Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

Ors@§|i képeslap Ha rajtam múlna, az őrségi tájat mind a 22 településével együtt tájmúzeummá nyilvá­nítanám. Ez lenne talán Eu­rópa legnagyobb és legcsodá­latosabb skanzenje. Olyan re­zervátum, ahol az elmúlt szá­zadok minden emberi — nép­művészeti — alkotását nem­csak halott tárgyakként néze­gethetné a turista, hanem él­ne — lakna — tevékenykedne is vele. Dehát ez csak álom. A va­lóság szigorú prózaiságát, az itteni emberek életének ne­hézségeit azonban a festői szubalpesi táj sem tudja el­takarni. Megállók Kondorfa község tperedek, partra nyújtózkodó útján. Csigalassúsággal két te­hénke kapaszkodik felfelé. Mö­göttük nyikorgós parasztsze­kér. A tehenek előtt öreganyó­ka, mezítláb. Úgy lépked, hogy a barmok is utána iga­zítják mozgásukat. A szekérderékban hasas kád, tele vízzel, amiből csurran, cseppen, ahogy a parthoz ágas­kodik a szekér. A nyári nap tikkasztó sugarai persze már a saroglyánál felnyalintják az elhullajtott cseppeket... — Nagy kincs a víz lel­kem ... — emeli rám fáradt tekintetét az öregasszony, amikor a tetőn megáll, bar­maival együtt egy kis fujta- tásra. — Nincs kút a portán? — Csak olyan esőfogó-féle.' !•: — Kiszáradt? ■ — Hát.., régen volt eső. ;— Nem lenne egyszerűbb, ha a jószágokat hajtanák le itatásra a völgybe? — Á ... — tátogatja fogat­lan száját — az aprójószágot nem lehet hajkurászni. Ki győzne utánuk ugrabugrálni? Meg aztán, öblít is valamit az ember... — U,gyan, hány éves tet­szik lenni ? — Ha tetszik, ha nem, én már elmúltam nyolcvan. — aztán hangosan nógatja bar­mait. Innen már fürgébben gurul utánuk a szekér. A víz sem csurog a kádból, de ned­ves oldalára néhány kecske­darázs tapad, szinte hallom, GALAMBOSl LÁSZLÓ: PALOTA < ÉGRE NYÍLÓ Kövirózsa-palota égre nyíló ablaka fölött tarka pille-csend bolyhozza a végtelent. ! ESTE Tejút: csüngő ezüstvályú. Hold szagolja, aranyszájú. Fákon lombnyáj barangol. Őre csillag, kakastoll. ' GYÉMÁNT Virágherceg csönddé mered. Koronája bibeszegek hegyén ide-oda lebeg. Gyémántozzák sziromkezek. BALETT Fölfutnál a toronylétrán'. Szegfűt fonnál békarokkán'. Köntöst szőnél, pártacsipkét. Estcsillagot táncba vinnéd. VIRRADAT Felhőhalban gyertyaláng. Tüzet fog a gyöngypalánk. Tyúk rikácsol. Szárnya ég. fiogye vörös buborék. úgy cuppognak, mint a kisde­dek az életet adó emlőn ... Hajításnyira öreg ember ka­szál. Ahogy hozzá érek, ép­pen köszörül. Kaszát fen. Ké­rem, adja át egy rendre a szerszámot. Kicsit bizalmatlan. No, nem a barátkozást illetően, hanem hogy nem néz ki belőlem ilyen ősparaszti tevékenységre való alkalmasságot. De amikor lát­ja, hogy szépen, ritmusosan meregetem a fűbe a kaszát, megnyugszik. — Valamikor csinálhatta —■ szól az elismerés, de mindjárt a kritika is: csakhogy sok a kószáló... — Az meg mi? — Hát, ezek e — emel fel egy marék levágott fűszálát, amit bizony az én kaszám nem tolt ki a rendre. — Na, de gondolom — bö­ki feljebb izzadt homlokáról a kalapot —, magának ez úgyse kenyere. — öregapámnak meg énéi- kül is járna már kenyér. — Az lenne már az úri — nevet hangosan —, hiszen jól bírom én még magam. ■ — Hány esztendővel a vál­lán? — 76. — Jöjjön le velem a faluba; s igyunk; egy korsó jó hideg sört a barátságra. — Az bizony most jó lenne — rándul a bőr szikár, csontos arcán —, de megköszönöm. Amíg le nem vágom ezt a nyi­last itt, nem vehetem vállam- ra a kaszát. Odébb cséplőgépet takar el az erdős dombhát. A gép dob­jának duruzsoló, dongó hang­ját messziről is jól hallottam. A falu kovácsmühelyénél elidőztem. A mester, alacsony, tömzsi, Botond-termetű ember. A kar­ját emeli a tenyere helyett, mert hogy az csupa olaj és korom. — Mióta