy hamarosan előlép.

— Ezt honnan veszi?

— Egyszerű! Tavalyelőtt, amikor itt voltunk, csak demizsont raktak a csomagtartójába. Most kishordót.

Azzal az előttünk porzó Volga farára mutatott.

Ugyancsak pilóták révén tudom, hogy U. megye egyik rangos termelőszövetkezetének eredményeiről évekkel ezelőtt hosszú időn át azért nem esett szó helyben, (bár országosan annál több), mert az elnök pontosan megszabta

a megyei vadászvendégeknek, hogy hány őzbakot lőhetnek. Végtére is a területért nem ők, hanem a helyi vadásztársaság tagjai fizetnek. A vendégek ezután terepjáró gépkocsival végig- -gázoltak egy búzatáblán, az elnök pedig, hivatali beosztásukkal mit sem törődve, elzavarta őket.

— Parasztgyerek vagyok, uram! A szívem majd megszakadt, amikor láttam a pusztítást, amit végeztünk — így a pilóta. — De hát ez volt a parancs, menni kellett!

Az elmondottakból tévedés lenne azt a következtetést leszűrni, hogy a hivatásos pilóták valamiféle konok kajánsággal csak a visszásságokat pécézik ki és baráti körben, bizalmasan másról se beszélnek. Persze, ennek jelentőségét sem szabad elhanyagolni. A hírközlésnek, tudjuk jól, nemcsak a tömegkommunikációs eszközök által biztosított csatornái vannak. A szájról

P flóták

szájra szálló fáma továbbadói szívesen hivatkoznak „rangos”, forrásra. „X. mondta, pedig ő csak tudja, hiszen Y. főosztályvezető, igazgató, stb., stb. gépkocsivezetője!”. Ugyanígy útnak indulnak azonban pozitív vélemények is. A közelmúltban tragikus hirtelenséggel elhunyt Erdei Ferenc nekrológjában említettem, hogy milyen őszinte csodálattal beszélt szigorú főnöke fantasz/tikus munkabírásáról gépkocsivezetője. Természetesen se miniszterelnök-helyetteseknek, (abban az időben Erdei Ferenc éppen az volt), se más vezetőknek nem kötelességük hajnali háromig dolgozni, aztán a gépkocsiban aludni, hogy reggel nyolckor már tanácskozást vezethessenek, mondjuk Szentesen. A példa csak azt óhajtja illusztrálni, hogy a tiszteletet érdemlő emberi tulajdonságok is nyomot hagynak a legközvetlenebb környezetben, amelyhez — ez aligha lehet vitás —, a pilóták szintén tartoznak.

De miért?

Sokszor felelevenítettem előttük az Élet és Irodalom egy néhány évvel ezelőtti cikkének mondanivalóját. Röviden arról volt szó, hogy a hivatásos személygépkocsi-vezető, a pilóta, munkája a leginproduktívabbak egyike. Egy ember néhány óra alatt elszállít valahova három-négy, de esetleg csak egyetlen másikat.. Aztán vár órákat, fél napot. Ül a kocsiban, alszik, újságot olvas, rádiót hallgat és várja, hogy vissza indulhasson. Ereje teljében lévő. higgyük, hogy kitűnő szukám bir. Miért nem lehet követni sok nyugati állara, vagy esetleg a finnek példáját,

ahol mi sem természetesebb, mint, hogy az igazgató, vagy államtitkár maga fuvarozza önmagát? Egyöntetű volt az ellenvélemény.

— Nálunk ez képtelenség!

— Miért?

— Az én főnököm még gyorsvonatra se szívesen ül, mert derogálna neki, ha Pesten villamossal kellene elmennie az értekezlet helyére, míg a többiek autóval érkeznek.

— Ez nem ellenérv. És ha a többiek is gyorsvonattal mennének, vágy ha megtanulnának gépkocsit vezetni?

— Ö is tud. És ha talpig sötétbe öltözötten valahol kap egy defektet?

Persze ez sem egészen ellenérv, hiszen egy nyakig záródó szerelőoverállt is lehet az autóban tartani. Tény azonban, hogy a hazai szerviz- hálózat gyér volta, az egyelőre még távolról sem kellő sűrűséggel portyázó „sárga angyalok” hiánya, belátható időn belül aligha teszi valószínűvé az említett példa követését. De a reprezentáció sem, amivei újabban ismét egyre komolyabban kezdenek foglalkozni központi szervek is.

— El tud maga képzelni egy olyan tanácskozást, ahol ne kellene meginni egy-két pohár konyakot, vagy bort?

Bajosan.

Maradnak tehát a pilóták, akiknek a kötelező munkaidejét egy friss rendelet szállította le, napi huszonöt perccel (!), de akiké a valóságban nagyon sokszor kötetlen. Milyen emberi megbecsülésben részesülnek ezért? Ilyen irányú felmérést, statisztikát még egyetlen szerv sem végzett, így teljesen a magam érzéseire és gyűjtött tapasztalataimra hivatkozva mondom csak, hogy nagyjából elfogadhatóban. Nemcsak azért, mert aki óraszám a kezében tartja életünket, azzal minden ép értelem szerint célszerű jóban lenni, hanem mert általában meg is érdemlik. A barát- kozás, barátság aztán átcsaphat túlzásokba.

— Tegeződünk a főnökkel. Diplomás ember, hagy tudású mérnök. Hogyan tagadhatnám meg ilyesformán neki, amikor' hetente egyszer megkér, hogy álljak sorba fűtőolajért és vigyek fel a lakására négy kannával, a harmadik emeletre? Pedig nem munkaköri kötelességem.

Apróság mindez, és a fentebb elmondottak is azok lehetnek. Talán. Szót ejteni mégis érdemes róluk, egyrészt, mert a „pilóták” sokan vannak, másrészt mert a sajtóban általában akkor kapnak helyet, amikor a közlekedésrendészeti krónikában szerepei a nevük. Pedig szerepük, munkájuk fontossága, többet, az elismerést is megérdemli. ORDASIVÄN