Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 86. szám

GALAMBOSl LÁSZLÓ: ■ FELELJ — Bölcső döccen a földre. Föléje ^ hajló anya, felelj! Milyen a nyakadba kapaszkodó? — A szem üzenetéből látom az első ember szeretetét és rettegését, A fül csigavonala selymes. A karok engedelmeskedni fognak. \ Csigolyakeresztje nagy, vendégelheti a sasokat. Lábai hosszúak, hozza a szabadítok üzenetéi. j I Mellem kancsó ja szoptass! f Tenyerem rétje sugarasodj! Fiam a bizalom kerekén megtöretik.' Ki faragta a fekete szbbrokatf hogy fölváltva villogjanak a pirosak mellett. Ki kell ütni kezéből a kést!’ Hajítsátok tűzbe a fűrészt, hogy megolvadjon, a vésőt, hogy vaspatakként folyjon, a mélybe! Vállamon rózsák és lila csőrök, millió csibét bújtat a jácint... — A hárs, a bogarak széke, sárga bársonyát fényesíti. Cimbalom reccsen, valaki mulat fekete ligetben. Emelkedik az üszökravátal. Szárnyam a halál kéklángú kése. Kútjaim fölött torkokat hasító vércse. Bölcső döccen. Lakkozott-körmű ujjamon a Hold, koponya világít' ölemben. ÉRSEKUJVÁRY LAJOS: MINT kékszemű kecses leány, a holdas éj lesett reám, megfújta az éji kürtöt, mindenkit aludni küldött, senki más ne legyen velem rajta kívül: a szerelem, aztán, mintha mindent tudna, pilláit ő is lehunyta... sötét lett az éj egészen, minta legszebb denevér-szem. PÁLOS ROZIT A: traáásila (Filmnovella) Menyasszonyöltöztetés. Mértani pontosság­gal rendezett arcú nők állják körül 'a lányt. Mozdulataik zártak, lényegreszorítkozók. A párkák benyomását keltik. Kintről hegedűk cincogása. Kavarogva, suhanva röppen a le­vegőben a kifehérített vászon, eltakarja a menyasszonyt. A millióráncú vászonneműt látjuk csak. A lány és a szőke hajú fiú kézenfogva ro­hannak lefelé a domboldalon a síkságra. Mintha a hihetetlenül tiszta égbe rohanná­nak. A lány kacajbuborákjai. A három öltöztetőasszony hajladozása. Kí­váncsi kamasz les be az ablakon a függöny fölé ágaskodva. Az egyik „párka” arca el­komorul. Határozott mozdulata parancsoló. A kamasz arca eltűnik. Suhan a levegőben a blúz, karjai mintha intenének. A lány egy vastag törzsű fának dől. A fiú a folyóparton áll. Kavicsokat dob a vízre. Bukdácsolva, fel-felugorva köröket szülnek. Csónak siklik a vizen. A benne ülő odaint nekik. Visszakiáltanak. Egymás mellett áll­nak, tükörképüket hiába akarja magával ragadni a folyó. A menyasszonyi ruhát tartja a kezében a három asszony. Ujjaik „vizsgáztatják” áz anyagát, erősségét, szabását. A lány háttal ül nekik. Röptetik a levegőben a fehér ruhát, csillannak-villannak a gyöngyök. A csillogó gyöngyök világos foltokká mosódnak. Szikrázó fagyban a szánkón. A vastalpak hosszú sebet ejtenek a hó vakító fehérségen. Időtlenné nyújtott siklás. A lány fogja az elöl ülő fiú derekát A fülük mellett el­suhanó szél sivítása. Az egyik asszony a lány fekete haját fé­süli. Uj.iai közül ki-kicsúszik egy-egy fürt Hullámzik a hajtenger. Sík területen ül a fiúval, szam^rtövisek bokrai mellett. A fiú ujjai a Ián.', haját si­mítják el tiszta lomlokáról. Nevetnek, maid egyszerre komolyodnak el. Madárraj röpül felettük V-alakban. Orgonaszó egyre nagyobb hangerővel. A magasra emelt kezű pap. „Menjetek béké­vel!” A menyasszony és a vőlegény most fordul meg. A fehér arcú lány mbüett le­csüngő bajszú öregember áll. Nehéz léptek­kel indulnak kifelé a násznép kettéváló tömege között LESKÖ LÁSZLÓ KÄLDI JUDIT: IIŰSVÉT PESTI DÉLUTÁN Fonott, fehér szalmakosarában alszik a gyermek az utcán. Olyan, mint