Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
Á német küldöttség liagjja el a termet 1945 május 9'én kapitulált a fasiszta Németország A zsákmányolt hitlerista zászlók a Kreml falánál. A végső összeomlás eseményei kísérteties gyorsasággal követték egymást. A fasizmus elleni harc a végső győzelemhez közeledett. 1945. április 30-án 14,25 órakor a 3. csapásmérő hadsereg harcosai behatoltak a Reichstagba, amelynek környékét mintegy 6000. fanatikus SS védte, harckocsikkal, tüzérséggel felszerelve. A harc szobáról szobára, emeletről emeletre folyt, végül május 1-én este az utolsó 1500 német megadta magát. Csak a kormánynegyed és a Tiergarten volt még a fasiszták kezén — és a kormánynegyedben a Birodalmi Kancellária, alatta Hitler óvóhelye. . Május elsején Krebs gyalogsági tábornokot, a német szárazföldi haderő vezérkari főnökét kísérték a 8. gárdahadsereg harcálláspontjára, ahol közölte: Hitler április 30- án 15 óra 50 perckor öngyilkos lett. Minden hatalmát Dönitz- re, Goebbelsre és Bormannra ruházta. Krebs közölte azt is: felhatalmazták, hogy felvegye a kapcsolatot a Vörös Hadsereg főparancsnokságával és tárgyalásokat kezdjen a tűzszünetről. Arra nincs felhatalmazva, hogy döntsön a feltétel nélküli kapituláció kérdésében, erre csak Németország Dönitz- vezette új kormánya hivatott. Este 18 órakor a német parancsnokság követet küldött, aki közölte: Goebbels és Bor- mann elutasítják a feltétel nélküli kapitulációt. Válaszul 18.30-kor szinte elképzelhetetlen erővei indult meg az utolsó roham Berlin központja ellen. Május 2-án reggel Weidling tüzértábornok, a berlini védelmi övezet parancsnoka tisztikarával együtt megadta magát, miután megparancsolta az ellenállás azonnali beszüntetését. Az ország más területein kisebb, szétszórt egységek továbbra is harcoltak a szovjet csapatok ellen, illetve tömegével igyekeztek amerikai—angol fogságba. Krebs tábornok mindent elkövetett, hogy a tárgyalások elhúzódásával időt nyerjen — a Dönitz-kormány Flensburgban székelt —, hátha sikerül kedvezőbb feltételeket teremteni a nyugatiak felé való orientációval. (Egy évvel később, a nürnbergi per során Dönitz, de Keltei és Jodl is szinte érdemként hivatkozott arra. hogy ezzel a manőverezéssel 700 ezer német katonát mentettek meg a szovjet fogságtól, a nyugati frontra való átcsoportosítással.) Május 7-én Reimsben a németek aláírták a nyugati szövetségesek előtt a feltétel nélküli kapitulációt. A Szovjetunió követelésére a szövetségesek megegyeztek abban, hogy a reimsi jegyzéket C6ak a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintik, azt Berlinben. a Hitler-ellenes koalíció valamennyi országának főparancsnokságai előtt kell aláírni, május 9-én. Május 8-án reggel érkezett Berlinbe A. J. Visinszkij. a Németország kapitulációjára vonatkozó okmányokkal, és megérkeztek a főparancsnokságok képviselői is. A fasizmus elleni harc fő terheit vállaló Vörös Hadsereg főparancsnokát G. K. Zsukov marsall képviselte, a szövetségesek főparancsnokságait Arthur W'. Tedder, az angol légierő mar- sallja. Spaatz tábornok, az Eoveeült. Államok hadászati lésierejének főparancsnoka, de Lattre de Tassignv tábornok, a francia hadsereg fűparancsnoka. Angol tisztek őrizete alatt érkezett meg a német főparancsnokság képviseletében Keitel tábornaev, Friedebnrg teneernagv és Stumpf repülővezérezredes. A jegyzék átadását Berlin keleti negyedében, a karlhorsti német katonai-műszaki tisz+i iiskola éttermében készítették elő. A kapituláció aláírására várakozva, Keitel idegesen jegyezte meg: — Berlin utcain áthaladva, mélyen megrázott a pusztulás látványa. A jelenlevő szovjet tisztek megkérdezték: — Tábornagy úr, az a látvány nem rendítette meg, amikor parancsára a szovjet városok és falvak ezreit törökék el a föld színéről, és ezek romjai alatt szovjet állampolgárok milliói, gyermekek tízezrei lelték halálukat? A leírások szerint Keitel el- sápadt, idegesen vállat vont, de nem válaszolt. A szövetséges hatalmak katonai vezetői Zsukov marsall dolgozószobájában gyülekeztek, amely a történelmi jelentőséget kapott te-c-m szomszédságában volt és pontosan 24 órakor léptek be a