Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

Íz érvényesülés útjai — és gátjai Az elmondandók leírásához az alapötletet a május 15- én megnyílt „Ifjúkori bűnözés” — a látogatottság és az ér­deklődés jelei szerint az utóbbi időkben talán az egyik leg­sikeresebb — kiállítás adta. Egyáltalán nemcsak az itt szerzett tapasztalatokról lesz azonban szó, hanem jóval ko­rábbiakról Is, reméljük, tanul­ságosakról. A tököli ifjúsági büntetés- végrehajtási intézet magas drótkerítését ábrázoló fénykép- felvétel előtt két fiatalember beszélget. Az egyik: — Te! Hiszen te már láttad ezt! — Láttam! — Na én? Nem dobogtatja meg a szívedet? A kérdés bárdolatlan. a hí­vatlan hallgató egy kis provo­katív csengést is hallani vél mögötte. Az, aki már látta a tököli intézetet belülről, kény­szeredetten, kelletlenül le­gyint: — Elmúlt! Tudod jól, hogy melózok! A harmadik táblától már külön nézik a kiállítást és nem is együtt távoznak. Valamivel később, fél dél­utáni őgyelgésünk során ugyan­ott, de a fantasztikus tetová- lási részleteket bemutató fény­képek előtt másfajta vélemény hangzik el egy kisebb csoport­ból: — Ezek aztán vitték vala­mire! Mi kell tehát voltaképpen az érvényesüléshez, ahhoz, hogy valaki vigye valamire? Néhány összegyűjtött válasz, egyelőre azok szájából, akik még nem érvényesültek. — Munka! — Tudás! — Mázli! — Protekció! — Az, hogy az embernek már otthonról adjanak do­hányt, amikor az életnek neki- - indul. Persze, utána tudni is kell a szakmát. — Idő! — Helyezkedni kell tudni! Magas rangú rendőrtiszttel beszélgettünk a kiállítás meg­nyitása napján, akinek kevés tétlen percet engedélyez a szakmája, mégis optimista. A kezén átfutó nyomozások vég­eredményeként aránytalanul ritkábban derül fény súlyos bűncselekményekre, mint tíz, vagy tizenöt évvel korábban. A közbiztonság is sokkal jobb, mint ahogy azt az egyes ese­tekből könnyelműen általáno­sítok vallják. — Sok fejben azonban még éppen elég zavar van! Olykor természetesen az élet­ben is. A már érvényesültek, tehát valamilyen rangos szak­mai és társadalmi pozíciót el­értek, sok éven át gyűjtött válaszai között tallózva, az összbenyomás egyöntetűbb. Majdnem valamennyi egyet­len szóban összegezhető: — Munka! Variációs különbségek ter­mészetesen vannak. A főmér­nök a szakmai ötletességet is hozzá teszi, az orvos hivatása, a mezőgazdász a föld szerete- tét. Egy fővárosban élő, or­szágos hírű kollégánk a sza­kadatlan tanulást, a pap is­ten segítségét. Mindenki aszerint, annyit, amennyire kedve van bővebben beszélni a témáról. Emberi gyengeség talán (de cseppet sem biztos, hogy kizárólag csak az), mégis úgy tűnt, hogy ki-ki szíveseb­ben szól arról, ami gátolja az érvényesülésben. Itt eleve ki kell kapcsolni valamit. Nem természeti tör­vény és alkotmányunk egyet­len paragrafusa sem írja elő, hogv mindenkinek érvényesül­nie kell, a szó közértelmezés sze­rinti tartalma szerint. Elmarad­hat az érvényesülés kinek-kinek képességei híján is, vagy egysze­rűen azért, mert vágyait már eleve kevesebbre méri, nem tör magasabbra. Boldog és kiegyensúlyozott emberként élhet valaki az emberi kor felsó határáig, mint termelő­szövetkezeti gyalogmunkás. Nem kötelező segédmunkásság­nál többre vinni, amint, hogy egy üzemet irányítani, embe­reket gyógyítani, gazdaságot vezetni, újságot írni és istent szolgálni sem az. Ha azonban valaki bármilyen szakmában már eljutott egy bizonyos, joggal kiérdemelt szintig, ak­kor mégis érdemesnek tűnik azt boncolgatni: mi a véle­ménye, milyen körülmények gátolták eddigi, vagy gátolják ezutáni érvényesülését: — a fentiek alapján természetesen kiiktatva a sorból a saját hi­báját. A főmérnök szakágazati felettesei koncepciótlanságára panaszkodik. A koncepciótlan­ság nem biztos, az viszont igen, hogy a felettesek még so­sem kísérelték meg a maguk igazát érvekkel bizonyítani az övével szemben. Utasítottak, de nem magyaráztak, amihez csak formailag van joguk, er­kölcsileg