Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-15 / 165. szám

i&aasszcmlélct "|7 ölösleges lenne idézni ■*- Móra Ferenc szavait, amikor a régi idők kis inasai­ról beszélünk. Talán nincs olyan ember, aki legalább egy novellát ne ismerne Móra Fe­renc tollából, a szomorú sor­sú, mesterük kén.ve-kedvét szolgáló inasgyerekek életé­ről. Amikor ezekre a könnye­ket előparancsoló írásokra gondolunk, önkéntelenül só­hajtunk fel: „de jó, hogy en­nek vége!”. Mert megszűnt az inasvilág, a szakmunkás- képző intézetek ezrével képe­zik a jövő munkásait, életbe­lépett az új szakmunkás­rendelet, az MSZMP KB 1970. február 18—19-i határozata bőven foglalkozik az ifjú szak­emberekkel, a tanuló és a vál­lalat, illetve a kisiparos közti szerződés nem egyoldalú, vagyis nemcsak a tanulónak, a mesternek is jócskán van­nak kötelezettségei. Amikor ezekről gondolko­dom, mindig eszembe jut egy­két esztendeje történt eset. Sokan ültünk a fodrásznál. Az üzletet egy folyosó vá­lasztotta el a mester lakásá­tól, ahonnét gyermeksírás hallatszott. — Már megint süket vagy? — ordított a mester felesége a tanulólányra, aki éppen egyik vendég haját mosta. — Bocsánat — mondta a kislány a „habos fejű” asz- szonynak, és sírva kiszaladt. A matlasszé pongyolás mes­terfeleség pedig a folyosóaj­tóból így szólt férjének: — Mert mindig itt bent eszi a fene. De a gyerek pelenká­ja, vagy a mosogatás az nem érdekli... — s miután mes- teruramék kellően kiszapul- ták magukat, megkérdeztem, hogy szerintük ez jól van így? — Eleget lehet majd az üz­letben. Most még élvezheti a szabadságot. No meg az inas­munkába ez is beletartozik — válaszolták. Az 1900 as évek elején va­lóban beletartozott az inas munkájába a mosogatás, min­den házkörüli munka, a mes­terek és a segédek bármilyen kívánságának teljesítése. Sőt! Egy múlt századból származó ir.asrendtartás seerint egyik kolozsvári céhben az inas dol­ga volt a „mesterasszony lá­bát megmosni minden szom­baton —, de csak térdig.” De a példákkal nem kell évekre visszamenni, és sajnos keresgélni sem. Mert me­gyénkben még ma is sok fia­talnak jut ki a szülők és a mesterek buta inasszemléleté­ből. Szomorú, de nem a szélső­séges esetek közé tartozik, amikor a szülő így fenyegeti közepesen tanuló 10—14 éves gyermekét: „Ha nem tanulsz, elmész inasnak!” Aztán szid­ják a gyereket, aki „sehogy nem akarja megérteni, hogy szülei embert szeretnének fa­ragni belőle”. Majd hiába pa­naszkodnak fiaik vagy lá­nyaik „mesterükre”, gyakran a szülőknél is süket fülekre találnak. Mert ha egyszer el­ment az a gyerek inasnak, s főleg, ha egy divatos, úgy néz ki, jól fizető szakmát si­került találni, akkor, ha tö­rik, ha szakad minden áron ki kell bírnia ott, ahol van. J’ rdemes belelapozni a szekszárdi 505-ös Ady Endre Szakmunkásképző In­tézet tavaly és tavalyelőtt ké­szült feljegyzéseibe. Elkesere­dett fiúk és lányok panaszai­ba, akik lázadoznak inassoruk és „gazdáik” negyvenes évek­ből itt maradt szemlélete el­len. Hozzá kell tenni, hogy sajnos még az üzemekben és szövetkezetekben is vannak problémák, de az alapvető, súlyos