Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
Bertha Bulesés Két állomás között Ä vonat robog velQnfe. M~ ikonyodik. Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vastestek rángása közben. Köd- fátylak: ereszkednek a dombok közé. A csaiitos földszegélyeken fácánok kakattolnak. Némelyik magasba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzölögnek. Aprócska fények parázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik mára tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket, s a megbar- nult fanyar illatú levelet. A vonat ringat, imbolyog. Becsukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyaiban. Néha megáll, néha füttyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé. Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A fülkében ég a villany. Az ablaküveg feketén csillog. Nekifeszül a nyirkosán puha. tavaszi éjszaka. Nem tudom mikor állt mega vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szemközti ülésre esik. Uj utasok. Egy férfi meg egy nő. Beszélgetnek. érkezik megmutatjuk az üvegen át. Úgy adta. tnintba egy vármegyét adna... — Utálatos egy nőszemély, annyi biztos — mondja a szőke nő, s a bonbonos dobozról lefejti a celofánt. Amint felszakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül Szétnyomja a szájában, csámcsog. — Ehető? — kérdezi a férfi. — Rumos. — Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek... Nahát ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem... A férfi kinyitja a kezét és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágta a csokoládét, szürcsög. A nyála aztán ki- fröccsen. rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendőtől. tos módon éppen ez enyém volt Húsvét táján történt a dolog. éppen kitavaszodott. Az ünnepekre, úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaérkeztem Sztálinvárosba, Seffer részegen feküdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról hozott tiszta ruhákat-. Ahogy ott matattam hirtelen észrevettem, hogy a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá. aztán újra a szekrényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt. Seffer megérezte, hogy nézem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosán ragadt a testéhez. •— A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még rumot... — Az báj... Egyedül maradtál itt a szálláson... — Egykomám, jatt a jattban és végeztünk... Ne hidd, hogy én... Én az egész rumot neked vettem. — Nem tudom mit csinálok csizma nélkül. Holnap, azt hiszem, feljelentést teszek a rendőrségen. — Ellenem, egykomám...? — Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen. — Egykomám nem javallom ezt. — Miért nem javallod? — Jatt a jattban. Itt a rum. Nefyed vettem. — A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt. — Egykomám gondold meg ezt a dolgot, én most lemegyek vacsorázni. — Jövőre inkább Francia- országba menjünk — mondja a nő. — Bitang árak vannak ott.. — vélekedik a férfi. — És itt?... És az ajándékok a testvéreidnek...? — Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot... — Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak... Különösen a Stefi nővéred... Nahát, ilyen egy maskarát... Miért pösze ez a nő, Feri? — Pösze? Észre sem vettem. — Pösze. Kiáll hatatlanul pösze. S ahogy vizslatott eng- gem! Azt hiszi, hogy én a menekülttáborban akaszkod- tam a nyakadba... — Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején... — Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját. — Nem pösze. — Teljesen pösze. Pösze és irigy. Azt mondja nekem: „csinos ez a kis ruhád... Biztosan hoztál néhány kosztümöt még...” Azt hitte majd lerántom magamról és neki adom... Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom én naponta... Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni... — Nem gondolnak semmit... . — Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer újra otthon lehetnék Los Angelesben ! — Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád? — Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először. — Lajos atyával majd megiszunk néhány üveg whiskyt, aztán jatt a jattban és végeztünk. ANYÄK NAPJA 1971, (Gottvald Károly felvétele.) Hirtelen a férfire nézek. Fekete, sima hajú úriember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez úgy látszik még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke, nagy arcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az ajkai között. — „Jatt a jattban és végeztünk.” — De ismerős ez a mondat, s a hangszín. KI ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyar- országon? Mikor vajon? Budapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele- nyilván 56-ban disszidáltak. Ki ez az ember? — Elővehetnél valamit —- szólal meg újra a férfi. — Együk meg a bonbonokat... — Szegény Stefi azt hiszi, elvisszük a bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben