Tolna Megyei Népújság, 1971. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

IDEGENFORGALMI

E‘

I gy könnyzacskókra ható régi műdal kezdő sora kínálkozik idézésre, melyben — mint a giccsek- ben oly sokszor — felületesen kifejezve bár, de van igazság: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország ...” Persze, hogy az. Ezenkívül igaz egy nagy ember, Zrínyi Miklós szava is: „Egy nemzetnél se vagyunk alábbvalóak.” Csakugyan nem. Más szóval, joggal lehetünk büszkék hazánk táj beli szépségeire éppúgy, mint arra, amit ezen a tájon idestova ezerszáz éve alkottunk. Ami sok, de távolról se annyira, hogy illúziókba ringathassuk magunkat azirányba, mennyire hat mindez azokra, akiknek bölcsőjét nem a Duna— Tisza közén, vagy éppen Pannóniában ringatták.

Az idegenforgalomról van szó. Egy olyan arányú emberi mozgásfolyamatról, melyhez viszonyítva a népvándorlás hullámai csak szelíd gyűrűzéshez hasonlíthatók az emberiség óceánján. Az idegen valóban „forog”, a statisztika bizonysága szerint országunk határain belül is egyre nagyobb számban. Nyomban elöljáróban le kell szögezni, hogy otthonát, lakhelyét elhagyva, más településeken tulajdonképpen mindenki idegen. A belföldi is, de a nyelhet nem ismerő, más körülményekhez, etnikai sajátosságokhoz szokott külföldi még sokkalta inkább az. Ha turisztikai céllal utazik, az a fő célja, hogy ismereteket gyűjtsön. Minden fogadó helynek, (a szállodák ősének sokkal kifejezőbb, lényegre tapintóbb neve volt: „vendégfogadó”) az a célja, hogy ennek lehetőségét minél kellemesebbé tegye. Vonzóerőt gyakoroljon, mert a vendéget visszavárja, hiszen végtére egyáltalán nem elhanyagolandó szempont az, hogy az pénzét (keményebb), vagy lá- gvabb valutát, esetleg egészen közönséges magyar forintot) nála költi el, és nem otthon.

Ennyit az elvekről. Folytatásul néhány, illusztratív céllal, de sajnos minden önerőltetés nélkül összeszedett tényt.

Néhány napja Szegeden érdeklődtünk az IBUSZ helyi irodavezetőjénél, hogy a hoSz- szú évek óta ismétlődő, nagy hírveréssel kísért Szabadtéri Játékokat felkeresők részére hány férőhelyet tud biztosítani az egyáltalán nem csöppnyi város. Háromezret. Ezek legnagyobb része tíz-tizenöt személyes diákszoba, viszont valamennyi „teljesen féregmentes”, ami tagadhatatlanul biztató. Május utolsó napjaiban elvetődtünk Keszthelyre, a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal I. osztályú kempingjébe. Az első osztályú kempingben gyep volt, körülötte nádas, ' előtte egy félig elkészült strand. A fogadó épületek, zuhanyozók, mellék- helyiségek még félig se készültek el, de a kemping — a maga osztályba sorolásával együtt — már „üzemelt’. Csszkomfortos lakókocsikkal felszerelt svájciak és nyugatnémetek táboroztak a fák alatt, akik magukkal hozták azt a komfortot, amit helyben joggal elvárhattak volna. Nem panaszkodtak, ideig-óráig szinte tetszett nekik a primitívség, amely íiem csekély vakmerőséggel párosult, hiszen valóban vakmerőség kell egy többé-kevésbé fásított marhalegelőt a vízparton körülkeríteni, és nem annak adILLÚZIÓK