nagyterembe. helyet foglalva az asztalnál, amely mögött a falat a szovjet, az amennai. az angol, a francia nemzeti lobogó díszített. Jelen voltak a Vörös Hadseregnek azok a tábornokai is, akiknek csapatai a legrövidebb idő alatt zúzták szét Berlin védelmét, terdre kényszerítették a fasizmust, azonkívül ott voltak a szovjet, a külföldi újságírók, fotóriporterek. Zsukov marsall emelkedett szólásra: — Bennünket, a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságának, és a szövetséges hatalmak Főparancsnokságainak képviselőit felhatalmaztak a Hitler-ellenes koalíció kormányai, hogy átvegyük a német főparancsnokság képviselőitől a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló okmányt. Hívják be a terembe a német főparancsnokság képviselőit. Minden szem a bejárati ajtóra szegeződött. Elsőként lépett be Hitler jobbkeze, Keitel tábornagy, díszes öltözetben, feszes tartással, a kezében levő marsallbottal tisztelegve. öt Stumpf vezérezredes követte, szemében gyűlölet és tehetetlen düh. Végül Friedeburg tengernagy' és a kíséretükben levő tisztek. — Rendelkeznek-e önök a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmánnyal, tanulmányozták-e azt, és van-e felhatalmazásuk az aláírásra? — kérdezett. Zsukov. — Igen, tanulmányoztuk és készek vagyunk annak aláírására — válaszolt Keitel. — A német küldöttség lépjen ide az asztalhoz. Itt írják alá a Németország feltétel nélküli fegyverletételéről szóló jegyzőkönyvei. Keitel gyorsan felemelkedett, feszes tartást erőltetve lépett oda az asztalhoz és írta a’.a a jegvzőköny öt példányát, majd . Stumpf vezérezredes és Friede- * burg tengernagy, majd visszatértele asztalukhoz. Utána ismét Zsukov marsall szólalt meg: — Felszólítom a német küldöttséget, hagyja el a termet. Május 9-én 0 óra 43 perckor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmányok aláírása. Vajon, mire gondolhatott ezekben a percekben Keitel, szemben a győztesekkel, a szovjet, az amerikai, az angol, a francia tábornokokkal? Gondolt-e arra, amikor ó fogadta a leigázott Franciaországtól a feltétel nélküli megadást? Gondolt-e annak a parancsnak az aláírására, amelynek értelmében a Vörös Hadsereg fogságba esett komiszárjait, politikai munkásait mind agyon kell lőni? Vagy gondolt-e a másik — 1941. szeptember 16-i — parancsra, amely szerint ,,Egy német katona éleiéért. . . megtorlásul 50— 100 kommunistát kell kivégezni. A kivégzés módjának növelnie kell az elrettentés hatásfokát.” Gondolt-e arra, hogy az ő parancsa alapján végezték ki a hadifogságból megszökött angol pilótákat? Vagy arra az aláírására, amellyel elrendelte a gondos nyomozást „azoknak a fram-’áknak a rokonait illetően, akik az oroszok oldalán harcolnak”? (A Normándia-Nyeman légikötelék pilótáiról volt szó.) Egy bizonyos. Az OKW vezetője nem így képzelte katonai pályafutásának végét, mint ahogyan a náci hadsereg többi, korábban oly dölyfös tábornoka sem. Huszonhat év múlt el az emlékezetes május 9. óta. Keitel, Jodi, Ribbentrop, Rosenberg, Streicher, Kaltenbrunner és mások halállal lakoltak a béke, az emberiség ellen elkövetett bűntettekért. Akiket börtönre ítéltek, azok előtt már megnyílt a spandaui börtön kapuja. Nyugat-Németország- ban könyvek garmadája jelent már meg azóta, amelyek a náci hadsereget, tábornokainak, tisztjeinek, közlegényeinek hőstetteit dicsérik. Pedig nem ártana emlékezni 1345. május 9. első perceire amikor a „dicsőséges Wehrmacht dicsőséges tábornokai” megvert ebként kotródtak ki a karlshorsti tiszti iskola étterméből, a feltétel nélküli fegyverletétel aláírása után. Falusi asszonyok a családtervezésről E bben a hatszázlelkes községben az asszonyok a gyerekekét már nem otthon szülik, fogamzásgátló tablettáért és kürettre a 1.5 kilométerre lévő városba járnak. Az anyakönyvet minden évben bejegyzés nélkül zárják le. Évente nyolcan- tizen születnek, öt-hat pár köt házasságot, és négy-öt embert temetnek. A családok többsége kétgyerekes, egy ott van, ahol nem lehetett kettő, három ott, ahol másodjára ikrek születtek. Bölcsőde nincs, s ha nincs kire hagyni a gyereket, az asszonyok három évre otthon maradnok. Van hát „választék" a falu három utcájában. A tanácselnök velem jön, még tán örül is, hogy „megszínesíti" az egyforma hétköznap délelőttöket. Megyünk a családokhoz, az iskolába, óvodába. Egy ház, egy kérdés, egy ház, egy kérdés. — Leányanya? — Nincs. — Rossz lány, rossz asszony ?