hibák elsősorban a ma­gánkisiparosoknál jelentkez­nek. Több oldalas jegyzőkönyvek szólnak a fodrásztanulókról, akik naponta általában 10 órát dolgoznak, szabadságra, gyakran még iskolai kirándu­lásra sem mehetnek, ugyanis ezt a kisiparos „nem tudja biztosítani”. Nem fizetik az ösztöndíjat, étkezési hozzájá­rulást a legtöbb esetben nem adnak, sőt K. D. dunaföldvári fodrászkisiparos még az SZTK-hozzájárulást sem fize­ti ki. Az első évet végzett le­ánynak pontosan 1842 forint­tal tartozik „gazdája”. Idézzük a feljegyzést, Szek- szárd környékén, M. község­ben tapasztaltakról, ahol az üzletben jelenleg is két fod­rásztanuló van: „A tulajdonos minden hó­napban aláírat egy ösztöndíj­nyugtát, mindkét tanulójával. Ezt elteszi és a tanulóknak Elküldték az első vagon sárgadinnyét exportra a mözsi hűtőtál ólából. Képünkön csomagolják a sárgadinnyét. foto: Gottvald nem fizet semmit. Munkaru­hát, étkezési pótlékot nem kapnak. A két tanuló követe­lése összesen 4468 forint. Egyébként ezzel a fodrásszal volt már hasonló eset, hisz a múlt évben egy tanulót át kellett helyezni egy ktsz-be, mert a kisiparos erőszakosko­dott is vele.” 17 lterülhetetlen a kérdés, hogy miért engedélye­zik ezek után is, hogy ilyen, és hasonló emberek tanulókat foglalkoztassanak, betanítsák a szakmára, sőt előkészítsék az életre? Azt hiszem, nem len­ne haszontalan dolog az ille­tékeseknek mindezeket felül­vizsgálni és szigorú ellenőr­zésekkel, esetleg megtorlás­sal válaszolni az esetekre. Nem vitás, hogy a szakmun­kásoktatásban is szüksége van a társadalomnak a kisiparo­sokra, de nem mindegyikük­re. Hiszen válogatási lehető­ség bőven van, mert nem ke­vés azoknak a száma sem, akik helytállnak a fiatalok ta­nításában, nevelésében egy­aránt. Több cipész- és építőipari ktsz tanulója arról panaszko­dik, hogy egyáltalán, vagy csak a legritkább esetekben végezhetnek szakmunkát, álta­lában takarítással, rakodással bízzák meg őket. Több helyen nincs oktatójuk, ennek ellené­re magatartásból és gyakor­latból egyaránt osztályozzák őket. Ebédhozzájárulást szin­tén több tanulónak nem fizet­nek a ktsz-ek, s szabadságra is csak néhány napra enge­dik el őket. A feljegyzéseket vizsgálato­kat nézegetve a legkevesebb problémát a vállalatoknál és üzemeknél találjuk. Persze a tanulók képzése itt sem „le- ányáiom”. A legtöbb esetben nem biztosítják az alapképzés­hez szükséges tárgyi feltéte­leket, tanműhely, illetve tan­udvar sok helyen „hiánycikk”, s már az elsőéves tanulókat is bevonják a termelőmunká­ba. Ez súlyos hiba, ugyanis a szakma minimális ismerése nélkül az építkezéseken, vagy másutt dolgozó fiatalok mun­kája nem a legmegnyugta­tóbb. A z MSZMP KB ifjúsági határozata azt mondja, hogy „Olyan fiatalokra van szükség, akik szeretik az éle­tet, tisztelik embertársaikat, szüleiket, az idősebbeket, akik felismerik és élvezni tudják a szépet, a jót, a természetben, a társadalomban, a tudomány­ban és a művészetben, a ba­rátságban és a szerelemben, akik életük értelmének tart­ják, hogy maradandót alkos­sanak.” S ha csak ezt az egyetlen mondatot elemezzük, a