ni díjat, aki itt tábort ver, hanem ellenkezőleg, tóle szedni. Lapunkban nagyon sokszor említettük már a készülő vadászati világkiállítást, és azt, hogy ennek vidéki rendezvényei sorában megyénk előkelő rangot kapott. Nem túlságosan régen laptársunk, a Magyar Nemzet, égjük újságírója keserű helyszíni tapasztalatokról adott számot. Ezek se a Tolna megyei Idegen- forgalmi Hivatalt, se bennünket nem érintettek kellemesen, de a tényekkel bajos vitatkozni, legfeljebb tettekkel lehet korrigálni azokat. A Balaton partján szállodák sora épült az utóbbi években. Jó részüket télen semmire nem lehet használni, mert bármilyen szép is a Balaton, jó ha nyáron tudunk a látogatóknak programot biztosítani, télen semmit. Fűtést sem. A vízparti éttermek, vendéglők kiszolgálási színvonala (tisztelet a kivételnek!) évek óta rendszeresen visszatérő témája a napilapoknak. Az újságírónak nem feladata a jóslás, de alighanem sokáig az lesz, amíg a felszolgálók jelentős “részének nem a vendég lehető legjobb ellátása, hanem minél alaposabb meg- kopasztása lebeg célként a szeme előtt. A külföldi sem vak, ezt már nagyon sokan észrevették, akik aligha öregbítik hírünket a világban. Hozzátéve mindehhez, hogy ha szolgáltatásaink nem is, de áraink az itteni tartózkodás járulékos költségeit beleszámítva — már közel vannak ahhoz a világszínvonalhoz, melytől idegenforgalmunk egésze még jócskán messze áll.

Egyetlen „technikai" apróság: Szekszárdi-ól az elmúlt héten hiába törekedett volna bárki valamelyik szocialista országba utazni. Nem lehetett kapni a szükséges kérőlapot, elfogyott.

Utazási irodáink szinte gombamód szaporodnak. Van a nagyhírű, régi IBUSZ, a megyék és városok idegen- forgalmi hivatalai, az Expressz, a Coopturist, a Volán alakulóban a Munkásutaztatási Iroda. Egyiknek a céljával sem lehet vitatkozni és azzal a szándékkal sem, hogy „nemes versenyben’ akarnak utaztatni. Bajos a versengés azonban, amikor a mind nagyobb fontosságot kapó közúti szállítóeszköz, az autóbusz, egyetlen cég birtokában van, és annak is kevés. Autóbuszaink egyelőre elférnek útjainkon. A valamiféle társadalmi rang fétisszerű jelévé vált gépkocsik azonban, ha az előrejelzéseknek hinni lehet, rövidesen elözönlik. Tehát, amíg a gépkocsi változatlanul eszköze marad az idegenforgalomnak, az út gátja lesz.

Mi következik mindebből? Természetesen koránt sem az, hogy húzzuk le a redőnyt a számaiban örvendetesen fejlődő idegenforgalom előtt, melyből a nálunk nem is mindig gazdagabb, de esetleg jobban szervező országok komoly nép- gazdasági hasznot húznak. Csak az, hogy ne képzeljünk többet magunkról, mint amennyit érünk és ne Ígérjünk többet, mint amennyit nyújtani tudunk. Csesznek, Sümeg és Eger, vagy Siklós vára soha nem kelhet versenyre a Rajna, vagy a Loire menti várkastélyokkal, a Balaton a Riviérával. Idegen- forgalmi kultúránkon, vendéglátóipari „egységeink” színvonalán azonban lehet és kell is változtatni, mert — használjuk ezt a szakkifejezést — „idegenforgalmi fogadóképességünkhöz” ez éppúgy (és olcsóbban) hozzátartozik, mint a szállodák, amelyek építése nagy anyagi áldozatokat követel.

O. 1.

FÖLDESI JÁNOS:

TÁJKÉP

Lila az égalja.

A szemed is az.

Vad álmok viharja

tépte, marta, lobogtatta,

sarkában egy kicsi

maradt is.

Olvad.

Oly szép a bukó Nap.

