Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
A „H” tüzérüteg egy magas c'omb tetején helyezkedett tüzelőállásba. Az egység tagjai közül még senki sem Sebesült meg, pedig már jó néhány lökhajtásos amerikai repülőgépet leszedtek. A domb lábától mintegy kétszáz méternyire folyócska csörgedezett, és egy keskeny ösvény vezetett, valahonnan a távolból. Az üteg harcosai naponként tapasztalták, hogy az ösvényen többnyire ugyanabban az időpontban egy kisgyerek bukkan föl, s magát lombokkal álcázva halad célja felé. A sasszemű tüzérek azon vitatkoztak, hogy a lombok alá bújt, ugrándozó, le-leguggoló kisgyerek fiúcska-e, vagy kislány? — így csak a fiúk szoktak ugra-bugrálni! — vélte az egyik katona. — Kislány az, barátom! — állította a másik. — Hiszen virágot' szedi... A vita során mindig Hoan, a szakács jött tűzbe a legjobban, s el is határozta, hogy Végére jár a dolognak. Amikor a következő nap hajnalan ismét kirajzolódtak a távoli dombok zöld sziluettjei, Hoan felkapta a vödreit és leballagott a patakhoz. IViiután telemerítette az edényeket; leült egy kőre és várt... Az élő bokor hamarosan fel Is tűnt az ösvényen, szaporán közeledett, s most már semmi kétség nem férhetett ahHoz, hogy ez a zseni-, learcú, könnyűléptű kis teremtés, — leányka. Varkocsai mosolyognivalóan rövidkék voltaic. A kislány egyik kezében aktatáska, a másikban pedig ételhordó volt. A katona előtt szó nélkül megállt. Az álcázásra való gallyakat lerakta a háta mögé a földre, ajkai mosolyra húzódtak; — Jó reggelt, bácsi! — Szervusz... Iskolába Igyekszel? — lépett közelebb a kislányhoz Hoan. — Igen. Iskolába. — No, gyere, pihenj csak le egy kicsit, — telepedett visz- sza Hoan a kőre, s ölébe ültette „ gyereket. — De miért ilyeű ky;a -eggel mégy? — Mert onyuka így parancsolta ... Ilyenkor még nemigen járnak a repülők. — Hanyadikos vagy? — Elsős. — És hazafelé miért olyan későn jársz mindig? . A kislány nagy, kerek szemekkel bámult a katonára. Nem tudta elképzelni, hogy ez az ismeretlen ember honnan tud őróla ilyen sok mindent? — Anyuka nem engedi —, válaszolta készséggel a lányka, .— hogy hazamenjek ebédre. Ezért viszem magammal a déli ennivalót is, — mutatott Dang Manh Thüongs Kislány és katonák a kis ételesre. — Estefelé már nem jár annyi repülő, s nem is vesznek olyan könnyen észre. — Hogy hívnak? — Hay. — És hány éves vagy? — Hét. Elsőbe járok. Muy tanító néni tanít. Arra lakunk, ni! — mutatott apró, rózsaszín kezecskéjével egy távoli domb felé. — Az én apukám is katona. Anyukám pedig a teatermelők brigádjában dolgozik. Ha nagy leszek, én is teát fogok szedni. Annyi aranyos kis lepke van a teák között a dombokon! — Nem nehéz ezeket az ágakat hurcolni? — mutatott Hoan a lerakott gallycsomóra. — Hát nem éppen könnyű, de muslzáj hurcolni. Azt mondta a tanító néni, hogy így nem vesznek észre olyan hamar a repülők... ... Hoan futva ért fel a vödrökkel a dombra. — Na, ugye nekem volt igazam! Kislány! — mesélte el a többieknek a találkozást. A kislánypártiak elégedetten veregették Hoan vállát, a fiúpártiak meg savanyúan dünnyögtek. De az ügy ezzel még nem volt befejezve, mert valaki azt mondta: — Hát bizony elég nehéz is annak a szegény gyereknek a gallyakat cipelnie még az iskolatáska és az ételhordó mellett! — És mi lenne, ha varr- nánk neki sátorlapból egy terepszínű kis ruhát? — javasolta egy másik tüzér. — Pompás ötlet! — helyeseltek a többiek. S úgy is tettek, ahogyan mondták. A terepszínű kis köpeny egy-kettőre elkészült. Másnap reggel Hoan vitte le a patakhoz, s boldogan nyújtotta Maynak. — No, rajta! Vedd csak fel! A kislány szót fogadott. — No, mit szólsz hozzá? Szép? Tetszik? Hay kissé értetlenül, de boldogan simította végig ujjacs- káival a zöld színű anyagot. — Nagyon tetszik.. í — Ezt a mi katonáink varr- 1 ták neked, Hay. Ajándékba. Örülsz neki? A kislány gyors, mozdulattal vette le magáról a köpenyt és a szakács felé nyújtotta. — Tessék. Visszaadom. — Visszaadod?! És miért? Miért nem fogadod el az ajándékunkat? Jó szívvel adjuk, hidd el! — Anyukám azt mondta, hogy idegenektől semmit sem szabad elfogadni! — No, de hát mi nem vagyunk idegenek, — terítette vissza Hoan Hay vállacskájá- ra a köpenyt — Mondd meg a mamádnak, hogy ez a katonák ajándéka, s meglátod, még ő is örülni fog neki! ... E naptól kezdve a katonák hajnalonként és késő délutánonként felváltva jártak le vízért a patakhoz, hogy találkozzanak a kislánnyal. Hay mindig örömmel állt meg, s újságolta el a vele történteket: — Ma egy új éneket tanultunk! — Ma tizest kaptam olvasásból! — Ma én rajzoltam a legszebb körtéket! — Otthon én mindig segítek anyukának, s már rizst is tudok főzni! Az egyik napon aztán mégis hiába várták a tüzérek az ösvényen Hay-t Vajon mi történhetett? Egyre lesték, távcsővel figyelgették a domboldalt, ám a kislány még dél tájban sem mutatkozott. És még később sem. A katonák gondolataikba merülve aggodalmaskodtak. Beteg lenne?