Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
Egy véletlen beszélgetés folytán, 5—10 évvel ezelőtt kellemes meglepetésként tudtam meg, hogy vérrokonsági körömben tudhatom a magyar munkásmozga'om egyik jeles személyiségét, gz 1929-ben elA ^ tóíiftó ' hunyt Gőgös Ignácot. Személyesen persze nem 'smerhet- tem, koromnál fogva, de mint ilyenkor lenni szokott, adandó alkalommal — beleértve az írásaimat is — nem mulasztom el emlegetni ezt a rokoni ágat. És teszem ezt márcsalt azért is, mert manapság semmiképpen sem vádolhatnak meg azzal, hogy ebbői valamiféle „hasznot” akarok húzni. Egyszerűen azért, mert nálunk nem jelent külön érdemet semmiféle rokoni szál. Rég túl vagyunk már azon az időszakon, amikor sokan a szépen összeállított önéletraj»- zokkal, a harcos múltra vaió rokoni-áttételes hivatkozásokkal próbálták — gyakran nem is sikertelenül — eiérni, hogy legalább egy jobb íróasztal erejéig észrevegyék őket... Viszont, ha valaki hivalkodhat azzal, hogy „bezzeg az én nagybátyám öt litert megivott naponta, és meg sem kottyant neki’', miért ne emlegethetném; hogy a rokoni körben nem én vagyok az első, aki elkötelezte magát a mozgalommal, hanem fél évszázaddal ezelőtt Gőgös Ignác nagybátyám kezdte... Ugyancsak véletlen kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a rokoni körben más is nasonló- képpen gondolkodik. Kelemen Erzsika középiskolás korában nagy szorgalommal gyűjtögette a Gőgösemlékeket, abból, nagyon értékes szakdolgozatot írt, és továbbra is foglalkozik e témával. Pedig hát neki sem jelent ez semmiféle „előnyt’ : az egyetemi felvételin nem azt kérdezték tőle, hogy kinek a rokona, azt sem, hogy milyen fokú _a rokonsági kapcsolata ezzel ’vagy azzal. A felvételiztetek arra voltak kíváncsiak, hogy mit tud. Az egyetemen már maga mögött hagyott néhány tucat vizsgát, s azokon sem rokonsága felől érdeklődtek tanárai. — Úgy éreztem, éppen itt az ideje, hogy összegyűjtsünk nagybátyánkról minden lehető emléket, mert azok az idő múltával fokozatosan elkallódnak. Mivel . én is tamási vagyok, és Gőgös Ignác itt született, itt is-halt meg, természetesen mindenekelőtt itt gyűitöttem. Részben a tárgyi emlékeket, részben pedig a kortársaival, még élő hozzátartozóival beszéltein, és íelGőgös Ignác széljegyzetei az egyik politikai kiadvány lapján. I! .. MARX. A GONDOLKODÓ . • ■ A.baiciolsr;#!««' m* a gswtótójsK'Mí Gőgös Ignác egyik tankönyve — az aláírásával. jegyeztem azok elmondását. Nagy örömömre szolgál, hogy számos olyan adatot is tisztázhattam, amelyek az addig közkézen forgó kiadványokban pontatlanul szerepeitek. Ősz- szegy űjtöttem például azokat a könyveket, amelyekből annak idején tanult. Nem egy könyvön felleltük a kézírását, feljegyzését, amelyek arra utalnak, hogy igen magas szinten foglalkozott egyszerű falusi ember, asztalosmester létére a marxizmussal. A könyvek, amelyekből egykor Gőgös [gpác tanult, s amelyeket Kelemen Erzsiké a neves munkásmozgalmi vezető szülőfalujában, Tamásiban találj meg, ma a Párttörténeti Intézet gyűjteményét gazdagítják: Erzsikének még sikerült beszélnie — nekem ugyancsak — az azóta elhunyt legfiatalabb Gőgös-testvérrel, Gőgös Józseffel, aki szintén vádlottként szerepelt az 1925-ös Rákosi-perben. Bár neki nem volt különösebb' szerepe a munkásmozgalomban, inkább Ignác bátyja miatt vált gyanúsítottá, viszont mindenképpen sok értékes adatot tudott mondani a családról, A rokon kislány, Kelemen Erzsiké — egyébként Gőgös Ignác édesanyja Kelemen Apollónia volt, erről az ágról kapcsolódik