Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
Egy köny v jubileuma Hetvenöt évvel ezelőtt — a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmával — jelent meg megyénkben egy könyv, mely máig a legrangosabb történettudományi kiadvány, melyet „a vármegye közönsége” kibocsátott. A könyv és szerzője egyaránt megérdemli, hogy az utókor emlékezetébe idézzük. A könyv címe: „Tolnavármegye története”. Ezen belül a szerző a második testes kötetben „Az őskortól a honfoglalásig” terjedő időszak feldolgozásáig jutott eL A szerző: Wosinsky Mór szegzárd i esperes-plébános. Nem papi rangja érdekli az utókort, mint ahogy a mű jellemzésére is gyenge kifejezés az, hogy a két kötet külön- külön is valóban „testes”. A korabeli nyomdatechnika remeke ez a munka, akár a szedését nézzük, akár a több ezernyi kiváló és érzékletes rajzot, képet és ábrát A szerző pedig mindmáig az egyetlen történettudós megyénkből, akit a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választott, munkásságával egész Európára kiterjedő — máig élő — hírnevet szerzett magának, legfontosabb történettudományi megállapításait idáig sem cáfolta meg senki, felfedezései korszakos jelentőségűek. 1907. február 22-én halt meg és egy esztendővel később már megjelent életrajza Haugh Béla tollából, aki a szekszárdi nyékot növelte rövidre nyírt sűrű, fekete barkója. Erősen kiálló arczcsontjai s előrenyomuló, nagy erélyre valló álla szinte kellemetlen színezetet kölcsönzött volna arczának, ha szép, nyílt homloka s finom metszésit, inkább mosolyra, mint beszédre nyíló ajkai nem szelídítik az összbenyomást. Ritkán, csak ünnepélyes alkalmakkor járt reverendában.” A nagyon jó tolira valló leírás szerint is roköhszéntfés embert nem kisebb író szintén megörökítette, mint Babits Mihály, a Halálfiaiban Gondos Ciril néven. Ezt Csá- nyi László kutatásai azonosították, több más „álnévvel” egyetemben. Wosinsky (akinek sokat vitatott helyesírási! nevét a saját aláírása nyomán közöljük így) 1854. március 28-án született Tolnán, lengyel eredetű famíliából. Apja negyven évig volt „Tot nán. Tolna vármegye egyik meglehetősen élénk forgalmú városkájában” orvos. Fia pap lett, előbb a baranyai Gödrén, majd Aparon káplán, később Lengyelben, Závodon, végül Szekszárdon plébános és címzetes apát. Papi funkciója kétségtelenül sokat segített tudományos működésében, amint hogy a lengyeli*’ gróf, Apponyi Sándor is. önmagát képezte, tehát autodimúzeumot alapító nagy tudós külsejéről a következő, érzékletes képet festette: „Óriási erejű, ölnyi magas ember volt; egyenes tartású, meglehetősen ruganyos, könnyed mozdula- tú. Széles válla, rendkívül erősen fejlett mellkasa nagy erőt mutatott, a mely sokat elbír, minden támadással szemben, s minden viszontagságok között is szilárd marad. Kissé kopasz, gömbölyű fejét egyenesen, keményen, de sohasem da- czosan tartotta. E tartásnak inkább ellenálló, mint támadó jellege volt. Borotvált arcza a képek tanulsága szerint ifjabb korában szép lehetett; de a férfi korban a régi szelid vonások elmosódtak, lelki tulajdonságokat kifejezők azonban sohasem voltak. Csak hatalmas testalkata mutatta az erőt. Az aranyos keretű szemüveg alatt mélyen bennülő, de mindig tágra nyitott, sötét szemei az első pillanatban nem hatottak kellemesen. Egyébként szelid és jóságos tekintetét tulajdonképpen a szokatlanul nagy, összenőtt szemöldök