veri a vasat? — A hajnali harangnál ha­marább csendítek, uram... Én a mester éveire gondoltam, de engedtem hadd fújja ki belső tüze parazsát, mert az bizony úgy felizzott, — ahogy beszélgetni kezdtünk — mint fújtatója alatt a faszén. Panaszkodott: nincs elég gömbvas, patkó, kerékráf. De még patkószeget sem kapni. Nem ér már ez a mesterség egy hajítófát sem. Pedig itt —1 ahol téesz sincs a rossz gaz­dálkodási körülmények miatt — bizony még elkelne a ko­vács munkája. Ezen én sem tudok segíteni; hát búcsúzom, de messzire kí­sér a mester kalapácsának csengése: kipp-kopp, kipp­kopp, trá... tra... cacacaccc... Őriszentpéteren, a tájegység fővárosában — egy tanító meg ilyesmivel fájdítja a szívem: — Néhány évvel ezelőtt élt itt a szomszédos faluban, Szat- tán egy nagyon öreg asszony. Azt mondják az még Sámán temetési szertartás szerint si­ratta el a halottakat. — Felvették magnetofonra? 1 — Sajnos, nem (!) Sokféle szólásmondást hal­lottam az őrségi erdőirtásos talajokról, de olyan költői módon, ahogy azt egy öreg veleméri paraszt kifejtette, senkitől. — Olyan ez a mi födünk, tudja — néz rám hunyorogva, — mint az asszony: ha nem dédelgetik, babusgatják el­vadul az embertől... A magyarszombatfaiak, a bajánsenyeiek meg azt mond­ják: bizony ez csak sütve jő. Vagyis kerámiának, cserépnek, téglának. Sütik is 'azaz, hogy égetik) mindkét helyen. A szombatfaiak a fél világot is bejárják gerencsér-mesteri ké­szítményeikkel. Én magam úgy érzem, ha gyalogosan járom az őrségi fennsíkok szántóit, legelőit, mintha hullámzana ez a föld. A két-három lépésnyi bakhá­takat taposva úgy ring az em­ber alatt, mint egy szelidebb tenger. Ez a ringás csak a gyantaillatot lehelő fenyvesek­ben hagy alább. Megálltam egy kis szemlé­lődésre a veleméri öreg teme­tőben is. Ott, az Árpád-kori műemlék templomtól jobbra az erdő alatt. Elgondolkodtam: egyszer azon, hogy a temetők is meghalnak. Aztán azon, hogy azok az emberek, akik 100—150 éve itt porladoznak, vajot mit tudnának mondani erről a földről ahol — ahogy a mohás, korhadó kopjafákra vésett feliratokról kioetűzöm —■ szép, hosszú emberi életet éltek. Nem ritka, aki több 'mint egy évszázadot, de ál­talában 80—90 évig „dédel­gették, babusgatták” itt ezt a mostoha adottságokkal vert földet. A földet, amely a vé­gén mégis csak betakargatja szeretőit... — Hát a fatemetőt látta-e már? — kérdi tőlem egy Őri­ben élő fafaragó művész. — Fa temetőt? — Azt — magyarázza neki- hevülten, s arra kér, járjak közbe illetékeseknél, hogy mentsék meg még idejében az Őrség fekete gyémántját. Lázbajöttem én is, különö­sen, amikor megtudtam, hogy a fatemető, a fekete gyémánt nem más mint az Őrségben eredő Zala patakba — állí­tólag több ezer éve — bedőlt fák, amelyek a víz és aziszgp alatt konzerválódtak. Lágyabb fémekre emlékeztető anyag, könnyen formálható, s művé­szi megmunkálás után valo- bán úgy csillog mint a fekete gyémánt. (Faszobrászok álma.) És amott az élő fa. Megint erdő (őshonos erdei fenyő.) És az erdő szélén megint csak öregember. Tudakolódzom: — Mit zúg az erdő? — Az attól függ... hogy mi­lyen szél borzolja, tépi... Mert itt a szél, meg az eső az isten. — Hát nem az erdő? — Nem. Volt időm 84 éve már megfigyelni. A szélnek például olyan bolondos ter­mészete van, mint az ember­nek. — Most éppen milyen? Az öregember mosolyog. Fel­néz a moccanatlannak látszó lombkoronákra és azt mondja: — Olyan... simogató... A fák levelei csak úgy rezzen­nek erre, mint a lányok, ha a tarkójukon érzik a legény leheletét. Elesteledvén betértem egy szeres, kerítés nélküli portára. A ház előtti keskeny mázolt padkán három apró gyerek csivitelt. A legnagyoübik ba­bot fosztott egy