és ha látogatónk Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szétterül az ingen, már a vakolatlan házakra is emlékszem, s a vasműre is, ahol szolgálatot teljesítettünk. Legfőképpen azonban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában- s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk Sefíernek már akkor is volt egy fehér ingje, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, kivasalta. Munka után, vagy a szabad napokon alvás után mindig magára húzta az inget. Ennek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt. Nem mosakodott. Illetve az arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingen aztán nap mint nap zsírfoltok, sörfoltok, főzeléknyomok keletkeztek. Seffer mégis azt hitte, hogy fehér ingében felettünk áll, más anyagból Van. mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajnála— Megjöttél egykomám™? — kérdezte. — A szekrényben hagytam a gumicsizmámat. És most nincs ott — mondtam. — Egykomám, mit jelent nálunk egy gumicsizma. — Szeretném tudni, hová lett a csizmám? Seffer felült- jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett és kiemelt onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott: — Igyál egykomám, rumot. Ez a rum jót tesz... — Szeretném tudni mi lett a gumicsizmámmal? — Előbb egy kis rumot ja- vallanók... Ittam egy kortyot az üvegből. aztán újra megszólaltam: — Hol van a csizmám? — Egykomám jatt a jattba és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum... Én már csak egy kortyot iszom... — Hol a csizmám? — Na egykomám, ne borzo- lódj! Jatt a jattba és végeztünk... — A csizmámat szeretném látná. Seffer vigyorogva érkezett haza. Már ágyban voitam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat: — Na egykomám, meggondoltad? — Vissza akarom kapni a csizmámat. — Ne akard komám... Jatt a jattban, és akkor nem bántalak... Várt. leült az ágya szélére. Hallgattam és figyeltem mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt kinyitottam a bicskát és vártam. — Mocorogsz? — kérdezte. Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott. — Na. egykomám, jatt a jattban és végeztünk... — szólalt meg halkan. — A cs zmámat vissza akarom kapni — mondtam. Féláülií lassan ’közeled«?® Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, . aztán hosszú csend után einevette magát. — Tedd el a kést egykomám. Én csak vicceltem™ Minden viccnek bedőlsz...? egykomám itt a rum, igyunk! egyet inkább. Iszunk aztán jatt a jattban. — Nem iszom — mondtam, Seffer sem ivott. Sokáig üldögélt az ágya szélén és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tudtam, mire gondol. Eszem ágában sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már- s nehezen bírok a szem- pilláimmal. — Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyból figyelt. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és idegesek. Ha Seffer alatt meg- nyikordult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskát marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant fel az ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt: — Egykomám, így mi , soha többet nem alhatjuk ki magunkat... Bízzunk egymásban egykomám... Jatt a jattban és kész... Nem válaszoltam. Néztem a száját, s az arcát, hogyan mozognak a ráncai, izmai. Reggelig virrasztottuk egymást. Akkor aztán elmentem a rendőrségre és bejelentettem, hogy ellopták a csizmámat. Megkérdezték, hogy kire gyanako- dok? Azt mond tóim, hogy senkire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha ne maradjanak egyedül. nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s á munkások közül volt aki kabát, volt aki ünheplő nélkül maradt. Meredten nézem. Rág és nyel. Markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettint- get a nyelvével, aztán megszólal : — Mondja jóember, nem látott még idáig csokoládét? — Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabáinak... — Ne mondja... És miért? — Mert lezabálják az ing- jüket A fehér ingjüket, Seffer. .. Megráng az arca. A szőke nő először a férjét, aztán engem vesz szemügyre. — Seffert mondott? — kérdi a férfi. — Seffert .: — Hol találkoztunk...? — A vasműben... ; — Nem emlékszem. — Az enyém volt az a csizma... —- Nem emlékszem... Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló vagyok, — Mit talált fel? — Legutóbb egy tejesüveg- tartót. Műanyagból készül és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg. — Gratulálok, remélem jól jövedelmezett. — Jól, nem panaszkodhatunk. .. Odakint mi valakik vagyunk... — Én ismertem egyszer egy Seffert, aki... — Régi dolgok... Odakint, tudja... — Tudom. Elfordulok. Az ablaknak nyomom a homlokomat. Kibámulok a sötét, athatolha- tatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a s-állés, a vaságyak, a bádogszekrény,' s a bicskám... Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egv nagy fekete tömb, mindent eltakar.