ide rokonként Erzsiké is, én is — szakdolgozata igen értékes forrásmunka, életrajzi összegezés. A sok egyéb mellett az is kitűnik belőle, hogy a szülőház nem a malomépület volt, mint sokáig vélte mindenki, aki Gőgös-emlékekkel foglalkozott. Érdekesen rajzolódik ki a szakmatanulási és munkásévek körvonala, és a szocialista tanokkal való megismerkedés, majd á háborús katonáskodás, az orosz hadifogság és kommunista pártmegbizátás. A lelkiismeretes diákkutatónak még arra is tellett erejéből, hogy rögzítse a,z eltérő változatokat: egyes epizódokra hogyan emlékeztek vissza a Gőgös-család tagjai, és hogyan szerepel ugyanaz az írásos kiadványokban. Gőgös Ignác egyik sógornője egyebek közt azért ment Pestre dolgozni, hogy segíthessen a börtönben sínylődő sógorán: esetenként élelmet vihessen neki. Egyszer, amikor esedékes volt a látogatás, nem engedték be Gőgös Ignáchoz. Az egyik ismerős börtönőr megsúgta neki, hogy fegyelmije van, azért tilos a látogatás. A fegyelmi körülményeit például egészen másképpen mondta el a sógornője, mint ahogyan az jnás forrásban szerepel. Persze mindkét variáció a kommunistaellenes börtönorvos és az eivhű kommunista összecsapása. A börtön tönkretette egészséget, s utána alig tudott hazavánszorogni Tamásiba a szülői házhoz. „Még halálos betegen is a magyar munkás- osztály helyzetéről beszélt látogatóinak. A parasztok gyakran felkeresték, szívesen hallgatták a sokat szenvedett ember tanításait. 36 éves volt, amikor 1929. július 30-án meghalt. Utolsó útjára nemcsak hozzátartozói, rokonai, barátai és elvtársai kísérték el: a sírnál négy szuronyos csendőr vigyázta az élők némaságát” — fejezi be szakdolgozatát Kelemen Erzsébet. BODA FERENC Nem akarok itt élni! Hogy miért? Röviden nagyon nehéz elmondanom. Nagyanyámtól, apám anyjától tudom, hogy atyafisá- gom 150 éve él ebben a faluban, ami nem különbözik semmiben a többi falvaktól. Irigylem azokat, akik körül tudják ujjongani az elődök és a saját bölcsőhelyüket. Ha elmegyek innen, huszonhárom évem emlékei alig csábítanak egyhamar haza. Nem, gyökértelenné nem válók, ha arra gondol, mint fenyegető veszedelemre. Autó-motor szerelő vagyok, de ahogy apám is paraszt maradt a lelke mélyén, noha asztalosműhelyében vénült meg, úgy maradok én is a városon is földet szerető ember. Régóta világos, hova tartozom, de én ezt a hovatartozást, a honnan, hova érkezést tudatosan akarom élni és szabadon. Azt mondja, hogy menekülök? Lehet, Pillanatnyilag nincs jobb megoldás, mint az, hogy összepakoljunk, és beköltözzünk X-be. Ott van már helyem, és valameddig ellakhatunk — jó pénzért — egy távoli rokonnál. Apám megtagadott. Anyám, ha szembe jön velem, átmegy az utca másik oldalára. Kicsi a falu. Lépten- nyomon szöknie kell előlem, mert fél az apámtól. Pedig tudom, hogy fáj a szíve és megnyomorítja a rákényszerített gyűlölködés. Nem, ő sem ujjongott, amikor először megmondtam, hogy elveszem Rozikát feleségül. Ügy sikoltott fel, mintha a végítélet iszonyatától akarna megóvni: — Egy cigánylányt, fiam?! Azt! Egy lányt, akit szeretek. Apám megütött. Anyám naphosszat jajveszé- kelt. A rokonság kontrázott, hogy aki kutyával hál, bolhával kél, kifut a szemük a szégyentől, hogy egy iparosgyerek ilyenféle népekkel adja össze magát. Mi az, hogy iyenféle népekkel? Apósomhoz sokan mehetnének tisztességet tanulni, mértéket venni arról, hogyan kell dolgoznia egy tsz-tagnak. Az öreg, az apjával együtt — aki akkor még élt — odaállt negyvenötben a földosztók ele és hiába röhögött, pisszegett, ellenségeskedett