nincs. Az orvos fő­nöke szakmai féltékenységére hivatkozik, aki minden olyan esetet, melynél a gyógyulás érdekében „brillírozni" kell, magának tart fenn. A mező­gazdászt most éppen semmi se gátolja, de az ország más ré­szeiben nyolc, vagy tíz esz­tendeje fecsérlődött emberi­leg összeférhetetlen vezetőkkel való tusakodásra. Ott és ak­kor nem sikerült megmutat­nia mit ér, azóta, más közegben igen, tehát mégis ér valamit. A nyugdíjkorhatárt már átlé­pett idős kollégánkban egy hosszú pályafutás fő fájdal­maként máig sajog, hogy min­denkori feletteseitől jó fizetést ugyan kapott, de a munkáját elismerő jó szót soha, csak — bár természetesen ez a fonto­sabb — az olvasóitól. A fiatalok közül, akik pa­naszkodtak, apróbü-nagyobb, vélt vagy valós (ezt megítél­ni nem tudtuk) munkahelyi sérelmeket említettek. „Kito­lást”, „pikkelést”, szakmájuk mesterfogásait régi mesterek módjára féltett titokként őrző főnököket. Úgy érezzük, hogy a fej eic­hen lévő zűrzavart említő rendőrtisztnek igaza volt. Tisz­ta ésszel gondolkodva, aligha akadhat bárki, aki tagadhatná, hogy történelmünk során még soha Magyarországon nem nyílt ennyi állampolgárnak le­hetősége képességei kibonta­koztatására, amit nyugodtan egynek vehetünk az érvénye­süléssel. Az utakat felsorolni képtelenség, nincsen számuk. A gátakat („mázli”, „protek­ció” és így tovább), már köny- nyebb. Ugyanazok az emberek azonban, akik mindezt tudván- tudják, ha éppen eltöprenge­nek felette, csak a saját hasz­nukat, vagy azt se nézve te­remtenek embertelen körül­ményeket, gátakat másoknak. Az „Ifjúkori bűnözés” kiál­lítás szélsőségeket mutat be. Ennek ürügyén jutott eszünk­be, hogy másról, de ide is tar­tozóról írjunk. ORDAS IVAN Ha ismerős, az más... — Ilyenkor nyílik ki a bicska az ember zsebében! — fejezte be előadását ismerősöm, aki frissen, gyor­san arról tájékoztatott, milyen újabb intermezzóit élte át a jól ápolt kapcsolatok hétköznapi hasznának. — Hát szóval — tette még hozzá — írhatnak ma­guk, amit akarnak, annyi az, mint a falra hányt borsó. Úgy nézem, még egy évtized múltával is lehan­goló igazságként citálhatjuk, hogy akinek isten a barátja, könnyebben üdvözül. Jobb híján ebben ma radtunk, amikor a viszont­látás reményében elköszönve, elváltunk. Nekem, csak egy emlékként őrzőit szalonnázó bics­kám van, az is otthon. így nem tudott kinyílni a zsebemben semmi. Kárpótlásul azzal ízesítettem haza­felé tartó poroszkálásomat, hogy eltűnődtem azon, a szocialista összeköttetésként is emlegetett fogalmon, aminek itt-ott előforduló fölbukkanása okkal és jog­gal sérti azokat, akik nem rendelkeznek összekötteté­sekkel. Vagy, ha mégis, nem jut eszükbe mások rová­sára visszaélni kapcsolataikkal. Világért sem szeret­ném rózsaszínűbbé varázsolni azt a társadalmi hely­zetképet, aminek alapja, tárgya, kerete a ma. De ne­kem az a tapasztalatom, hogy a kapcsolatokkal élők és visszaélők vannak kevesebben. Namármost... ha ezt elfogadjuk, akkor a dolog lényegéig hatolva is­merjük el gyorsan, hogy a protekció elleni hétköz­napi harcban nem elég a kivételezés ténye fölött há- borogva odébbállnunk. Ha egy piaci tömegben, vala­kinek kiemelik a zsebéből a pénztárcáját, és ezt a kárvallottságra kiszemelt észre is veszi, nem bámul néma csodálkozással a menekülő tettes után, hanem tolvajt kiált, s ez az a kiáltás, ami még közönyösség­gel vádolt napjainkban is úgy hat, mint egy vezény­szó a galádság elkövetőjének kézre kerítésére. A tetten ért protekciózás vajon mikor vált ki már ilyen aktív reakciót? Én el tudom képzelni, hogy sor kerül erre. Mikor? Amikor állampolgári jogainkat a kötelességekkel összhangban kezdjük érvényesíteni, és nem tűrjük el sehol, semmiben, hogy a társadalom számára végzett hasznos munka alapján kivívott egyenlőségünk elvét bárkik, bárhol megsértsék,-w* .4M i»,. — 11 — * Nyolcvanéves tűzoltótestület Vasúti fasor — S..,ks/.