Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
Hermynia zur Mühlen A level Emlékezés Berze Nagy Jánosra Mikor Kajet megismertem, már túl volt a negyvenen és ijesztően csúnya volt. Az arcát mintha egy ügyetlen fafaragó készítette volna, szinte azt lehetett hinni, hogy egy életen át formálta a durva orrot, az előreugró csontos állat és a nagy szájat. A sötétkék szemek még szépek lehettek volna, ha nem olyan meredt, kísérteties pillantást tükröznének, valami ólákodót, valami örökké várakozót. Mégis furcsa volt, hogy Kaje nem talált magának férjet, hisz saját háza, baromfiudvara, tehene és lova volt. De ő senkiről se akart hallani, ügy mondják, 20 évvel ezelőtt volt az életében egy szép fiatal földmunkás, Borisz. Ez aztán — mesélték gúnyosan — alaposan kiforgatta. A csibész! Amerikába készült és pénzt akart. Az asszony miatta adott el két hold földet, 5 tehenet, a nyakláncát, s egy-két családi ékszert, melyben eredeti kövek voltak. Borisz mindent elpakolt, és a kocsmában kiröhögte. Mikor a munka elfogyott, egy-két hónapig még vele maradt, élt, mint Marci Hevesen, aztán tavasszal hirtelen eltűnt. Azóta Kaje nem beszél senkivel, ül az udvaron és vár a bolond. Talán túl sokáig nem beszélt már senkivel, s talán könnyebben fogadott bizalmába egy teljesen idegent, mint a szomszédokat, akiknek az irigységét már ismerte, mert amikor elhaladtam az udvar mellett, behívott a szobájába. Sokáig kutató szemekkel méregetett, majd mélyet lélegzett és azt mondta: — Biztos, hallott már rólam. De nem kell mindent elhinni, amit beszél- hek. ő nem hagyott el engem, vissza fog még jönni. Felállt, kissé nehézkesen, mint az idősebb asszonyok. Egy nagy festett ládához lépett, s egy elsárgult levelet vett elő. A dátum már 10 éves volt, a feladóhely New York, Brooklyn. — Ezt írta nekem — mondta fe durva kezei végtelen szeretettel tartották az elsárgult papírt. — Nekem írta. Kedves Jő szavak, az egész szíve ebben a levélben van. — Újra rám nézett, majd határozottan így Bzólt: — Tudom, hogy szerelmeslevél. De szeretném tudni azt, mi van benne valóban. Minden kedves szót, minden gyengéd mondatot és azt is, mikor jön, hogy ismét ő legyen as úr az udvaromon. Nagyon értelmetlen képet vághattam, mart Kaje rögtön hozzáfűzte: — ín nem tudok olvasni, asszonyom. És kinek is mertem volna odaadni ezt a levelet. Azok mind gyűlölnek engem. Az asszonyok — mert a falu legszebb férfija az én szeretőm volt, — a férfiak pedig — mert egyre se nézek rá. Tudom, hogy csak a házam akarják! így őriztem ezt a levelet, olvasatlanul. De gyakran kiveszem a ládából, s elképzelem, mi van benne. De most, ha ön elolvasná... nagyon hálás lennék. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk, ...... Elvettem a levelet. Az írás műveletlen volt és kusza. Először magamnak akartam elolvasni. Az asszony fürkésző szemekkel ült mellettem. Úgy nézett, mint egy kiéhezett ember, aki elé ételt tesznek, de hoz-: zányúlnia nem szabad. Elolvastam a levelet egyszer, kétszer, háromszor és végigfutott a hideg a hátamon. Olyan durvaságokat, aljasságokat írt, hogy azt hittem részegen fogalmazta. Az egész levél csúfolódás volt a bolondról, aki elhitte a szép szavakat, egyetlen gúny a csúnyaságáról. Nem kímélt egyetlen vonást sem, leírta a durva szemöldököt, — mint sörtét, a