— Vagy talán az éjszaka a repülők, amelyek arra jártak...? Alkonyat után Hoant küldték le a faluba, hogy járjon végére a dolognak. „Bizonyára csak beteg. Bizonyára csak beteg? — hajtogatta egyre magában a szakács, s futva tette meg az utat a faluig. Amint azonban kibukkant az erdőből, megtorpant. Borzalmas látvány fogadta. Lerombolt, füstölgő, vagy még égő házak meredez- tek esetlenül a semmi felé. Az egyik ház romjai között egy hajlott hátú öregnéni ke- resgélt-kutatott valami, vagy valaki után. — Nénike, — szólította meg Hoan az idős asszonyt, — ezeket a házakat itt az éjszaka bombázták le? — Igen. Persze, — tekintett feléje gyanakvóan a néni. — Ki vagy te? ' — Egy a katonák közül. Erre felé van az állássunk... És mondd csak ... a Hay-ék háza ... az is leégett? — Le. Teljesen porig égett... A család az elmenekült... Fényképezte; Gottvald Károly S a néni lassan, fájdalmasan, vontatottan kezdett beszélni az elmúlt éjszakáról, a repülők megjelenéséről, a bombázásról. Hay sebesüléséről ... Hoan meg csak állt, állt, s szinte kővé meredve hallgatta a fájdalmasan kop- panó szavakat.' — Csak nem rokona vagy a családnak? — kérdezte végül az asszony, s Koan csak éppen mormogott valamit válaszképpen. Mire a néni vállalkozott rá, hogy elvezeti az erdőbe, s megmutatja neki Hay-ék rejtekhelyét. A konyhó az erdő sűrűjében állt, népi is olyan messze a falutól. A sebesült kislányt — akit éppen etetett az anyja a katona belépésekor — rögtön észrevette és felismerte Hoant. Szólni is akart valamit mindjárt, de ’csak az ajka mozgott; hang nem jött ki rajta. Látszott ä gyereken, hogy rettenetesen szenved, s hogy magas láza lehet. Csupán a szemé égett-ragyogott olyan tisztán, okosan, mint azelőtt mindig. Hay feje mellett ott hevert az ismerős iskolatáska, s egy darabka zöld színű anyag. — Elégett... — súgta szinte alig hallhatóan a kislány. — Annyi baj legyen! — próbálta vigasztalni Hoan. — Majd varrunk mi. neked egy újat... S az még szebb és jobb lesz, mint amilyen ez volt!... ... Másnap reggel, amikor az ellenséges lökhajtásos gépek jelentek meg a horizont felett, a „H” tüzérüteg katonái még gyorsabban és pontosabban irányították fegyvereik csöveit a közeledő célpontok felé. A katonák szemében és szívében még inkább fellángolt a gyűlölet, s a legelső sortűz után máris zuhanni kezdett egy repülőgép. A gyilkos vasmadár pillanatok alatt a földbe fúródott, s a tüzérek állásától nem is olyan messze robbant szét százezer, millió darabra... Fordította: Krecsmáry László IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA; HANYATTFEKVŐK CSENDJÉVEL A hanyatífekvők csendjével te kiáltasz egyszer majd így kiáltozunk mindannyian hullva csend ellen néma tiltakozásnak ennél is lassúbb monológba belátva eddig-menekülésünk csak a csendkeresés volt A hanyattfekvők csendjéből te ments ki amíg az utak'félig fényben áznak amíg a szerelmek el nem hagynak Hiába hallgatsz dalaim összekuszálttak félelmek riadóznak a nélküled-úton . Nem tudom meddig bírom Látlak fekszel a hanyattfekvők csendjével egy szál húron dalaim s létem összekuszálttGk d hasonkúszók csendjével kúszom sárosán mint az állat Innen is Te ments ki ha tudsz dalaim összekuszálttak Az egy szál húrra fektetett Hallgatók csendjével bíztatlak Légy Bírálat Hanyattfekvő csended legközepén ballagok mint a hídon Nem tudom meddig bírón) Sí* g PETRI GYÖRGY; A KÖLTÉSZETRŐL Mikor helyzetek és gondolatok de anélkül, hogy vissza lehetne világosan egymásra utalnak, de anélkül, hogy vissza lehetne vezetni egyiket a másikra: s ha szó sincs következtetésről, se szükségszerűségről, mint fák a gyökerükre mégis úgy utal egyik a másikára — megfoghatatlanul: akkor a költészet elérte célját. STETKA ÉVA: KOROD Munkával töltött délután, Kilencemeletes épület. Politikai gazdaságtan, Kenyér. Valahol egy nagy robbanás, Verekszünk mind az életért. Kitűzött selyemzászló. Győztes forradalom. Ugaron szántó gép, Símogatásokban lüktető versszakaszok. Szerencsétlen halottak nélkül, Az élet megy tovább. Jó, hogy olyan korban születtél, Mikor az ököl megfeszül, De nem vérzik föl a láb.
