Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-18 / 142. szám
Séta az alkatrész körül B epfilőgép-eltér ítés9 diplomatarablás II. Mi történt ? A KAPZSI KONZUL ESETE Az egyik, nagy világnyilvánosságot kapott diplomatarablás szenvedő főszereplőjének, Joaquin Waldemar Sanchez- nek, Paraguay állam Izuzagio városkában állomásozó konzuljának kiszabadulása után nagyon sokan — hazájában is, a világsajtóban is — azt hányták a szemére, hogy az ő esetében a politikai háttéren túl, igen nagy szerepe volt az ifjú diplomata kapzsiságának. Sanchez ugyanis a vidéki árfolyamoknál lehető legmagasabb „fővárosi áron” akarta eladni használt gépkocsiját, s így adott alkalmat, (sőt, mint egyes lapok állították, ötletet) elrablására. Az ügy így kezdődött: a Paraguays diktátor, Stroessner arra készült, hogy látogatást tesz Ongania tábornoknál, az argentínai katonai junta által kinevezett akkori elnöknél. Paraguay hatóságai a találkozó előkészítésében bíztak fontos feladatot Joaquin Waldemar Sanchez konzulra. Arra utasították: azonnal utazzon Buenos Airesbe és ott készítsen elő bizonyos intézkedéseket arra az időre, amikor Stroessner az argentínai fővárosba érkezik. Gyártja: AGROKÉMIAI SZÖVETKEZET Sellye, Baranya megye. (154) BALATONFENYVESEN ÉPÜLŐ TÁRSASÜDÜLŐBEN GARZON, EGY- ÉS MÁSFÉL SZOBÁS LAKRÉSZEK ELŐJEGYEZHETŐK a pccsi 2. sz! ügyvédi munkaközösségnél, Pécs, Kossuth L. u. 22. Telefon: 23—13. Érdeklődni: Budapesten: 318—886. Balatonfenyvesen: Kölcsey u. 96. sz. alatt. KÉRJEN DÍJTALAN TÁJÉKOZTATÓT! (119) Szekszárdi vállalat keres felvételre GYORS- ÉS GÉPlRÓNÖT, TITKÁRNŐI BEOSZTÁSBA, július 1-i belépéssel. Jelentkezéseket: „Pontosság 305836” jeligére, írásban kérünk, a szekszárdi hirdetőbe. (2311 Sanohez úgy gondolta: a hivatalos utazásból személyi hasznot is húzhat. Régóta el akarta adni használt autóját és amikor Buenos Airesbe érkezett, első dolga a délben megjelenő napilap -kiadóhivatalába vezetett, hirdetést adott fel: eladásra ajánlotta a kocsit. Nemcsak szállodai telefonszámát adta meg a hirdetésben, hanem azt is közölte, hogy a kocsi Paraguay-i tulajdon és diplomáciai rendszáma van. Néhány órával a hirdetés megjelenése után egy férfihang érdeklődött Sancheznél, hogy eladó-e még a kocsi, s ha igen, van-e arra mód, hogy még aznap megnézzék. A konzul boldogan mondott igent mindkét kérdésre és meg is állapodott a telefonálóval, hogy fél- óra múlva találkoznak a szálloda előtt parkoló, éladó autónál. A kocsinál két kedves, jő modorú fiatalember várta Sanchezt. Kezet ráztak, Sanchez közölte a kocsi árát, a fiatalemberek egy kicsit borsosnak találták ugyan, de azt mondották: mielőtt egyáltalán választ adnának, szeretnék kipróbálni a kocsit. A konzul mosolyogva felelte: ez természetes. Át is adta az indító- kulcsot a két fiatalember egyikének, ő maga a másikkal együtt -a hátsó ülésep foglalt helyet. Öt perccel később, egy külvárosi utcán revolvert érzett az oldalában, a rokonszenves utitársak közölték vele, hogy tekintse magát az Argentínai Felszabadító Front foglyának. A csoport örül annak, hogy éppen Stroessner egyik emberét rabolhatták el, szíveskedjen csak aláírni — fogva tartása bizonyítékaként — ezt a kis levelet. A levél az argentin kormányhoz szólt (másolatai a lapokhoz és a rádióhoz) és azt közölte: az elrabolt Paraguay-i konzulnak csak akkor adják vissza a szabadságát, ha a kormányzat a két, alább megnevezett politikai foglyot szabadon bocsátja. Sanchez aláírta a levelet. Ongania elnök és tanácsadói úgy döntöttek: nemet mondanak a követelésre. „Ez súlyosan ártana Argentína tekintélyének” — mondották a tanácsadók 1970. március 24- én, Joaquin Waldemar Sanchez elrablásának napján, és másnap reggel, a Sanchez-ügy addigi történetével együtt (csak annyit tudtak közölni, hogy a csoport, amely a levelet küldte, az elrabolt konzult „valahol Buenos Airesben” tartja fogva és azt ’ követeli, hogy a két megAevezett politikai foglyot Mexikóban kell a repülőtéren jelentkező két embernek átadni, s ha azok a lapokban bejelentik a foglyok szabadon bocsátását, Sanchezt „valahol Argentínában” szabadon engedik), megjelent