Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
Szenvedély Árpád csillogó szemekkel hajolt hozzám a fogaskerekű vasúton: — Olyan boldog vagyok. Végre sikerült megszereznem Rabindranath Tagore verseit. Évek óta hajszolom ezt a kötetet. — Tisztellek, becsüllek, ez valóban nagy öröm — hajoltam meg elismerően Árpád előtt. — Nézd, öregem, nekem nincs különösebb szenvedélyem. A cigarettáról leszoktam első gimnazista koromban. A borfejadagom évenként egy hosszúlépés a születésnapomon. Huszonkét-éve csak egy nő van az életemben: a menyasszonyom. Ópiumot sohasem szívtam, nincs is szándékomban elkezdeni. Egyetlen szenvedélyem van: a könyv. Szép kis könyvtáram van. Egy új kötet megszerzése után valami csodálatos, kellemes zsibbadtságot érzek. Hálás vagyok Guten- bergnek, aki feltalálta a könyv- nyomtatást. Van-e tisztább és igazabb öröm, mint amikor egy könnyű vacsora után ledől az ember a he verőre, jobb kezébe vesz egy jó könyvet, miközben a bal kezével csokoládés pralinét csipeget. Könyvek nélkül céltalan és üres lenne az életem. Esténként, amikor hazamegyek, első dolgom, hogy végigsimogassam a kis könyvtáramat. Büszke vagyok a gyűjteményemre. Megtisztelnél, ha egy pár percre felugranál hozzám. Kapsz egy jó feketét, és megmutatom a könyveimet — nézett rám kérőén Árpád. — Nagyon szívesen. Hiszen én is szeretem a nyomtatott betűt — feleltem, s rövid hegymászás után beléptünk Árpád otthonába. Habozás nélkül az ebédlőbe vezetett. Büszkén mutatott a mennyezetig érő polcokra : — Ez az én kis kétezer kötetes könyvtáram. Parancsolj, nézz körül, amíg elkészítem a feketét — mondta és magamra hagyott. Találomra leemeltem egy mélybordó vászonkötésű kötetet: Balzac „Pajzán históriáit” tartamazta a könyv. A belső oldalon dőlt betűs kézírással ez állott: „Blankának, bérmálása alkalmából. Sok szeretettel; Bözsi néni.” Az alsó polcon megtaláltam Thackeray „Hiúság vásárát”. A belső oldalon kedves ajánlást olvastam: „Édes Klárikám! Főtörzsőrmesteri rendfokozatodhoz gratulál; a te Ottód.” Flaubert „Bovaryné” című alkotásában ez állott: „Abból az alkalomból, hogy az én Dezsőkém ma lett bádogossegéd. Örök szerelemmel Jolán.” Fannie Hurst „Mellékutca” című regényében ez a dediká- ció állott: „Lajoskám! Légy mindig ilyen jó fiú, mint mostanában. Ugye, soha nem fogsz többé lopni? Irma néni, aki bízik benned.” Némi szemlélődés után megállapítottam, hogy Árpád könyveinek egy részét ajándékba adták, de nem Árpádnak. Mikor belépett az illatos feketével, megkérdeztem: — A könyveidet biztosan valamelyik Múzeum körúti antikváriumban vásároltad? — Szó sincs róla. Kölcsönkérés útján szereztem a könyvtáramat — felelte szemrebbenés nélkül. — Mind a kétezer kötetet? — kérdeztem elhűlten. — Természetesen. Itt van például a legelső szerzeményem — mutatott Dickens „Pickwick Clubjára”. Huszonegy évvel ezelőtt kértem kölcsön egy volt iskolatársamtól. Szerintem ma már lemondott róla, hogy visz- szakapja. A legújabb szerzeményem pedig, amit te is láttál, Rabindranath Tagore versei. Ma délelőtt kértem kölcsön az utolsó barátomtól. — Mit jelent az, hogy utolsó barátod? — Mert a többi barátom már mind összeveszett velem, mert nem adtam vissza könyveiket. Egyedül állok, a világban, nincs nekem senkim, csak ez a szép könyvtáram — suttogta elérzé- kenyülten, és egy közepes nagyságú könnycseppet törölt ki a szeméből. — Az még sohasem jutott eszedbe, hogy pénzért vásárolj egy kötetet? — kérdeztem kíváncsian. — Ne gondold. MegpróbálA RÓKA ÉS A HOLLÖ A holló a fa ágán ült, s szájában egy darab Hóvirág-sajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mézes-mázasan hízelkedett: — Mindenki azt meséli, Hol- lócska, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél nekem valamit ... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kezdett. Amint a száját kinyitotta, a sajt lepottyant a földre, a róka felkapta és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a süketfajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt megbízva, hogy a Vadonvízió soron következő táncdalfesztiváljára 125 énekest teremtsen elő. Megpillantotta az önfeledten danászó hollót, nem teketóriázott, leszerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Rendező Iroda egyik haknibrigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is futotta neki. Tanulság: érdemes kitátani a szánkat! A KÉT KECSKE Két kecske ellenkező irányból jövet, egyszerre akart átkelni egy szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló ívelt át. A palló közepén találtam, de amit pénzért