árd. Érdi Judit rajza. (A döbrököíi önkéntes tűzoltó- testület most ünnepli fennállásá­nak 00. évfordulóját. Tolna me­gye egyik legidősebb testületé a üöbröközi). Surányi Imrével és idős Gil- lich Ferenccel beszélgetünk a jubileumról. Surányi Imre, a tűzoltótestület parancsnoka, idős Gillich Ferenc pedig a testület egyik veteránja. Szűk körünkben tehát együtt a teg­nap és a ma. A régi okmányok egyikét böngészgetjük: „Névjegyzéke a döjyröközi önkéntes tűzoltótes­tület működő tagjainak az 1898. évben”. — Ebben a névsorban szere­pelnie keil édesapámnak is — mondja idős Gillich Ferenc —, mert a testületnek alapítója és később is oszlopos tagja volt. Nézzük csak... Itt is van... Gillich Sebestyén... E családból már a negyedik generáció is bekapcsolódott a testület munkájába, ugyanis idős Gillich Ferenc fia is tűz­oltó volt, most pedig úttörő unokája szorgoskodik a tes­tületben. — Miért alakult a testület, mi táplálta tagjaiban időről időre a lelkesedést? Kérdésem, azt hiszem, nagyon is jogos volt, hiszen az ön­kéntes testületi tagság mindig azt jelentette, hogy érte nem járt fizetség, ráadásul a pi­henőnapok, a vasárnapok egy részét mindig elvette a köte­lező gyakorlás. — A veszedelem megelőzése és megfékezése. Sok volt a tűz, és az emberek rájöttek, hogy ellene csak szervezett összefogással védekezhetnek. Ez a felismerés volt e társa­dalmi és közmegbecsülésnek örvendő mozgalom kibonta- koztatója országszerte. A tes­tületi életben való részvétel Döbröközön is. másutt is meg­tiszteltetésnek számított. A mű­ködési kör az idők folyamán kibővült bizonyos kulturális ténykedéssel is, s e testületek sok tekintetben valósággal a falu társadalmi életének a központjává váltak. — Abban az időben az volt a szokás, hogy főként az ipa­rosság kapcsolódott bele a tes­tület tevékenységébe. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy az iparosok többnyire a falu belterületén tartózkodnak nap­közben is, így aztán tűz ese­tén azonnal készen álltak a közbeavatkozásra. A paraszt­ság szerteszéjjel, a határban dolgozott és csak később ér- keznetelt a helyszínre. Tűz ese­tén mindig kongattak. Az a testületi tag. aki közel lakott a szertárhoz, odarohant, a többiek pedig közvetlenül a tűzhöz. Azonnal lekapcsoltuk az elérhető lófogatokat és va­lamennyivel hordattuk a vizet a tűzhöz. Rendeletben ki volt adva, hogy ilyenkor lóío3attal nem lehetett elhagyni a falu területét, minden erővel se­gíteni kellett a tűzoltókat. Hogy ne legyen vízhiány, építtettünk a falu központjá­ban egy nagyobb víztartályt. Még most is megvan, csak már nincs rá szükség, mert vízvezeték van az egész falu­ban és szükség esetén a tűz­csapokról jön a víz. — Gyakran akadt a tűz­oltóknak munkájuk? — Sajnos, igen. Akkoriban sok volt Döbröközön is a zsú- pos ház. Alig múlt el hónap tűz nélkül. Hol a gyermekek okozták, hol pedig a kemencé­ből kipattanó szikra. Meg­esett, hogy egyszerre két tűz­höz is kellett rohanni. Gyak­ran keletkezett tűz a szérű­kön. Tessék elképzelni, hogy a főutcán végig, csupán két cse­réptetős ház állt és mindenütt petróleumlámpa, kemence... Mindehhez jött a régi rossz mozdonyokból kipattanó szik­ra veszélye. Még a második világháború után is leégett miatta a szőlőhegyen jó pár ház. — A jelenlegi körülmények? Surányi Imre: — Itt is villany van, ez tu­lajdonképpen már nem is új­ság de a tüzek megelőzése szempontjából lényeges. Zsú- pos ház... Számoljuk csak össze... Nincs tíz az egész fa­luban. A technikai felszerelt­ségük pedig lényegesen jobb, mint Gillich bácsi fiatalkorá­ban volt. De a feladat, a fele­lősség nem csökken, inkább nő. hiszen mindenütt, értékek hamozódnak fel és egy esetle­ges tűz az emberek testi épsé­gét is veszélyeztetheti. Foko­zottabb mértékben kerül elő­térbe a megelőzés. A mun­kánk nagyobbik részét ez adja és ez természetesen sokkal jobb, mintha havonta kellene rohannunk a tűzhöz. Hogy el ne kopogjam, három évvel ez­előtt kellett utoljára kivonul­nunk tűzhöz. B. F.

Next

/
Thumbnails
Contents