a felelet is: a kormány elutasítja a cserét. Másnap, március 26-án több nagy lap szerkesztősége és a rádió hírszerkesztősége „egy rekedtes hangú férfi rövid értesítését kapta meg telefonon” — az értesítés, amelynek elhangzása után a telefonáló le- ,csapta a kagylót, csak annyi volt: Sanchez már nincs az élők sorában. Az argentin kormány ekkor újra megismételte: nem teljesíti a feltételeket, nem bocsát szabadon politikai foglyokat. A telefonáló férfi rekedt hangja nem mondott igazat. Március 27-én késő este, kissé izgatottan és fáradtan ugyan, de teljes épségben becsengetett Argentína . Paraguay-i nagykövetségén Sanchez konzul. Hamarosan újságírók hada érkeíett: most is telefont kaptak; ugyanis, de most azt a valóságos tényt hallhatták, hogy Sanchez már hazája nagykövetségén van. A telefonáló hozzátette: az Argentínai Felszabadító-Front emberbaráti meggondolásokból úgy döntött, hogy szabadon bocsátja a konzult. Sanchez részletesen elmesélte az újságíróknak a kocsikipróbálás történetét, de, azt nem tudta megmondani, hol töltött három napot. A két kedves fiatalember ugyanis bekötötte a konzul úr szemét, és egyórás autóút után egy földszintes házba vitték, az ablakokon sötét függöny volt. „Nagyon jól bántak velem” — fűzte hozzá. (Következik: A dominikai pólópálya). Tavaly aratáskor tehát mélypontra jutottunk, a mezőgazda- sági gépalkatrész-ellátásban súlyos helyzet alákult ki. Ez már nem csupán a termelőszövetkezetek, vagy állami gazdaságok, s nem is csak a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium gondja volt. Politikai kérdéssé nőtt, s az államhatalom mozdult meg. Kormányhatározatok sora született, foglalkoztak az üggyel az összes illetékesek. Jelentős lépés volt, hogy a probléma feltárására, majd megoldására tárcaközi bizottság alakult, amelyben részt vett — a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vezetésével — az Országos Tervhivatal, a Nehézipari Minisztérium, a Kohó- és Gépipari Minisztérium, valamint a Külkereskedelmi Minisztérium. A baráti országokkal miniszteri szinten folytak megbeszélések. Az ügyet mindenki magáévá tette. Külön öröm volt, hogy sikeres tárgyalásokat folytattak legnagyobb külföldi szállítónkkal, a Szovjetunióval. A tehergépkocsikról és gumikról (az úgynevezett műszaki cikkekről) most nem beszélve, az alkatrészek három fő' csoportba sorolhatók. Első a hazai gyártású gépek szükséglete, második a külföldi gépek igénye, a harmadik csoportba pedig az úgynevezett kifutott — már régen nem gyártott —■ gépek alkatrészei tartoznak. Az első két csoportban számottevő javulás következett be, a MÉM-nek mégis be kellett látnia, hogy elsősorban a saját erejére támaszkodhat. Az élelmiszer-gazdaságnak ebből a szempontból két támasza van. Az egyik a mezőgazdaság ellátásával foglalkozó kereskedelmi jellegű AGROTRÖSZT, a másik a hajdani gépállomásokból kialakult, számottevő műszaki kapacitással rendelkező MEZŐGÉP Tröszt. A két hálózatot némileg átszervezték és a MEZŐGÉP vállalatai fő feladatul kapták, hogy „dolgozzanak be” az alkatrészellátásba. Nekik kell legyártaniok a külföldről be nem szerezhető, a kifutott géptípusokhoz szükséges, valamint a saját gyártmányaikhoz nélkülözhetetlen alkatrészeket. Ezzel az intézkedéssel a pótalkatrész-ellátás 65 százaléka az élelmiszergazdaságon belülre került. A fennmaradó problémákból egyet feltétlenül meg kell említeni. Ez pedig az, hogy aa élelmiszergazdaság bárhogy igyekszik, legfeljebb esztergá- lásra, kovácsolásra, s szerelésre képes. Alapanyagot nem tud előállítani. Rögtön bele is ütközött tehát az öntvc-nyprob- lémába. A KGM vállalatai csupán azt vállalták, hogy a negyedik ötéves tervben évenként annyi öntvényt adnak a mezőgazdaságnak, amennyit 1970-ben, ami már akkor is kevés volt! A kényszerhelyzetbe került MEZŐGÉP végül is csali Jugoszláviában és Ausztriában talált vállalkozó öntödéket. Ezek elkészítik a szükséges darabokat: dollárért, a hazai árnak körülbelül a négyszereséért. A tröszt ezt a többletet most még nem hárítja át a fogyasztóra, hanem maga gaz- dálkodja ki a veszteséget, de kérdés, hogy meddig képes