Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
♦ Naqyotmondók Misutka és Sztaszik a parkban ültek egy pádon és beszélgettek. így: — Sztaszik, te hány éves vagy? — kérdezte Misutka. — Kilencvenöt. Hát te? — Én száznegyven. Tudod, régebben én nagy voltam. Olyan nagy, mint Borja bácsi. De aztán kicsi lettem. Visszafelé nőttem. — Furcsa... Én meg előbb kiesi voltam, aztán megnőttem, majd ismét kicsi lettem... S persze rövidesen nagy leszek majd megint. — Amikor én felnőtt voltam, a legszélesebb folyót is át' tudtam úszni. — Keresztbe? — Dehogy! Hosszába1 — Nem nagy vicc... Én egyszer a Csendes-óceánt úsztam át. — Én meg repülni is tudtam. Mint a sas. — Tényle’g?... Hát akkor repülj! Hadd lássam! Sztaszik felpattant, kettőt- hármat legyintett a karjaival, mintha azok szárnyak lettek volna, majd csendesen visszaült Misutka mellé: — Már nem megy... teljesen kijöttem a gyakorlatból. Nagyon régen repültem utoljára... Misutka elmélázott: — Én egyszer, — szólalt meg kisvártatva, — fürödtem a tengerben és rám támadt egy cápa. Persze én sem hagytam magam, jól orrbavertem mire "a cápa , leharapta a fejemet. — Ezt már aztán nem hiszem! Ez mái" hazugság... Hiszen akkor meghaltál volna! — Ugyan!... Kiúsztam a partra és hazasétáltam — fej nélkül? — Persze, hogy fej nélkül!... Az ember a lábával szokott sétálni és nein a fejével! — Nagy lókötő vagy, hal- lod-e?! Hiszen a fejed most ott van a nyakadon. Ez hogy lehet?1. — Másik nőtt. Sztaszik törte a_ fejét, törte, törte, nagyon szeretett volna túltenni Misutkán. Végül megszólalt: — Engem egyszer Afrikában megevett egy krokodil. — Ezt nem hiszem! — Pedig igaz. Nem hazudok. — Akkor hogyan élsz most mégis? — Mert aztán mindjárt kiköpött. — Még hogy kiköpött! — vakarta meg a fejebúbját Misutka, hiszi a piszi!... Hanem ezt hallgasd meg! Sétáltam egyszer az utcán, körülöttem villamosok, buszok, teherautók robogtak... — Ezt már hallottam, — vágott közbe Sztaszik, — most majd az jön, hogy elgázolt egy villamos. Erről már hazudtál egyszer. — Várd ki a végét!... Mondom megyek, sétálok az utcán, hát egyszer csak reccs! — ropog valami a talpam alatt. Mi a fene az, nézek a talpam alá...? Mit gondolsz, mi volt? Egy autóbusz! Palacsintává tapostam egy autóbuszt!... Sajnos, nem vettem észre, hogy közeledik, így nem én voltam a hibás. — Ezt aztán meséld a... — Nem hiszed?! — Nem! Még hogy palacsintává taposott egy áutóbuszt!... Ném mondanád meg, hogy milyen busz volt az? — Dehogynem. Játékautóbusz. .. Egy kis óvódás játszott vele egyik kapualjban és... — Mit hazudoztok ti itt már megint össze-vissza?! — toppant oda váratlanul eléjük a szomszéd, fiú Igor. — Nem szegyellitek magatokat? — Nem hát. Mért szégyellnénk. Senkinek sem ártunk vele, senkit nem csapunk be vele. Csak kitalálunk egy-egy érdekes mesét és kész! — Mesét! — legyintett Igor. — Öcska hazugságot! — Az eszed tokját!... Te azt hiszed, hogy olyan köny- nyű ilyesmiket kitalálni? — Már mért ne lenne köny- nyű?... Semmiség. — Hát akkor találj ki te is valamit! — Ahogy parancsoljátok!... Már mondom is... izé.., szóval. .. Igor ■ felbámult az égre, lenézett a porba, pislogott jó néhányat és — hosszan, hosszan hallgatott. — No, mi lesz már! — sürgette a két fiú. — Mondasz valamit, vagy nem? — Mondok, mondok, csak hadd gondolkozzam már egy kicsit... szóval... vagyis hát... ■Á, ti csak össze-vissza fecsegtek itt mindent és semmi hasznotok nincs belőle. De ha én hazudok... izé, mesélek valamit, abból nekem hasznom is van...