vásárolok, abban nincs olyan örömöm ■— felelte elgondolkozva. — Mindenesetre gratulálok a könyvtáradhoz. Valóban büszke lehetsz rá. — Köszönöm — mondta hálásan. A bal felső polcon megpillantottam Hemingway „Vadásznaplóját”, amit már oly régen kerestem: — „Add kölcsön! Két nap alatt kiolvasom” — könyörögtem. Árpád hidegen nézett rám: — Ne haragudj, öregem. Ezért nem sértődhetsz meg: Könyvet elvből nem adok kölkoztak, tettetett ■ nyájassággal összeölelkeztek, egymás egészsége felől tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske megkérdezte: — Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van rámbízva, sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem, engedjen továbbhaladni... — Hohó, barátocskám —, így a vén kecske, — én viszont főnyalogató vagyok a Sóhivatalr ban, az én munkám még fontosabb, így hát ön engedjen utat nekem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, dühös szitkozódás- ba kezdett, már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom, nem így kell ezt elintézni! Üljünk le, beszéljük meg a problémát, s bizonyára találunk majd valami megoldást! — tanácsolta a tapasztalt öreg állat. ügy is tettek, hozattak két széket maguknak, leültek egymással szemközt a palló közepén, s hosszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is sietősebb az útja, s melyiküknek illenék kitérnie. Végül mindketten elálmosodtak, elszunnyadtak, s egy óvatlan pillanatban székestől együtt beleestek a szakadékba. Tanulság: hosszú értekezletek alatt nem árt csavarral a padlóhoz rögzíteni a székeket! .. csőn! GALAMBOS SZILVESZTER ÁLLATMESÉK . < , - , , , . . . l'.tH ’ > i n i t i t i i ■ • > . > , j i A budai várban egyidejűleg folyik a külső és a belső építkezés, helyreállítás. A palota kupolájának belsejében állványerdőt szereltek, s megkezdték a belső burkolást. A termek gipszkazettás álmennyezetet kapnak. Képünkön: az eredeti formájában díszelgő oroszlános kapu. (MTI foto — Bara István felvétele) Egy udvarlás története A kirándulóhely étterme zsúfolva volt: minden asztalnál ültek. Jóképű fiatalember lépett be s fürkészve körülnézett: megakadt a szeme egy feltűnően szép lányon, aki egyedül üldögélt. A fiú, — valamivel fiatalabbnak látszott a nőnél — engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson az asztalnál. Pár perc múlva már beszélgettek, mire befejezték az ebédet, a fiú már az udvarlásnál tartott. — Meghívhatom egy duplára a kerti eszpresszóba? —• Nem tudom — tétovázott a nő, — hiszen alig ismerjük egymást. A fiú bemutatkozott Elhadarta a nevét, csak a név előtti doktor titulust mondta érthetően. — Ilyen fiatal és már diplomás? Ügyvéd? — Nem. Orvos vagyok. — Igazán? Körzeti rendelő? — Ugyan! Kórház. És megnevezte a kórházat, ahol dolgozik. — Szép foglalkozás. Na, menjünk az eszpresszóba. Beszélni akarok magának a húgomról: szeretném, ha maguknál kivizsgálnák, mert nagyon vérszegény. Elintézné, hogy felvegyék? — A maga kedvéért mindent — Ne tegyen könnyelmű ígéretet! A húgom egyébként mostanában szörnyen. rosszkedvű. Csalódott egy fiúban, rájött, hogy az illető hazudós. Ugyanabban az üzemben dolgoznak, gyakran voltak presz- szóban, moziban, a húgom most mégis ki akarja adni az útját. Betértek a presszóba és egy nagy fa alatt álló árnyas asztalhoz ültek. Szellő kerekedett, elviselhetőbb lett a hőség. — Jó lenne egy kicsit autózni — sóhajtotta a nő —, nyitott kocsival robogni mesés dolog. — Az a Fiat az enyém, —i mutatott a fiú egy fehér autóra. — Elvisz egy kicsit kocsi» kázni? — Sajnos elvesztettem a slusszkulcsomat. — Milyen kár« A felszolgáló az asztalra tette a két duplát és a nő arról kezdett beszélni, hogy a húga milyen csinos. — Engem csak maga érdekel, — mondta érzelgős hangon a fiú. — Pedig másokat nagyon vonz ám... — Például arra a hazudósra gondol? — Igen, akivel egy szobában dolgozik a Harántművek» néL — A Harántműveknél? — Min csodálkozik, doktor úr? — Izé, mert... — Mert maga is a Harántműveknél dolgozik. Sohasem volt doktor, hogy is lehetne, amikor csak huszonegy éves. — Maga tudta, hogy én?... — Megismertem a fényképről, amelyet a húgomnak adott. Nos, a testvérkém tévedett, amikor megállapította, hogy maga egy kicsit hazudós. Nem kicsit, nagyon. Okosan teszi, ha felhagy magával. — Megszégyenített. — A hazugságra eiőbb-utóbb mindig rájönnek! — Abbahagyom a hazudo- zást. — És a slusszkulcs, a Fiat? — Az valóban az enyém. — Úgy? Na, isten vele! A lány elővette kézitáskájából a Fiat slusszkulcsát, beült az autóba és elrobogott« PALASTI LASíLÖ Rékássy Csaba: NÉPMESÉK,
