Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-26 / 149. szám
R epülőgép-eltérítés, <tiplomatai»aMás ZÜRICH, LA PAZ ÉS HAMBURG 1970. áprilisában és májusában is szinte alig volt hét, hogy repülőgép-eltérítésről, vagy diplomatarablásról ne adott volna hírt a világsajtó. Egy valószínűleg nem egészen épelméjű zürichi masszőr- szalon-tulajdonos (éppen nyomoztak utána kerítés alapos gyanúja miatt) elrabolta és lakásán fogva tartotta dr. Louise Knéissl osztrák konzulátusi tisztviselőnőt. Müller, a diplomatarabló, fantasztikus összeget és szabad elvonulást követelt egész családjával együtt (Franciaországba akart menni) és közölte: lakásán egy fél város felrobbantására elegendő dinamit van. Néhány nap múlva meggondolta magát: szabadon engedte a konzulátusi tisztviselőnőt, s lehajtott fővel nyújtotta kezét meg- bilincselésre a rendőrtisztviselőknek. (A dinamit-fenyege- tésről kiderült, hogy nem volt igaz.) Áprilisban Hamburgban egy fiatal nő két revolverlövéssel megölte Roberto Quintanilla bolíviai főkonzult. (Néhány nappal Quintanilla haiála után Bolíviában egy baloldali lap megírta, hogy a hamburgi főkonzul egyidőben a titkosszolgálat magas rangú tisztje volt és a gerillák elleni harcban vezető szerepet játszott — valószínűleg valamelyik gerillaszervezet lőtte le az óvatosan európai állást vállaló tisztet.) Május első napjaiban elrabolták Jonny von Bergen német származású bolíviai üzletembert, a „La Papelera” fémipari vállalat tulajdonosát. Az első jelentések után a latin-amerikai gerillaszervezet tevékenységét elemző szakértők kapcsolatot véltek felfedezni a hamburgi revolverlövések és a La Paz-i emberrablás között. A hamburgi nyomozók ugyanis egy Monica Érti nevű nőt gyanúsítanak a Quintanilla élleni merénylettel; a Latin-Amerikában élő fiatal német nő állítólag kapcsolatban áll azzal a bolíviai gerillacsoporttal, amely még tavaly júliusban két ugyancsak német származású üzletembert rabolt el La Paz-ban, hogy értük sikerrel követelje tíz politikai fogoly szabadon bocsátását... A hamburgi merénylet után menekülő nő futtában elvesztette parókáját, s utánahajolt: Quintanilla felesége akkor meglátta az arcát. Amikor az asszonynak megmutatták Monica Erii fényképét, felismerni vélte. S a két tavalyi bolíviai emberrablás után La Paz-ban is a német lány után nyomoztak. Akkor is, most is: eredménytelenül. Május első hetében újra írt a Tupamaros gerillákról is a világsajtó: az alkalom az volt, hogy Londonban „félhivatalosan” közölték: remény van Geoffrey Jackson montevideoi nagykövet szabadon bocsátására. (Jacksont január 9-én rabolták el a Tupamaros szervezet tagjai, útban lakásáról a nagykövetség felé.) Az angol kormány szerint sikerült a szabadon bocsátás kérdésében a gerillákkal közvetlen kapcsolatot létesíteni.i S május első napjaiban — egy párizsi jelentés kapcsán, amelyben egy magát megnevezni nem akaró kanadai férfi mondotta el, hogy a „Québeci Felszabadítási Front” hamarosan újra hallat magáról, — újra felelevenítette a világsajtó az 1970-es év kanadai emberrablásainak történetét is. 1970. októberében két férfi csengetett be James Richard Cross angol kereskedelmi tanácsos lakására. A két férfi revolverrel kényszerítette Crosst, hogy kövesse őket. Ugyancsak két géppisztollyal felfegyverzett ember rabolta el — családja szeme- láttára — Pierre Laporte-t, Pánik Washingtonban New York-i telefonjelentés Quebec tartomány munkaügyi miniszterét. (Laporte holttestét — egy héttel elrablása után — egy repülőtéri hangárban egy személygépkocsi ülésére fektetve'- — találták meg. James Richard Crosst az emberrablók szabadon bocsátották, hazatért Angliába...) A „Québeci Felszabadítási Front”-ról keveset tudott a világ; még most, a Laporte- gyilkosságban való állítólagos részvétel miatt elfogott és elítélt néhány ember vallomása után sem lehet világosan látni, hogy a csoport (amely nyilván nem egységes, hiszen Cross és Laporte elrablása után a kormányhoz intézett, egymásnak ellentmondó üzeneteket is különböző szervezeti nevekkel írták alá), minő politikai vonalat követ. Annyi bizonyos, hogy a kanadai franciák többsége szélsőségesen nacionalista gondolkodású, a nagy többség bigott katolikus. Féltréfásan, félko- molyan jegyezte meg egy kanadai lap: „Quebecben a francia forradalom a mi századunk derekán még veszélyes eretnekségnek tűnt.” Szeparatista tendenciák, elszakadási törekvések mindig is voltak Quebecben — ennek nyilván az is alapot adott, hogy a francia-kanadai társadalom elmaradott, a múlthoz ragaszkodó, főként mezőgazdasági foglalkozású elemei 35— 40 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a lakosság többi része. A hamburgi Die Welt kanadai tudósítója írta: „A frankokanadai politikusok mai célja Quebecnek az USA-hoz való csatlakozása a gazdasági és kulturális önállóság megóvása mellett. Példaképnek tekintik Portoricot, amely aa USA-hoz tartozik, de belpoli- tikailag autonom. A csatlakozástól gazdasági fellendülést és az alkalmankénti ,fehér négereknek’ nevezett kanadai franciák életszínvonalának emelkedését várják...” Az emberrablások után azonban a szeparatista politikusok is nyilvánosan megtagadtak minden közösséget a „Québeci Felszabadítási Fronttal...” * A repülőgép-eltérítések és diplomatarablások történetének csak néhány epizódját villantottuk fel — az elmúlt néhány évben alig akadt hét, hogy a világ valamelyik pontjáról ne jelentettek volna fegyveres repülőgéprablást, vagy diplomaták elleni fellépést. A szereplők skálája végtelenül széles: a guatemalai terrorrendszer ellen fellépő élethalálharcot vívó gerilláktól a közönséges bűncselekménnyel joggal vádolt zürichi masszőrig, arab felszabadítási harcosoktól elmebetegként már kezelt megcsalt amerikai férjig terjed. Sokféleképpen ítélték meg ezeket a bűncselekményeket; igyekeztünk a vélemények minden oldaláról idézni. Egy azonban kétségtelen: a politikai harcban, tekintetbe véve természetesen a különböző országok eltérő feltételeit is, a tömegek harca, fellépése (ha kell akár fegyveres fellépése is) vezethet csak győzelemre kizsákmányolok, imperialis- ták^és ügynökeik ellen. Repülőgép-eltérítés, diplomatarablás — ez csak jelentéktelen történelmi epizód a felszabadulásért, a népjogokért vívott küzdelemben, még akkor is, ha napjainkban oly gyakran előfordul. Vasárnapi számunkban megkezdjük Az egész azzal kezdődött, hogy a Pentagonból titkos iratok tűntek el, valami hétezer gépelt oldal, amelyek bizonyos fényt vetettek a vietnami háború kulisszák mögötti történetére. Ezek az anyagok, amelyek egy része megjelent a New York Times június 14-i számában, majd más lapokban, azt bizonyítják, hogy Johnson elnök már 1964 márciusában, vagyis pontosan öt hónappal a „tonkini öbölben történt epizód” előtt, elhatározta a vietnami háború eszkalációját. A tonkini öbölben az történt, — legalábbis az amerikai kormány nyilatkozata szerint —, hogy észak-vietnami őrnaszádok amerikai hadihajókra támadtak. Az amerikai vezető körök ezt az „incidenst” használták fel ürügyül a vietnami kaland kiszélesítésére. A New York Timesben napvilágot látott okmányok, — mint mondani szokás —, nem fedezték fel Amerikát. A szenátusi vizsgálatokból, valamint néhány lap elszólásából, már korábban is világos volt, hogy az 1964. augusztusi esemény provokáció, csalás és ürügy volt. A Pentagonból eltűnt okmányok végleges és fontos pontot tettek erre a szégyenletes történetre: doku- mentálisan alátámasztották az USA uralkodó köreinek összeesküvését, amely jellegére nézve legfeljebb a hitleristák hírhedt Gleiwitz-i provokációjához hasonlítható, amely a második világháború kezdetét jelentette. Mint ismeretes, a hitleri felderítő szolgálat minden áron ürügyet keresett Lengyel- ország megtámadására. Ennek okáért 1939 augusztusában ügynökeit lengyel egyenruhába öltöztette és megrendezett egy támadást a saját rádióadója ellen, Gleiwitz határvárosban. Pontosan negyedszázaddal később, valami ehhez hasonlót cselekedett Washington. „Tonkini incidens” ugvanis — és ez most már nyilvánvaló — nem volt. Volt viszont egy előre elkészített provokáció, ^melynek során dél-vietnami torpedónaszádok amerikai tor- peűórombolókat lőttek a tonkini öbölben, Washington a felelősséget hanoira hárította. A VDK bombázására és a dél-vietnami korlátlan intervencióra kiadott titkos parancsot a választások előtti hadjárat lázában hozták, amikor Johnson, aki Gold water szenátor ellenében jelöltette magát, ünnepélyesen esküt tett választóinak, hogy nem küldi Amerika fiait elpusztulni Vietnamba, és — Goldwatertől eltérően —, soha nem ad párán, csőt Észak-Vietnam bombázására. Johnson tehát, — miközben a tv-nézők millióinak mézes mosollyal békét ígért, —. zsebében rejtegette e háború tervét, a döntést a bombázások elkezdéséről, és most már pontosan állíthatjuk, a tonkini provokáció forgatókönyvét. Goldwater szenátor mellesleg újságíróknak a következőket mondta erről a forgató- könyvről: „Pontos részleteket nem tudtam, de azt igen, hogy már megírták a forgatókönyvet, amely igazolta volna a háború kiszélesítését...” Goldwater leplezetlen kárörömmel válaszolt az újságíróknak, amikor régi ellenzékével hasonlította össze önmagát: „Kérem, engem háborús gyújtogatónak, a lövöldözések és bombázások mániákusának neveztek. Eközben Johnson állandóan hajtogatta, hogy sohasem küld harcba amerikai fiúkat. Én azonban, és vigyen el az ördög, ha nem igaz, nagyon is jól tudtam, hogy elküldi őket...” — Nos, az ön véleménye szerint a Johnson-kormányzat hazudott az amerikai népnek? — kérdezték a tudósítók. — Azt mondanám, hogy igen — válaszolt a szenátor. De vajon csak a Johnson- kormányzat hibás ezért a megtévesztésért? Hiszen a titkos okmányok tartalma és a háború egész története nyomban a hatvannyolcas választások után ismeretessé vált a jelenlegi kormányzat előtt is! Nemrég e kormányzat magasrangú képviselői teljes helyesléssel nyilatkoztak Johnson vietnami politikájáról! McGowern, a vietnami háború ellenzője, teljes joggal jelenthette ki, nem hinné hogy bármely szenátornak az lenne a véleménye, miszerint a kormányra újra rá lehetne bízni az önálló külpolitikát. — Súlyos hibát követnénk el — mondotta, — ha feltételeznénk, hogy a most leleplezett csaláshoz hasonló dolgok a Johnson-kormányzattal kezdődtek és végződtek. Amerikai lapok címeiből: „Szégyen!”, „Éveken át hazudtak nekünk!” „Sokk”. E címek képviselők, egyszerű emberek, politikai megfigyelők szavai. Persze érdekes az is, hogyan „lophatták ki” az okmányokat a Pentagon titkos széfjeiből? Ki lopta ki? Honnan lopta ki? és végül, hogyan kerültek a New York Timeshez? Azt állítják, hogy a Pentagonban több másolatot készítettek ezekről az okmányokról. A dokumentumokat annak idején McNamara akkori hadügyminiszter irányításával egy harminctagú csoport állította össze és dolgozta fel. Egy kópiát kapott a külügyminisztérium, egyet pedig a CIA. Egy kópia maradt a Pentagonban. Az eredeti, amelynek a Fehér Házban kellene lennie, nincs meg. Feltételezik, hogy Johnson vitte magával Texasba. Egv világos: ennek a zavaros ügynek a főszerenlőie nem lehetett közönséges földi halandó. Helyi megfigyelők arról írnak, hogy a vietnami háborúval kancsolatbsn a vezető körökben dúló e1!“"tétek vezettek ehhez a példátlan politikai botrányhoz. Persze, még ezek a megfigyelők sem merít megjósolni az okmányok eltűnésének és az amerikai sajtóban történt meg. jelenésének minden következményét. Washington ná.nikban él. Az okmányok közlése nemcsak a volt elnök nreszfizsének árt. hanem a jelenlegi kormánykörök tekintélyét is aláássa. C. BOROVIK, az APN tudósítója Lázár Ervin: Zuhanórepülés c. izgalmakban bővelkedő, fordulatos kisregényének folytatásos közlését. Vidéki vállalatok közismeri budapesti irodahiányán kíván segíteni az a BUDAPEST központi fekvésű területén megépítendő irodaház, amelyben Önök is önálló irodahelyiséghez juthatnak, azzal együtt, hogy lehetőségük nyílik komplex adminisztrációs és egyéb szolgáltatások igénybe vételére Is. Kérjük: ha budapesti kirendeltségük, vagy képviseletük részére igénybe kívánják venni az irodaház korlátozott számban rendelkezésre álló helyiségeit, ezt a következő címen szíveskedjenek bejelenteni: ORSZÁGOS PIACKUTATÓ INTÉZET, Budapest, 5. Pf. 617. (429)