szempillák mögötti fény folyékony csillag áradása kozmikus árnyak szárnyai közt. Csörgőjét kövér kiskutya' őrzi becsületből, mert szívesebben tépne papucsot széjjel. Fekete fickó elejti szurtos üvegét, Olajos lőre loccsan a kőre, vagyis — szivárványtarlón lépked a költő, keresve a gyönyör kalászait. De posztókabátos öregasszony lép a színekre, talán őrült. Azsúros asztalfutó a sálja, ellipszis alakú, fogatlan szájüregéből csípás szavakat csorgat. Ú a Halál! suttog egy mákvirág mintás krinolint ringató dáma s kilépve útjából, rohanni kezd. A villanyrendőr néki pirosat hiába villant. A kerekek alatt annyit sem érez, mint cégtábla a szemközti házon: SÍRKŐ a VÍG utca 2. szám alatt. öt óra múlt. Gyönyörűen süt még a Nap. Kezét a kezemen végigsimi- totta és azt mondta: Te tény­leg azt gondolod?... Pedig, hidd el, semmi, de semmi, né­kem a legkínosabb. Ott dolgo­zik mellettem egy új ember és nem hagy békén. Múltkor egy levelet csempészett a zse­bembe. Képzeld: hogy szerel­mes belém és hogy hazakí­sérne! Mit szólsz? — A kapu alatt megcsókolt? — Hogy gondolsz ilyent?! Te tényleg azt hiszed? Hogy engem hazakísérhet? Nem is jöttem ki ötkor, másfél órát direkt még bentmaradtam, legalább behoztam a restan­ciát. De mit csináljak? Várt, megvárt az utcán! Másfél óráig vári... Oly kínos.'Hiá­ba mondtam az egész úton, hogy kedves Sándor, ez olyan bolondság, ezt verje ki a fe­jéből, ezt nem lehet, hisz ez oly leket'jelenség, hisz te, le ugye itt vagy, megérted... — Es kezeméi a kezébe fogta és úgy könyörgött, hogy higgyek neki, valami fontos, nagyon fontosat akar mondani, ül­jünk be ide egy kávéra, csak egy percre. Te tudod, milyen kellemetlen volt ez az egész? Mondtam neki, hogy hát ki­Csak rád gondoltam vele, mit akar, erre azt'mond- ja: nem mond le rólam, ő mindent mefff sz értem és képzeld azt mondta: legyek a felesége! Nem jó pofa? Sze­gény ...! Sajnáltam is, hogy mondtam: Sándor ka, de hová gondol, tartozik hozzám vala­ki. Rád gondoltam, és én ön­álló, modern nő vagyok. Az én önállóságom! Fizettünk és mentünk és . szaladt mellet­tem és könyörgött, hogy ne mondjak inkább még semmi végleges, vissza nem vonha­tót, ő inkább még vár,: szen­ved, csak valami reménye le­gyen. — A sarkon, a kapu alatt csókolt meg először? — Csak nem gondolod? Én? Vele? Hidd el, nékem a leg­nehezebb. Lent hagytam az utcán. Felszaladtam és meg­mondtam a mamának, hogy kicsit később jöjök haza. Tu­dod, úgy könyörgött. És fel­vettem a jerseyt. .Folyton csak rád gondoltam. Ha itt lennél! Milyen kínos helyzet, Hogy megszabadítanál. De' nem vol­tál és vele kellett mehnevi. Mentünk, mentünk egy olyan táncos helyre. K' éld. pezs­gőt rendelt! De nem igazit, csak habzóbort. Itt aztán be is fejeztem. Végeztem. Sírt. Igaziból. Egész, vizes lett a, kezem. Úgy sajnáltam .., — A házmester mit szólt? — Az övéké? Nyitva volt már a kapu. De te tényleg azt hiszed? Haza kellett men? nem vele. Tudod, a családja. Nagyon finom család és m: - denképp be akart mutatni. A :b mondta a papa, a papáin: „Isten fyozta, lányom!'’ Nem megható? Oly tisztarán, bek >, család... És ez a Sándor is’l Képzeld, nagy esküvőről be­szélt. Bankettel, bérelt terem­mel, sok vendéggel. Mond:!, hát lehet ilyet csinálni? — És kezemet a kezébe fogta és azt mondta még: na. nézz a szemembe. Hát te tényleg azt gondolod? KŐBÁNYAI GYÖRGY Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra va­laszoluok. ameT Viben a iehM- ség jelét látjuk.

Next

/
Thumbnails
Contents