er-* re. Előrehaladás tapasztalhat mindezek ellenére. „Házon belül” az idén kétezer alkatrésztípus gyártása kezdődött meg. A kereskedelembe az első félévben másfélszer annyi gépalkatrész és közel kétszer annyi műszaki áru került, illetve kerül, mint tavaly az azonos időszakban. A készletek tehát növekednek, a választék bővül. A mai helyzet — erről még részletesebben is szó lesz — nem olyan súlyos, mint a tavalyi volt, mégis le kell írni a kifejezést: hol az ágazati felelősség? A szocialista tervgazdálkodás egyik sarkalatos tétele ez, amin a gazdasági reform sem változtatott! Azt jelenti, hogy a kenyérért a mezőgazdaság, a traktorért a gépipar, a gumiért a nehézipar, a szállításért a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium a felelős. (Folytatjuk.) FÖLDEÁKI BÉLA A hongsoni tengerparton (New York-i tudósítás) Néhány nappal ezelőtt a New York Post című tekintélyes amerikai lap hasábjain kínos hír jelent meg. A lap arról számolt be, hogy mi történt majdnem három évvel ezelőtt a dél-vietnami Bong- son falucska közelében a homokos tengerparton. 1968: szeptemberének egyik forró napján ' egy a/tnerikai század szállt partra. Az alakulat a 173. légideszánt dandár 503. gyalogezredének második zászlóaljába tartozott. A tengerpart néptelen volt. Az amerikaiak biztosított menetben vonultak végig a parton, de sehol egyetlen lelket sem láttak. Két óra telhetett el anélkül, hogy egy fia ellenséget láttak volna. Körülbelül ez jdő tájt egy rádió-mechanikus érkezett helikopteren a századhoz, akit azért hívtak, hoav megjavítsa a század adó-vevő bereuet'ét. A század közben, nem messze a falucskától, pihenőre vonult. A katonák füröd- tek, napoztak. Ami ezután történt, azt már csak a rádiós elbeszéléséből tudjuk. Miközben a szerelő az elromlott készülékekkel bajlódott, a falucskából asszonyok és gyerekek jöttek a katonákhoz, friss ivóvizet hozva. A gyerekek nekiláttak a katonák holmijainak a tisztogatásához. Előfordul, hogy a háború kenyérkereseti lehetőség a polgári lakosságnak. Egyszerre csak lövések csattantak és jajkiáltások hallatszottak. A rádiós ijedten a földhöz lapult. Azt hitte ellenséges támadás érte a századot. Mikor a lövöldözés megszűnt, a rádiós is felnézett. Néhány katona ácsorgóit a közelben, kezében géppisztollyal, a többiek folytatták a . napozást, mintha mi sem történt volna. Ellenség sehol. A homokon hullák h . o szonvok és gyermekek holttestei és néhány banánlevélbe göngyölt vizespalack a homokban. A rádiós 24 hullát számolt meg. A lövöldözés mindössze két percig tartott A technikus reszkető kézzel kijavította a rádiót, majd a helikopter felé sietett. A századparancsnok este jelentette, hogy Bongson közelében kisebb csetepaté volt, az ellenség 40 hallottat vesztett Saját veszteség nincs. A rádiós a zászló aljparancsnokságra ment és jelentést tett. Az ügyeletes százados nyugodtan meghallgatta, majd így válaszolt: „A vietnami csak vietnami. Ha ferde szemet látsz, tüzelj’’. A rádiós ekkor az ezredhez fordult. Ott is nyugodtan végighallgatták, és azt mondták neki, hogy „ne vacakoljon emiatt a kicsiség miatt. Ha mégis tovább járna a szája, akkor' magára vessen.. A rádiós rövidesen leszerelt. Ekkor a vietnami amerikai bűnöket kivizsgáló bizottság egyik ülésén elmondta, hogy mit látott Bongson falucska közelében a tengerparton. Azt gondolta, hogy ezzel milliókat mozgat meg, milliókban ébreszti fel a 'ci- kiismeretet. Nem így történt. Mindössze a minneapolisi helyi lap reagált az eseményre. Történt azután, hogy a New York Post riportere, tudomást szerezve a rádiós vallomásáról, megpróbált interjút kérni a zászlóalj tisztjeitől. Az egykori hidegvérű ügyeletes századoson kívül, aki közben őrnagy lett, senki sem volt hajlandó nyilatkozni az újságírónak. Az őrnagy is csak ennyit mondott: „Semmi különös nem történt... Nem emlékszem a számokra, de nem hinném, hogy ott a tengerparton valami rendkívüli dolog történt volna .. A cikket közlő New York Post megjelenése után gondosan átlapoztam az újságokat. A rádiósról és a bong- soni tragédiáról egy betűt sem írnak. .Hallgat a rádió és a televízió is. G. BOROVIK.