tette sötétté, a mely árnyékával elborította kicsi tömzsi orrát is. Ezt az árdakta volt, mint nagy kortársai közül szinte mindenki. Anyagi lehetőségei rengeteg utazást engedtek meg számára. Járt Svédországban, Dániában, Franciaországban, a Földközi-tenger partvidékén, a Közel-Keleten, a Zichy-féle expedícióval a Kaukázusban. Rendkívül széles látókörű és éles megfigyelő volt, rendszerező elme, aminek egyenes következménye, hogy — amint mondottuk — legfontosabb tudományos megállapításai egyszer s mindekorra helytállóknak bizonyultak. Két nagy felfedezése közül az elsőt a „lengyeli kultúra” népét megismertető ásatások jelentették. Ezzel a megyénkben község neve bevonult a történettudományba, hiszen a fejlett rézkor (időszámításunk előtt 2500—1900 között) népeinek nevét nem ismerhetjük. Wosinsky a kormeghatározást és a temetkezési rítusok megállapítását tökéletesen végezte el, olyan időben, amikor még távolról sem állhatták a mai tudósokéhoz hasonló eszközök rendelkezésére. Ezt követő, második nagy munkája „Az őskor mészbetétes díszítésű agyagművessége” címet viselte, melyben elsőnek határozta meg ennek a kultúrának európai elterjedését és az agyagedények technológiáját is. A mai olvasó talán csodálkozik azon, hogy a múlt láncszemeinek nyomon követése során milyen jelentősége van akár az ágyagédények díszítésének is. írásbeliség híján azonban ilyen jelekből kell következtetni arra, miként alakult a hazánkban élt elődök fejlődése, hiszen a mai Magyarország területe hozzávetőlegesen százötvenezer éve (!) emberlakta. Wosinsky kora minden nagy tudósával — Pulszky Ferenccel, Römer Flórissal, Hampel Józseffel, Fraknói Vilmossal — levelező kapcsolatban állt. így és tudományos rangja ismeretében, teljesen érthető, hogy őt kérték fel a munka megírására, melynek most hetvenöt éves jubileumára hívjuk fel a figyelmet. Nem volt könnyű dolga. Kérdőíveket küldött ki a községekbe és „mint a vármegye bolygó régésze, minden községben megfordult, gyakorlott szemével kikereste azokat a helyeket, a hol valami nyoma volt az őskorszaknak, s hacsak lehetett, mindenütt ásatott, kutatott, gyűjtött, jegyzett, rajzolt, és írt”, — írja életrajzírója. Ez a könyv sem más források kompendiuma, összefoglalása tehát, hanem önálló tudományos mű. Wosinsky megérdemli, hogy legalább az utókor ismerje el, ugyanis a maga idejének .szekszárdi közvéleménye ezt alig-alig tette meg. Előadásait Egy levelet hoztak nékem: Amerikából jött, meg kell fejteni, mint egy elmosódott, régen felírt receptet, ami már egyedül segíthet. A húgom írta — mondotta az olvasó, pesti öregember. — Los Angelesben él mór harmincnyolc éve, jól megy sora, csomagokat is küld néhai de; most az‘ én segítségemet kéri. Eszébe jutott egy vers, nem tud nyugodni tőle, megírja, amit tud belőle: meg kell szerezni, el kell küldeni néki! Olvasom a levelét, amit Szerén írt Amerikából, hogy „Drága Józsikám, most valami bogár ment a fejembe, és nem tudom megfogni, egy verset mondok magamban mindig és akárhol vagyok, mindig csak mondom és nem tudom honnét van, pedig egyszer szavaltam odahaza az iskolában. Leírom, amit tudok belőle, unszol belülről ez a dolog. Már az összes Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt és amit lehetett itt, mindent megvettem és nincs meg. Most azt gondoljátok, hogy Szerénke hugunk meg van bolondulva, pedig nem, csak nem tudok