nagy csontos szájat, mint a varangyét, s mesélt egy szép amerikai lányról, most éppen mellette ül, aki gyengéd, csinos, szőke, illatos, mint az orgona, s aki olyan jóízűen nevet ennek az asszonynak a leírásán, hogy pénzt adott neki az utazáshoz, abba az országba, amely annyi csinos nővel van megáldva. — Mit ír? — kérdezte mellettem az érdes hang. — Mondja már meg! Gyorsan! Hazudtam. Mi mást tehettem volna! Hazudtam, hogy Borisz gondol rá, a szép órákra, az udvarra, hogy vágyik utána, s egyszer még vissza fog jönni egészen váratlanul s akkor a karjába fogja zárni. Nehezemre esett a szó, mert az utálat és az együttérzés ösz- szeszorította a torkomat. De tovább hazudtam, mindig jobban, szenvedélyesebben... Aztán letettem a levelet az asztalra. Kaje remegő kézzel nyúlt utána. Ez van a levélben? — suttogta. — Ilyen szép szavak? Ennyi szeretet! — sóhajtott — és én ezt nem tudtam elolvasni. Borzasztó! Miért nem tanultam meg olvasni? Mutassa meg nekem, melyik sorban van az, hogy vágyik utánam? És hol van az, hogy visszajön egész váratlanul? Az első és az utolsó oldalra mutattam. Kaje lehajtotta a fejét. — „Ha én ezt tudtam volna ebben a nagy magányosságomban! Ha mindennap elolvashattam volna ezt a csodálatos levelet”. Rám nézett. — Meg lehet még tanulni olvasni az én koromban? — Ez nagyon nehéz munka. — válaszoltam kitérően. — Meg aztán most már minek? Már tudja, mi van a levélben. — Azt igen, de minden szót külön szeretnék megtanulni. — — Tágra nyílt szemekkel ábrándozott, s észre sem vette, hogy kiosonok a házból. Azután mindig elkerültem az udvart, nehogy még egyszer el kelljen olvasni a levelek De hamarosan hallottam az asz- szonyoktól, hogy Kaje mindennap lemegy a faluba a tanítóhoz. „Olvasni tanul” — gúnyolódtak. öreg napjaira megtanul olvasni. Talán előkelő hölgy akar lenni. Van egy nagy könyve, mint a gyerekeknek, azzal ül a pádon a háza előtt és hangosan mondja maga elé: bé ... e... g. Halálra nevetjük magunkat Egyszer gyalog jöttem hazafelé. A bokrok mögött lopózva jutottam el Kaje házáig. Aztán egyszercsak meghallottam az érdes, kemény hangot, ahogy áhítatosan, mint egy imát, minden szót hangsúlyozva olvasta: a ház, az udvar, a kutya, a tehén. Borzalmasan hangzottak ezek a mindennapi szavak. Istenem! Most tennél valamit, mielőtt elolvassa a levelet! Vakítsd meg, vagy tégy bármit, légy hozzá irgalmas... Az ősz hamar megérkezett. Szél járt a házak között, a fák megkopaszodtak, aztán tél lett és leesett az első hó. Minden fehér lett, vakítóan fehér. De egy éjjel vérpirosra szí- peződött a fehér világ. Magasra csapó lángok világították meg a szomszéd erdőt. A férfiak kirohantak, hogy eloltsák a tüzet. Mikor az udvart elérték, már minden lángokban állt. Az istállóban félelmetesen bőgtek az állatok, a lovak kiszabadultak, szétrúgták az istálló ajtaját és őrült trappban elmenekültek. Az égő ház előtt egy ősz hajú, zavarodott arcú asszony állt és nevetett. Olyan hangosan, hogy a tehenek bőgését és az égő fa ropogását is túlharsogta. Nevetett, csak nevetett és nem tudta abbahagyni... Kaje megtanult olvasni.!Fordította: STEINER KATALIN Huszonöt esztendeje halt meg 67 éves korában. Pécsett volt tanfelügyelő (tanügyi főtanácsos), de élete során az egész országot bejárta. A magyar és nemzetközi folklore és