Bár tél van,

de oly tiszta az ég,

holnap már nem havaz:

elég a szívemnek az,

mi megmaradt,

ott,

szemedben

az a maroknyi tavaszi

Szép magyar nyelv

Bonyolító

osztály

A hivatal előcsarnokában hatalmas tábla világosítja föl az ügyfeleket, hogy mit hol keressenek, melyik osztály melyik ajtó mögött található. Az osztályok között ez is szerepel: bonyolító osztály.

A sors eddig kegyes volt hozzám, s megkímélt attól, hogy a nevezett osztállyal legyen dolgom, de ha úgy adódnék, hogy ide kell betérnem, százszor is meggondolnám, belépjek-e. Az ember ugyanis kizárólag azért koptatja a hivatalok küszöbét, hogy bonyolult ügyét elintézzék, szövevényeit kibogozzák, az egész ügyet pedig lebonyolítsák. Ha egy ügyosztály azzal foglalkozik, hogy bonyolítja az ügyeket, ettől sok jót alig lehet várni, hisz magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy az egyszerűt bonyolítja, a bonyolultat esetleg még jobban összekuszálja. Ez lenAz NDK tengerparti nagyvárosának, Rostocknak egyeteme az idén ünnepli alapításának 550. évfordulóját. Az egyetemet az egykori Hanza-város fénykorában alapították, de jelentősége az évszázadok során sem csökkent, s jelenleg kereken ötezer hallgatója van.

Képünk az egyetem központi épületét ábrázolja, amelyet a múlt században emeltek. Az épület előtt Blücher tábornok szobra, aki az 1813—15. évi csaták egyik híres hadvezére volt. Blücher tábornok Rostockban született.

ne a szóban forgó ügyosztály feladata? Valószínűleg éppen az ellenkezője, ám aki elnevezte az osztályt, ügyet se vetett a nyelvre, szavaink jelentésére.

A bonyolít ige már a XVI. században írásos emlékben szerepel, s jelentése ugyanaz volt, ami ma: az elintéz, egyszerűsít, megold ellentéte. A mind gyakrabban előforduló új gyakorlatban azt kellene jelentenie, hogy elintéz, ami ellen valójában nem lehetne kifogásunk, ha a bonyolítra találnánk új szót. A jelentésváltozás ugyanis éppenséggel nem ritka a nyelvben, a bőséges példákból csak néhányat idézünk: a büszke még a XVII. században is büdöst jelent, a cifra jelentése zérus, a korhely a reformáció idején kapta mai jelentését, ugyanis kanonokot (Chorherr) jelentett, a trágya szó pedig még a XVII. században is fűszert jelent. Ezért írt Gyöngyösi János versében „csókkal trágyáit ölelésről”, A marha eredeti jelentése vagyon, birtok, ezért nem nevettek a korabeli hívők, amikor Pázmány Péter így prédikált nekik: „Nincs a világon drágább marha a mi lelkűnknél!”

A példákat sokáig folytathatnánk, de bizonyságnak eny- nyi is bőven elegendő: a szavak jelentése nem örök életű, s nem egyszer egy-két évszázad is elegendő ahhoz, hogy ellenkező értelmet kapjanak. Csak az a fontos, hogy a nyelv legyen egyértelmű, senki ne gondoljon másra egy-egy szó kapcsán. A bonyolít ige jelentése egyelőre nem változott, egyébként nem is lenne értelme megváltoztatni. Amikor tehát egy hivatalban „bonyolító ügyosztályt” állítanak föl, természetes eszével senki nem fog arra gondolni, hogy éppen ez az osztály intézi el ügyesbajos dolgát. Jó lenne tehát megváltoztatni a szóbanforgó táblát, ha már a szó értelme egyelőre nem hajlandó változni, ugyanis az ilyen nyelvújítás csak arra jó, hogy az egyébként is lélektelen hivatali nyelvet tegye még bonyolultabbá, még kevésbé közérthetővé. Holott épp az ellenkezőjére lenne szükség.

CSÁNYl LÁSZLÓ