szabadulni tőle, meg kell tudnom, mi ez, és amit én akarok, azt nem adom fel és egy kis verssel csak elbírok, nagyon kérlek, szerezzétek meg és azonnal küldjétek el...” Hatvanegy éves ez az elszármazott pesti asszony, ez a Szerén, aki, mikor idehaza kislány volt még, az Elemér utcában lakott, a Murányi utcába járt ábécét tanulni, és bátyjára lett bízva délutánonként, a Józsira — hetvengyéren látogatták, halála után pedig elárverezett értékei iránt csak fővárosi tisztelői érdeklődtek, helybeliek nem. Szekszárdon most, az új építkezések során lassan eltűnő utca viseli nevét. A földből kinövő új lakótelepet a közbeszédben városszerte Wosinsky lakótelep, néven emlegetik. ORDAS IVÁN Kőbányai György: HZ IDÉZET éves már ez a Józsi —, 6 vitte magával a Ligetbe, a fás körbe, ahol még a Feld- nek nem volt kőszínháza, csak fából épült teátruma, s a palánkon be is lehetett les- kelődni. Ez a Szerén — meséli az olvasó, ez a Józsi bácsi, aki most verstöredébkel járja a várost, mint egy nehézen beváltható, életmentő gyógyszer receptjével — színésznő szeretett volna lenni, de az elemi után varrni tanult, a varráshoz is gyenge volt a tüdeje..., abba is hagyta, mikor férjhez ment, ezért is ültek hajóra oly hamar, az első háború után. Sosem kért semmit, csak most: honnét való ez a vers? Segítsen! Helyesírás-hibásak a sorok, nehezen olvashatók, ennyit lehetett kibetűzni: :„Jöjj árbocomra, jöjj és pihenj meg ott. — Jó tengerész, én nem pihenhetek ott, a vágy ragad engem, s a szívem beteg. — Sietnem kell az óceánon át, hogy megláthassam a távoli hazát.” Ki tudja ezt, miből van? Meg kell tudni: lélekmentés, már csak ez a foszló kötél, szakadozó vers köt negyven év és egy óceán távolából haza. ide, Pesthez egy Los Angelesben élő magyar asszonyt. A szerkesztőségben senki sem ismer rá. G., a színész, aki arról híres, hogy minden magyar verset ismer, és az ő beugratós játéka, hogy ki írta a „Mi fehérük ott a síkon, távolban”-t (merthogy az népköltészet), még ő sem tudta. A Múzeum körúti antikvárius, aki költeményes könyvek eladásában és eladók visszautasításában töltött el egy életet, csak támpontoti adott: talán Ábrányi, talán Vajda... Hajszoltuk a verset, már- már társasjáték lett. Lemásoltuk öf-tíz példányban a töredéket, így adtuk kézről kéz-' re: ki tudja? És tegnap, az egyik Nép- köztársaság úti cukrászdában felállt egy idős hölgy és az asztalomhoz lépett: „Én ezt tudom, de csak az elejét, nem az egészet” és behunyta a szemét és mondta éneklő hangon, mint egy kisiskolás: „Vándormadár. A gálya reng ... s a méla tengerész Fáradt szemével a magasba néz. — Borongó, ' síró alkonyág alatt. Lát fönn repülni vándormadarat ... Maradj velünk! Itt éden a világ! Balzsam a lég, nem hervad a virág! Feledd hu-iádat, úgyis mostoha! Hazát feledni? Nem lehet soha!” — Ki írta?! — Azt nem tudom. Kérem, mikor, volt az? Iskolai vizsgán szavaltam. De ha így is segítettem, írják meg Amerikába, hogy özvegv Lantos Ár- túrné minden jót kíván. Most már könnyebb volt megtalálni a verset. Vajdához nem is kellett nyúlni. Ábrányi Emil „Költemények” című kötetében fejezetkezdő vers: „Vadmadár”, A fejezet címe: „Haza” és az 1877-ben írt vers előtt a mottó: „Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel nem kívánom ...” Kimásoltuk az elfeledett költő vérsét, s lélekmentő küldeményével expressz légipostával átküldtük Amerikába.