- Mint például tegnap, is. ; — Halljuk! — Tegnap anyu és apu elmentek hazulról! Ketten maradtunk otthon a húgommal. Irocska elaludt, én elővettem a konyhaszekrényből egy üveg lekvárt és mind belakmároz- tam. Persze, aztán begazoltam, hogy baj lesz a torkóskodás- ból és kitaláltam valamit... Bekentem-az alvó Irocska szá- ját lekvárral., S amikor anyuék hazajöttek, — szóval a többit képzelhetitek... — Képzeljük!... A húgod kapott ki helyetted... — pat- ■ tant fel Igor mellől felháborodva Misutka. — Hoiív te mi lyen arcátlart‘'lüdsz lenni! ,Ríenj innen! — állt fel a pádról Sztaszik is. — Mi nem játszunk egy ilyen... — Megyek is — indult el Igon — Gyáva kis fajankók vagytok... TÉNAGYSÁNDOR: AZ EMBER ÉSZRE SEM VESZ Itt van ez a perc is — és jön a következő. Osztódik, önmagát szüli az idő. Néhány perc múlva Misutka és Sztaszik is hazaindultak. Utköben megálltak egy fagy- laltosbódé előtt. Nagy nehezeh tudtak csak összeszedni a zsebeikből egy adag fagyira való aprópénzt. — Vegyünk egy adagot és osszuk ketté, — javasolta Sztaszik. — Jó. Hazavisszük és otthon kiskanállal pontosan kétfelé osztjuk. Házukban a lépcsőhában Irocskával találkoztak. A kislány az ajtajuk előtt ült és pi- tyergett. — Miért sírsz, Irocska? — kérdezte Misutka. — Anyu nem enged ki játszani. .. 4 lekvár miatt... pedig. .. pedig nem is én... — Tudjuk, — néztek a szemébe komoran a fiúk. — Mindent tudunk. — De azért ne sírj, Irocska — vigasztalta Misutka. — Gyere, neked adom a fagyiból az én részemet. — Én is odaadom az én részemet, — mondta Sztaszik. — Gyerünk! — Dehát... dehát akkor nektek mi marad? — tétovázott könnyeit törölgetve a kislány. — Velünk ne törődj, — legyintett Sztaszik. — Mi már torkig vagyunk fagyival. Vágy tíz adagot megettünk ma. — Jobban mondva tizennégyet — lódított tovább Misutka. — Vagy ha úgy vesszük... — Húszat, vagy huszonnégyet is ^ejpr^ént. Ha úgy — Az miridegy, azért mégis csak osszuk el három felé, — ajánlotta jószívűen Irocska. — Nem bánom — mondta Sztaszik. — Én sem — szólt aztán Misutka. A fagyit három felé osztották, s az udvarra kiülve nyalogatták. • — Nagyon finom! — cset- tintett boldogan Irocska. — Nálam senki sem szereti jobban a fagylaltot, — mélázott el Sztaszik — Egyszer megettem egy egész vödörrel — Nem nagy valami, — biggyesztette le az ajkát Misutka. — Én a vödröt is megettem !... Baraté Rozália fordítása Elhasználódik o. sejt anj/a. kicserélődik, újra épül — keresi magát az ember, a változásba beleszédül. Nyiholaj Nossovs PÁKOL1TZ ISTVÁN: KÖNNYEBBEN Ha a marslakó úr egyáltalán ad valamit a szokásra, jómodorra, aligha jön furkósbot nélkül. De az sem valószínűtlen, hogy tarisznyájában Shakespeare-kötet is akad a hamuba sült pogácsa mellett. Könnyebben dűlőre jutnánk. Szoborgyárban Elhasználódik, kicserélődik, pusztítja magát a jelen — Az ember észre sem veszi: már a következő perc is történelem. (MTI foto — KS) Faragják, formálják, vésik az új köztéri szobrokat a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat műtermében. A most készülő szobrok többsége vidéki tereket, középületeket díszít maid. Samu Katalin Mackók című szobra, amely a fábián- sebestyéni új óvoda elé kerüL . R. Kiss Lenke diszkútját Veszprémben állítják fel. A háttérben Balatouszéplakra kerUlő női torzó, Marton László alkotása.