népmesekutatás egyik legnagyobb kiválósága, Ipolyi Arnold és Kálmány Lajos méltó utóda, munkássága Bartókéhoz és Kodályéhoz hasonlítható; új utakat nyitott meg és jelentős egyéni eredményekre jutott, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Baranyai magyar néphagyományok c. gyűjteménye mind módszerében, mind anyagában mintaszerű, példát mutató, halála után kiadott művei: az Égig érő fa és a Magyar népmesetípusok klasszikusnak számítanak. Működése helyét emléktáblával jelölték meg. Hivatalaink szomszédosak voltak, s így elég sűrűn érintkezhettem vele. Sok érdekes dolgot mesélt gyűjtő útjain szerzett tapasztalatairól, az ország eldugott zúgaiban élő népek ősidőkből fennmaradt szokásairól, hagyományairól; nagy kár, hogy személyes élményeit nem örökítette meg. Személyét illetően szerény volt, de sajnálkozva említette nem egyszer, hogy java munkáit, fontos eredményeit nem tudja közreadni. Ám emiatt sem csüggedt el, erős hivatástudat fűtötte: „Est deus in nobis” — mondotta, s ennek az istenségnek szolgálata megnyugtatta. Minthogy közvetlenül érintkeztünk, nincsenek leveleim tőle, csupán egy írásos üzenetét és egy levelezőlapját bírom, s ezeket azért közlöm, mert egy cikkéről és két, tudtommal számon nem tartott munkájáról van szó bennük, amiket ismertetni kívántam a Janus Pannonius Társaság folyóiratában, a Sorsunkban. Az üzenetet íróasztalomon hagyta a könyvtárban, miután hiába keresett: Kedves Barátom! Már többször voltam itt. Nem azért hogy annyiszor háborgassalak: Arra akartalak kérni, hogy két hét múlva: aug. 16-án a kéziratért el fogok jönni. Addig is légy szíves a gondját viselni és az áta-bota írást átfutni. Sajnálnám, ha a múltkor a hosszadalmas firkálással és most a sokszori kereséssel fárasztottalak volna, de az utóbbira szükség volt, t. i. hétfőn egy hétre elutazom. 16-án d. es, 10 és IOV2 óra között jö«ök. Pécs, 1943. VIII. 5. Szívből üdvözöl kész híved, Berze Nagy János.” Az „áta-bota írás” Dömötör Sándor: Hetedhét országon túl c. könyvének ismertetése volt; megjelent a Sorsunk 1943. 4. számában. Másik üzen ítét az állandó riadózás miatt postán küldte: Pécs, [19]44! szept! 14.' —• Kedves Barátom! A „Magyar nép és folklóré” c. füzetemet ma reggel az asztalodra tettem. A „Világ közepe” c. munkám ismertetésére ajánlom dr. Korompay Bertalan, középisk. tanár, m[agyar] népr[ajzi] m[úzeumi] tisztviselőt..., aki az ugor rokonság vallásrendszerét s vallási viszonyait tudtommal tanulmányozza. Szíj Gábornak a levonat 2 pldban leendő küldése ügyében már írtam. Szeretettel köszönt híved; Berze Nagy János. U. 1. Az örökké alkalmatlankodó riadózás miatt írok így! Hogy miféle cikk ügyében írt Szíj Gábornak, arra már nem emlékszem. — A levelezőlapon említett két munkáját Berze Nagy János műveinek kezem ügyébe eső bibilografiái- ban nem találom, ezért felhívom rájuk az illetékesek fi-; gyeimét. yARKONYI NÁNDOR MISZLAl GYÖRGYt NYÁRI VERSEK HAJNAU Tompán morajlik lenn a város: élet ébred az ablakom alatt. Fülembe kabóca gitároz, s hajnalt köszöntének gerle-hadak.!: LAPU Vadmohar és a cicvirág közt vigonya árnyékába bújsz. S megtartva a sorrendi távközt: az árok partján meglapulsz... KATÁNG Az éggel versenyez színed, de szebb vagy annál: tisztakék. Nyitod szemedet és szíved, mely hajnal cseppjét issza még.