a falu, öt holdat kapott. Nem volt könnyű akkor az új gazdáknak a semmiből, semmivel valamit kicsikarni az áhítozott földből. A „cigányt”' még külön is megszorongatták. Napszámolt inaszakad táig az igáért, hogy szántani tudjon és rászedték. Csak ekét kapott a napszám fejében, lovat már nem. Ügy törték vetés alá a földet, hogy magukat fogták igába, az öreg Orsós szántott. A tsz-szervezéskor az agitátorok megkeresték az apóst is, aki amikor fölfogta, hogy a megszenvedett „enyém”-nél mivel több a „mienk”, megint felzúgott a falu: — Vele, nem megyünk egy tsz-be! Mentek. Mikor a szorgalmáról híres ember, aki már kint a cigánysoron is hízóállatokat nevelt, baromfiakat tartott, megvásárolni készült egy házat, bent a fauban, ismét megkeményedett körülötte a levegő: — Szomszédnak nem kell! Elfogadták, de amikor azt látták, hogyan születik újjá a vén parasztház, a gazdasági épületek, fiatalodik a gyümölcsös és az anyósom keze nyor mán a konyhakert, megint csúfkodni kezdtek a „szocialista földesúron”. Rozika két osztállyal lejjebb járt az általánosba, a fiatalabb bátyja pedig velem együtt. Vele később is‘ együtt tanulóskodtunk, Sanyi traktorista lett, Rozika pedig besorolt gyalogmunkásnak a tsz-be. A kisebbek közül a fiúk mind gzakmát tanultak. Az após akarta így, hogy ne legyenek a faluhoz kötve, mehessenek oda, ahol leghamarabb boldogulnak, és aszerint mérik a becsületet, ki hogyan dolgozik. •Kérdeztem én apámtól, mire megy a megveszekedett tiltakozás, Rozika rendes lány, szorgalmas, jóravaló teremtés, jó feleségem lesz, és a családja ellen is csak az elvakult rosszindulat ágálhat, de az is csak addig, amíg meg nem tanulják az emberek embertársaik rangját azzal mérni, amit csinálnak, ahogyan élnek. Azt válaszolta az öreg, hogy „Olyannak kell lenni ma még, mint a falu!”. Szóval, hogy alkudozni kell, szentként fogadni a szokásokat, mert igaz, hogy minden ember egyforma, de gondoljam csak meg, mifélék, mégis cigányok, honnan tudom én, melyik ősére ütött a Rozi? Neki nem kell a családba se ez, se — az unoka! Egyikünk sem tágított Majd egy éves viaskodás után szinte titokban esküdtünk meg, és odaköltöztem az apósékhoz. Nem örültek, mert most vette aztán csak igazán a szájára őket a falu. öreganyám isten nevében, lépten-nyomon elátkozta a fekete lelkűket, akik „megrontottak”, apám többször kikiáltotta a kocsmában, hogy nem vagyok a fia. Anyám egyszer «losont hozzánk és arra akart rábeszélni, hogy hagyjam itt az egész pere- putt^ot, kérjek bocsánatot apámtól, mit számít az, ha most mindjárt, az elején válók el, kapok lányt, amennyit akarok. Ott mondta mindezt apósomék füle hallatára. Nem utasították ki. Lángoló arccal, de némán hallgatták végig a beszélgetésünket. Apám valahogy megtudta, hogy anyám nálam járt. Kegyetlenül megverte. Rozikát pedig egy hétig-sem tudtam megvigasztalni. S ami nem fordult elő vele soha, el-elmaradozott a munkából, mert a brigád asszonyai, akik azelőtt csak a dicséretére találtak szavakat, most rajta köszörülték a nyelvüket, ki nem fogytak az ízetlen kérdezős- ködésből, ugratásokból. Beszéltem az elnökkel, másokkal is. Sok emberrel. Nagy tarkóvakarások, keserveskedő hümmó- gétések után csak én mondtam ki az áment az összes jóindulatú, de csak négy szem között kapott jótanácsra. Még egy hét, aztán költözünk. Nem hagyok itt semmit, amiért fájna a szívem. Olyan emberek között akarok élni, akik — ha rászolgálok — úgy megbecsülnek, hogy a hátam mögött is kalapot emelnek. Följegyezte: LÁSZLÓ IBOLYA