szakmunkástanuló fiatalok kiforrása, emberré alakulása kapcsán, akkor joggal tehet­jük fel a kérdések özönét. Hogy szerethetik azt az éle­tet, melyben a tanulás helyett pelenkát kell mosniuk? Hogy tiszteljék azokat az ember­társaikat, akik fittyet hányva minden rendeletnek, nem fi­zetik ki az ösztöndíjukat, in­kább csalnak? Hol fedezzék fel a szépet, a jót, ha kihasz­nálás és pénzsóvárgás veszi körül őket? S mikor tanulja­nak meg alkotni, ha tanuló­éveikben ezt nem taníttatjuk meg velük? HORVÁTH MÁRIA Népújság 5 1971. július 15. Gyorsfénykép egy bútorkereskedőről — Neve? . y i — Bún Erzsé- bet. — Kora? — Húsz éves vagyok. — Hol vég­zett? i; — A kereske­delmi szakmun­kásképző iskola lakberendezési szakán. — Miért ment oda? — Véletlenül. Felvettek. — Megbánta? — Nem. Meg­szerettem ezt a szakmát. — Amelyet most hol gyako­rol? — A duna­földvári áfész bútoráruházá­ban. — Miért ér­demes? — A kerese­tért legutolsó sorban. Ezeröt­százat kapok. Az emberek azonban szeretik szebbé tenni az otthonukat és ebben jó segíteni nekik. — Sikerül? — Már akinek. A negyven éven felüliek általában még ragaszkodnak a régi ízlés sze­rinti, kombinált szobákhoz. Il­letve, ha egy szobájuk van, an­nak feltétlenül hálógarnitúrá­nak kell lennie. Szóval, az ott­honuk nem lakhely, hanem hálóhely. Évi tizenkétmillió s a forgalmunk, ennek hatvan százaléka nem dunaföldváriak- tól, hanem nagyon széles kör­ből származik. — Milyen sugarú az a kör? — Még Ercsiből is volt vá­sárlónk. — A fiatalok ízlése jobb? — Szerintem igen, bár per­sze egyetlen kedves vevőét sem akarom leszólni, mert akkor se kedves nem lesz, se vevő. Ök mindenesetre már lakószobá­kat keresnek, esetleg összesze­relhető, vagy egyedi bútorokat. — A bútorok ára? — Körül kell nézni. Ki van írva. — Tehát magas. Minőségű' — Ezt egy kárpitos tudná megmondani. Annak a széknek a borítása például, amelyiken ül, tűzőgéppel van a fájához erősítve. — így ezt aligha fogják nem­zedékek koptatni... — Nem! — Milyen kifogást tudna fel­hozni a szakmája ellen? — Semmilyet. — Kötve hiszem, hogy létez­ne olyan szakma, melynek ne lennének nehézségei. — Ennek is vannak. Nem kapunk rakodómunkást. Mi, lányok, magunk emelgetjük a bútorokat. Nem könnyű, elhi­heti. — Elhiszem. Fiatalok sokan vannak az áfésznél? — Huszonnyolc tagú a K1SZ­alapszervezetünk. — Van valamilyen társadal­mi megbízatása? — Helyettes KISZ-titkár va­gyok. — Elismerik a munkáját? — Igen. A tavalyi szilvesz­tert sokadmagammal Berlinben töltöttem, jutalomutazáson. O. I. Közöljük kedves vevő­inkkel, hogy lerakatunk félévi leltározását 1971. július 15-től augusztus 1-ig tarja, ebben az idő­pontban az árukiadás szünetel, de megrendelé­seket felveszünk, és a leltározás befejezése után kiszállítjuk. Dél-Dunántúli Cipőnagykereskedelmi Váll. lerakata Szekszárd (275) Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Dr. Tucsni László 50 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése 1971. július 17-én, délelőtt 11 órakor lesz az újvárosi temetőben. Gyászoló felesége, gyermekei és családja i

Next

/
Thumbnails
Contents