-— Az sincs. — Részeges asszony? — Nincs. — Bába? — Nincs. De mondja elvtárs. nő, kérdez indiszkrét dolgokat is? Mert akkor nem megyek be. így aztán hátra tolja a kalapját, és nekitámaszkodik a kapuoszlopnak. Agyontupírozott, kóchajú gyári munkás K. J.-né. A lavór fölé akasztott tükör előtt fésülködik. Ahogy bontja a hajáit, a nyaka belefeszül, félre húzott szája mögött üres lyuk, a hiányzó fogak helye. Nincs ideje megcsináltatni. — Hallott-e már a család- tervezésről? — Tervezés nélkül is két srácot hoztunk össze. — Nem akarnak több gyereket? — Na, ne nézzen marhának! Csizmás, munkaruhás férje sűrűn bólogat. — Élni akarunk. K. J.-né mióta megszülte a két gyereket, három év alatt ötször feküdt a kórház nőgyógyászati osztályán. Gyerünk tovább. Máyerné körbetáncolja a nagy ablakos, csiliáros, csipkés tisztaszobát. — Jaj, már azt hittem rézkarcot árul. Mert azt nemrég vettünk. Csapong ide-oda, de nem adja ki magát. Rendben van, elégedett, fogamzásgátló tablettát használ, mint még sok asszony a faluban. Gyerünk tovább. A. Józsefek. — Hogy tervezték az életüket? — kérdezem az asszonyt. — Semmit nem terveztünk. Összeházasodtunk. Asszony csípőre teszi vöröseres lapátkezét, rám néz. — Magának van lakása? És mennyi a fizetése? A Józsefné harmincöt éves. Otthon laknak, hátul. Februártól az Erdőgazdaságban dolgozik, házra gyűjtenek. Infe- kundint nem szed, „számol” és büszke rá, hogy nem esik minduntalan teherbe. G. Albertné. Kezet fogok minden asszonynyal, akivel beszélek. Vele is. Erőtlen, rettenetesen erőtlen a kézfogása. Nem is teszi teljesen a tenyerét az enyémbe, csak épphogy érinti. Ahogy be_ szélünk, behúzza vállát, nyakát, hegyes térdét illendően összezárja. Vallásos, egy gyerek anyja, harminckilenc éves. — Vetéltem. Nem tudtam kihordani, csak ezt az egyet. — Beteges? — Nem. Elcsinálódott tőlem a gyerek. — Tud-e írni, olvasni? — Kissé. így marad a rádió, azt szoktam hallgatni. Tiltott magzatelhajtás miatt utoljára 1950-ben halt meg egy asszony. Az iskolaigazgatótól azt kérdezem, hogy érezhető-e nagy különbség az egy-két, és sok- gyerekes családok gyerekeinek szellemi felkészültsége között. — Kevés itt a nagy család. Mi különben igyekszünk minden gyereket egyformán felkészíteni. Az óvónő elmondása szerint a faluban a helyzet a következő: egy gyerek ritkán, inkább a tanítóknak, kettő szinte mindenütt, aztán egy nagy szünet, és az idősebbeknél gyakori a hat-nyolc gyerek. Tálas néni tizenháromnak adott életet. Tizenegy él. Visz- szeres lábú, ép fogú, sima kontyú. Erzsink, Józsink. Terink, Pistánk, Marink .., Nagy család. — Megbánta? — Rosszak a gyerekek, ösz- szeférhetetlenek a menyek. Vesznek, gyarapodnak, de van amelyiknek soha nem taposom a perzsaszőnyegét. Mert minél többre viszik, annál jobban elfelejtik a szülői házat. Sír. A tanácselnök azt mondja, kitörtek belőle a szubjektív érzések. — Buta voltam. Csak az tűnt fel, hogy a sógornőmnek egy van. Utóbb gondolkodtam rajta, hogy ezt meg hogy csinálja. — Hallott-e fogamzásgátló szerről ? — Miről? — Semmelweiss-ről ? — Miről? Kcnyhakredencén névnapi torta, tetején marcipánrózsák. Idős Tálas József várja a névnapi köszöntőket. A kredenc felett festett falvédő, alul felül ível rajta a felirat: „Az én jó Istenemet könyörögve kérem, Hogy a kedves családomat Minden rossztól őrizze meg nékem”. Házról házra járunk. Egy gyerek, két gyerek, — Akarnak még? — Nem. — Miért nem? — Elég volt. Van így is épp elég bajunk. — Védekezik? — Mi ellen? — Mit terveznek? — Két hetet a Balatonnál. — Hát még? — Fürdőszobát. — Hát még? — Mit még? Nem elég? Nincsenek már falusi nagy családok, hat-, nyolc-, tízgyerekesek. Az életmód elvárosia- sodásával párhuzamosan kiseb- bedtek. Kisebbedtek, gazdagodtak. Házzal, szobákkal, autóval, nyaralóval. Ahogy kifordulok az utolsó kapun, a tanácselnök azt kérdi: — Na, mit intézett? — Mindent és semmit. D. Varga Márta
