Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
I T A L O C A L V I N O t As etluordo A lecsavarhat óság! — ez az olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét... már e mozdulatra összefut szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy keménytojás céklával, esetleg kukoricamáié szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen — olyan éppen, akár térképen a szárazföld, s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye is van az ember fiának, s imigyen hozzá is láthat. Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minek utána lecsavarta a fedőt s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyo- lált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt ösz- szepréselve!... Egészen tömbszerű lett, megmerevedett Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni” — gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal. Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság: lassanként e szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leül egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra. „Vajon miért, hogy itt oly örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízét, míg ha otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés meg szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?” — gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!” S már újra kedvetlen — tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fém íze van az ételnek; de legalább e gondolat motoszkál a fejében: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle — nem ízlik az ebéd!” Egyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz’ ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az éthordó fenekéről — ezek a leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság. Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki- nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy a közeli cukrászdába ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládésdobozokat, elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biüiárd- automata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhes, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba. Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem; biztos a gazdaságosság okából — nagyobb tétel kolbászt vásárolt Három este egymás után kolbász és sárgarépafőzelék volt vacsorára. Mármost az a kolbász kutyaeledelnek készülhetett: már a szagától is elment az ember étvágya. Ami meg a répát illeti — ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo mindig is ki nem állhatott Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosán. Feledékeny lévén Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás ért«. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, mégegyszer megszagolta, majd felállt a pádról, s a nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, így sétált; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: — Hé, te ember! Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépa-főzeléket kolbásszal. — Jó dolgod van! — Hát... — Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem! Marcovaldo belenézett a párkányon lévő tányérba. •Gynyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát. — Miért? Tán nem szereted a velőt?... — kérdezte. — Nem szeretem. Azért is (zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon ! — Hét a főtt kolbászt szereted-e? — Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — Nos, akkor add a tányérodat, neked adom az enyémet — Éljen! — A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldo- nak a díszes majolikatányért, s hozzá az ezüstvillát. Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót s pléhvilláját. Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy oadon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót Egyszer csak a gyerek hét* mögött feltűnt egy kisasz- szony. — Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magának? •> Az a bácsi! — mutatott Marcovaldora a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt a szájában a falat — Dobja el! Mit hallok?! Dobja el rögtön! — De hisz olyan jő.! — És hol a tányérja? Meg h villája? — A bácsinál" r~ rétes*» a kisfiú, s megint Marcovaldora mutatott aki a levegőben tartotta a villát A villa hegyén körülharapdélt rántott- velő-darabka díszelgett A nő elkezdett ordibálníí ' — Tolvaj! Tolvaj! Fogják Ideg! Tolvaj bt. Marcovaldo felállt, mégegyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, fölrakta a tányért villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátatfordított Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt; már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét Zsebre vágta az egészet és elindult vissza a gyárba. Telegdi Polgár István fordítása IHÁSZ-KOVÁCS EV Aj mT'TOWa'WiV'- ' TAVASZ EL® Valami csodálatos új következik: ág-csontvázaival elzörög innen a tét, unott szekere alá ne mélyíts kátyún Somogy! Vonul a tél, látom, ahogy megbicsaklik összerogy olykor, csatavesztett csillagai hűlt pocsolyák csak. Vonul a megvert vezér s a nap ez a _ 1 1 gigászi szárítóberendezés győztesen peréSti forog, zeng körülötte a sugár-had. _ Otthonom arcát látom: a munkába-induló traktorokat, látom az embereket, akikben lassan enged a téli feszültség. Elindulnak a végeláthatatlan dologidőbe .11 A lelkem kivirult kert. Innen figyelem mindezt, — hallom, ahogy hozsannázik a holnap, ahonnan a fagy páncélosai elvonulnak, s a visszatért madarak röpte jelenti: tavasz lesz! CIPŐ-KRESZ A lábbelifogyasztó nagyközönség mind gyakrabban teszi szóvá az újságok és a panaszkönyvek hasábjain, hogy a cipőik élettartama feltűnően megrövidült és könnyűiparunk jóvoltából általánossá vált a . jelszó: „Minden órának leszakítsd cipőjét!". E panaszok nyomán Cipőügyekben Illetékes Hely odanyilatkozott, hogy a hiba nem a lábbeliben, van, hanem a fogyasztóközönségben, amely korszerű cipőipari termékeinket nem rendeltetésszerűen használja. Illetékes Hely azt is megállapította, hogy az említett fogyatékosság nem rosszhiszeműségből fakad, hanem tájékozatlanságból. A fogyasztó ugyanis nem tudja, hogyan kell eljárni és meddig 'lehet elmenni annak, aki honi gyártmányú cipőt vásárok Az említett fórum azt is leszögezte, hogy nem a cipők, hanem a tájékoztatás minőségét kell megjavítani és munkaközösséget hozott létre, amely kidolgozza a Cipők Rendeltetésszerű Használatának Szabályzatát, azaz a cipő-KRESZ-t. Ez a nagyjelentőségű dpkumentum minden bizonnyal leszögezi majd, hogy hazai készítésű cipellőkben tilos: — ballépéseket csinálni, vagy bármely módon félrelépni; — becsületbe, önérzetbe, vagy más egyébbe gázolni; — szívet, vagy liliomot tiprani; — sárba taposni a fotográfiát; — pénz, nő, siker és álmok után futni; — csáb- és vitustáncot ropni; •— elindulni szép hazánkból; — olajra lépni; 1 ; «— járni az utat. a macskaköves utat; — végigmenni az ormódi temetőn. Tilos ezekből a cipőkből pezsgőt, törkölypálinkát, vagy vitriolt inni. Tilos bennük jönni-menni, járni-kelni, lótni-futni,ballagni, battyogni, bandukolni, barangolni, bolyongani, csász- kálni, csúszkálni, csatangolni, csámborogni, csürdöngölni kajtatni. kószálni, kujtorogni, kuncsorogni, lézengeni, lófrálni, lődörögni, sétafikálni, sertepertélni, settenkedni, somfordál- ni, sompolyogni, sliattyogni, sündörögni, táncikálni, talpalni, téblábolni, ténferegni, tekeregni, toporogni, tapicskálni. tüsténkedni; valamint ülni, állni, ölni, halni... Szabad ezzel szemben a cipőt száraz, szellős helyen, szobahőmérsékleten tartani, olykor-olykor kézibe venni, megnézni. időnként puha bársony-, vagy szőrmedarabkával fényesre törölni. Hordani persze csak kivételes, elkerülhetetlen esetekben szabad cipőinket. Ilyenkor is törekedjünk arra, hogy a lábbelik lábainktól és az úttest kövezetétől minél messzebb kerüljenek. Heyes, ha ebben is a fejlett nyugati országok példáját követjük, ahol a szabadosabb stílusban öltözködő fiatalság már divatba vette, hogy cipőjét bőrövéhez erősítve — a derekán hordja, , I ; RADVÁNYI BARNA ASSZONYOK GOTTVALD KAROLY FELVÉTELE