zsomborba. — Édesanyátok? — Fej '— állt fel a tízéves forma kislány s az istálló fe­lé mutatott. Mentem az istállóba, ahol a negyedik gyerek egy aprócska lángot tartott, amivel meg­világította az alacsony, fából tákolt építményt. Fokla. Az Őrségben itt-ott még mindig használatos mé­cses. Az asszony — akinek sajtárjába inycsikiandozóan csobogott a tej — magyaráz­za, hogy elfogyott a petró. Egyébként^ a tanácskirendelt­ség vezetője őszintén meg­mondta, hogy villanyra egye­lőre ne számítsanak, mert a központtól ide két kilométer­nyire sokba kerül a külön vezeték. Azért jól megvannak.' A családfő a fatelepen dol­gozik. Az asszony, meg a “két nagyobb gyerek — ha éppen nincsenek iskolában _ ^dé­d elgetik, babusgatják” a sze­res ház körül az ötholdnyi földet.™ ^ DÁVID JÓZSEF Naumburgi tornyok Huszti Olga felvétele Az olvasó ttapIója Pécs irodalmi emlékhelyei Nem is könyv, mindössze másfél íves füzet a Pécsi Vá­rosi Könyvtár kiadványa, amit Tüskés Tibor állított össze a város irodalmi emlékhelyeiről, mégis úgy érezzük, fontos, pél­damutató gyűjtés, amit másutt is, minden városunkban el kel­lene végezni. Tüskés néhány sornyi bevezetője a 'lényegre mutat: „A tudósok megírják Pécs ,egyedül hiteles’ történe­tét. Az utódok emlékezete azonban azt a képet őrzi, amit a költők és írók adtak a vá­rosról.” Nemcsak Péccsel van így, más várossal, Szekszárddal is. Babits szociográfiának beillő rajza a régi Szekszárdról a Ha­lálfiaiban ércnél maradandóbb emléke a hajdanvolt városnak, ahogy a szőlőhegyről, a Barti- náról szóló versek is örök tük­rei a tájnak. Mert minden vá­ros, minden táj élő történelem, mely hűségesen őrzi mindazok emlékét,. akik örökséget hagy­tak maguk után, a szellem múl­hatatlan örökségét. S amíg Tüskés Tibor hasznos gyűjte­ményét olvastuk, arra kellett gondolnunk, hogy ezt a mun­kát — mielőbb! — Szekszárdon is el kell végezni. Mert nem­csak Babits-emlékeink vannak, Vörösmarty járt itt, Petőfi, a méltatlanul feledett Dömötör János, itt töltött hosszabb időt Gelléri Andor Endre; Móricz, Nagy Endre járt utcáinkon, s a sort még sokáig folytathat­nánk. Kitűnő helytörténészeink vannak, mint dr. Kun Lajos, aki még jól emlékszik, hol for­dult meg Babits, Török Sophie, hol lakott Bartók Béla, amikor első házassága éveiben Szek% szárdon időzött. Wosinsky szék* szárdi volt, de járt itt a másik híres történész, Fraknói Vilmos is: egy hasonló gyűjteményben nekik is helyük lenne. A Pécs irodalmi emlékhelyei című gyűjtemény valójában nem több, mint pontos lajstrom ma utcáknak, házaknak, ame-» lyekhez irodalmi emlékek fű­ződnek. Fontossága és jelentő-, sége épp ebben van, hisz aki — kezében e füzettel — elmegy egy-egy pécsi ház előtt, meg­tudja, hogy hol szerepelt Kosz- tolányi, hol lakott Móricz Zsig- mond, hol tanított Pray György, Faludi Ferenc, hol tanult Garay János, vagy Babits Mihály. S az utcák egyszerre a múlt ár­nyaival telnek meg, olvasmány- élmények, verssorok merülnek föl az emlékezetben, s a pécsi séta szinte észrevétlenül válik irodalomtörténeti kalandozássáJ Ez pedig az ismeretterjesztés legszebb és leghatásosabb for­mája, amely egyúttal az iro­dalomápolást, a művészet sze-j vet étét is jelenti. Megvalósításához nem kell egyéb, mint az az ügyszeretet és lelkesedés, aminek Tüskés Tibor adta most példáját. Szék- szárdon pedig, de akár Dombó­váron is, csak néhány szorgal­mas helytörténeti kutató kell hozzá, akik utcáról utcára, ház­ról házra járva összeszedik vá­rosuk emlékeit, megőrizve a múltat a feledéstől, ami nem­csak a hagyomány ápolását, ha­nem a jelen szolgálatát, és a jövő építését is jelenti. CSÁNYI LÁSZLÓ ;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents