Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
Szekszárdion, az 505-ös Ipari Szakmunkásképző Intézet udvarán áll egy szobor. Nemrégiben avatták, az ifjú szakmunkásokkal együtt. A szobor egy fiatal munkást ábrázol. Az igazgató avató beszédében az ifjú szakmunkás szobrát az erő, a fiatalság és a szilárdság szimbólumának nevezte. Egy hatalmas kőtömbből lép elő a figura, kezében kalapács- szerű szerszámmal. Elölnézet- ből úgy tűnik: az alak hozzá- símul a háta mögötti tömbhöz, egy vele. Egy másik szögből úgy látszik, hatalmas erővel kilépni készül a falból, amelynek része mégis. Alkotója szerint a szobor azt a munkást ábrázolja, aki tudja, hogy munkája milyen fontos, ezért minden pillanatban alkotásra kész. Az ország közepe Az Esti Hírlap június 16-i számában Hankóczi Sándor hírt adott arról, hogy — hála Tóth Béla kollégánk és a bevont szakemberek fáradozásainak — sikerült hitelt érdemlően megállapítani, hol van szép hazánk közepe. Arra gondolva, hogy Magyarország nem kör alakú, ez a művelet tagadhatatlanul nehéz lehetett. Sikerült! Az ország közepe Pusztavacson lelhető. Ilyesformán, ha a világ isten kalapja, és hazánk bokréta rajta, ismerjük a bokréta középső szálának pontos helyét. Megmozdult az ország. A Pamutnyomó Vállalat szép vörösfenyő oszlopot szállított, amelynek festéséért Rózsi, a dekorációs, két Bambi jutalmat kapott. Az oszlopot felállították a puszta- vacsi úttörőparkban, ami — ez a cikkből is kiderül — nem az ország közepe. Az ország igazi közepe ugyanis merőben alpári helyen van, egy erdőszéli legelőn, ahová a későbbiekben kőemléket szánnak. De oda is. tulajdonképpen: — minek ? O. I. A kisállomáson a nagy vonat átlohol. A 375 951-es mozdony vontatta tehervonat nagy szuszogással megáll. Izzadt, kormos fűtő nézi a kisállomás hétköznapi forgalmát. Véreres szemeivel hamar megtalálja a kutat. Ugrik a mozdonyról, viszi a koszos ceglédi kannát. A csap alá dugja inas karjait, vállig zuhog rá a hideg víz. Mint igazgyöngyszemek, ragyognak a vízcscppek a fűtő testén. A mozdonyhoz ballag, felkiált: „Vezér!”, valamivel világosabb bőrű, s tisztább ruhájú, fiatal szőke férfi hajlik ki az ablakon, s nyúl a kannáért. Iszik. Kék zubbonyán kétoldalt, a szája sarkúból eredőn csurog a víz, le, egészen a mozdonykonyha padlójáig, itt összekeveredik a szénporral, olajjaL * Sovány vasutas jön a mozdonyhoz. A1 »minium nyeiű zászlója a nadr.ígzsebben lóg. Kopott bőrkesztyűjét megigazítja, bebújik a mozdony, meg a paklikocsi közé, sziszegés — a levegővezetékei kapcsolta le — nagy csattanás — a horgot akasztotta le —. aztán ismét kibújik és fütyül. A mozdony (Érdi Judit rajza) Szobor és sertésváErík Az ifjúmunkás figurája tulajdonképpen illegálisan áll az iskola udvarán, nem zsűrizték és nem is szobrász készítette. A szobor alkotójának személyi igazolványában a következő adatok állnak: neve: Bakó László. Iskolai végzettsége: érettségi. Születési éve: 1949. Szaképzettsége: kőfaragó. Munkahelye: a sióagárdi tsz, ahol beosztását tekintve kőfaragó, s leggyakrabban sertésvályúkat készít a szövetkezet számára. A képzőművészeti főiskolára nem vették fel. Szekszárdon évekig tagja volt a képzőművész szakkörnek, mikor Budapesten dolgozott, az I. kerületi tanács Ferenczi Istvánról, az első magyar „képfaragóról” elnevezett szakkörének volt tagja. A megbízatást véletlenül kapta, mert más nem vállalta ilyen rövid határidőre. Két és fél hét alatt készült el a szobor. Ez idő alatt körülbelül 18 mázsa villányi követ vert le a tömbről. Ez fizikai teljesítménynek is nagy, külön csoda, hogy közben a „maradékból” szobor lőtt, amely minden bizonnyal nem remekmű, nem szakértő szem is felfedez rajta kifogásolnivalót. Mégis, miért érdemel szót az egész? Elsősorban azért, mert alkotója annyira akart szobrot csinálni, hogy vállalta a két és félhetes terminust, másodszor, mert a szobor ennek ellenére jó lett, és végül, de nem utolsó sorban azért, mert alkotója éppúgy, mint a szobor figurája, maga is munkás, és minden különösebb iskola és képzettség nélkül, ilyen szobrot készített. Megnéztem a „műtermét” is. Hét kisebb figurát őriz, a többit összetörte, mert nem találta elfogadhatónak. A szobrok érdekesek, vizuális fantáziáról tanúskodnak. A pajtából alakított műteremben több kicsi lösz-baba is van talpazatra erősítve. Mindenki más eldobta volna őket, vagy észre sem veszi, pedig parányi szobor mindegyik: anya gyermekével, nagyorrú matróz, ugyanaz más oldalról, s egy tornyos hajú dáma. A szobrok címei: Szántó, Morzsoló, — ezt nagyanyjáról mintázta Bakó László, akit gyerekkorában sokat látott kukoricát morzsolni —, egy Család-relief, egy Krisztusfej, Sirató, Portré, és a légii gyelam- re méltóbb az Anyáim címet viselő szobrocska. Volt egy mondata a beszélgetés során Bakó Lászlónak, ami miatt érdemesnek és fontosnak tartottam mindezeket megírni, azzal a céllal, hogy felhívjam a figyelmet: van városunkban egy fiatal szobrász. — aki pillanatnyilag sertésvályúkat készít, pedig akar valamit —, törődni kellene vele. ,,A munkásembert kell észrevenni és ábrázolni, mert velük foglalkozik legkevesebbet a művészet" — hangzott a mondat. IHAROST IBOLYA K i só I lo m á s elmegy. Az állomás végén, a kicsi őrbódénál már fogadja egy másik vasutas. Az is fütyül, meg integet. A Vezér egykedvűen néz kifelé, félkézzel vezeti a gépet, be sem néz a mozdonykonyhába, ahol - csapok, szelepek, csövek tucatja kínálja, hogy máshova nyúljon — aki nem ért a mozdony- vezetéshez. * Teherbírás 5 t. olvasom a felírást a raktári négykerekű kocsin. Ott áll a rámpa mellett. Két zsák csibetápot, egy erősen vasalt ládát, meg egy MÉH-telepre való vaskályhát rakott rá egy ember. Aztán ráül a kocsira. Cigarettára gyújt, s néz előre. Nézi a mozdonyhagyta víztócsában gyűrűző olajfoltokat... * Utasok. Három öregember ül a pádon. Kettő előttük áll, erősen szívják a pipát. Egy szivarozik. — Csak akkor, ha bejövök. — Art, nagyon árt az. Én tíz éve abbahagytam. — szól közbe a most érkező. — Tíz éve? ösmertem egy embert, kilencvenhat évig élt, jó munkásember volt, hét évig ágyban feküdt, örökké pipált. Aztán ismertem egy másikat, az is kilencvenhat éves volt, egyszer a sírásóval mentek a temetőbe a gazt lekaszálni, ott bukott föl szegény jelzem, jó helyen, nem kellett már hazavinni. Az is dohánvzott. * — Hol lakik? Ja igen, Óbudán? — Nem, hanem a Déli mellett. — Aztán kiskegyed miért ezzel a vonattal megy? — Csak. (Később) — Jelzem, én a lánygyereket jobban szeretem, az hűségesebb. — Azt mondják. — És akkor, ha leszáll, mindjárt megy is haza? — Nem fontos, nem kötelező. — Kézcsókolom, megkínálhatom egy Fecskével? — Köszönöm, én a Világítástechnikában is Kossuth-ot szívok. Bejön egy vonat. Utasok rohannak az autóbuszhoz. Az autóbuszhoz mindig rohanni kell. A végcélhoz érkezettek méltóságteljesen ballagnak. Nagymama korú hölgy álla kisállomás váróterme előtt. Vagy húszán körülpuszilják. Fekete kosztümbe öltözött, lihegő, legalább százkilós asz- szony nyomja előre kalácsképű fiát: „Eriggv, az anyád istenit, puszit a mamának!” A kalácsképű fiú körülnyalja a mamát. Takarító asszony „húz el” az utasok előtt. Szájában cigaretta füstöl, hóna alatt kopott söprű. Talán már nem is lehet söprésre használni. Szúrós szemmel vizsgálgatja az utastársaságot. Ö a „beavatott” Hozzáfordul egy ember: „Mennyit késik a személy?” „A hatezernegyvenegyesren- des” — hadarja, és ballag tovább. Megélénkül a forgalmi iroda környéke. Sovány, ötven körüli forgalmi tiszt szalad elő. Szétnéz, kiabál „Józsikám, a szentségit, hamar!” És szalad az egyik váltókezelő, irányítani a vonatot. Kis mozdony, nagy szerelvényt húz. Az egyik vagonból permetlé hull a vasúti töltésre. „Gyomirtó szerelvény, gurítóra vinni tilos, vontatható 30 kmh-val' olvasom a vagonon. Ezt a szerelvényt nem várta a kisállomás. A forgalmista most rnár úgy szalad ki, hogy orrán ott csillog a drótkeretes szemüveg. Káromkodik, „Minden pillanatban más”, és szalad vissza. A „Gyomirtó szerelvény” vezetője tovább akar menni. A mozdonyvezető azt mondja: „Majd ha megszereltem”. „Akkor az atyaúristent is elverjük”. A forgalmista ismét káromkodik. Megjelenik az állomásfőnök. „Emberek, minden fekve marad”. Valóban, a gyomirtósok elballagnak sörözni, a mozdonyfűtő tüzet éleszt, egy ember meg nylon- zsákba gyomirtószert tölt, s beviszi a forgalmi irodába... Jön a déli vonatcsoport. „Alulról”, „fölülről” tüzes mozdonyok hozzák a forrósá- got erre a tikkadt kisállomás- ra. Utasok özönlik el a sínek közét, virággal, ünneplő ruhába öltözötten — ma ballagás van a gimnáziumban. A vonatok nagy füttyögeté- sek, sípolások közepertc kigurulnak az állomásról. Végre „megs'zerelik” a gyomirtó szerelvényt is. Elindítják. Végig spricceli az c«ész állomást. A kisállomásra visszatér a csend. A félzsák gyomirtót egy vasutas veszi pártfogásba. A piros sapkát a fogasra dobja a forgalmi liszt, rákönyököl a zöldre festett asztalra, cigarettára gyújt. — Hát Józsikám, elmentek. Józsi, a váltókezelő, a kis- éllomás mindenese. Elmentek, hálistennek. — Pj HIRDESSEM A Tolna megyei Népújságban DOMBÓVÁRI PANORAMA
