Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
\a WünTTÄ I I 4 MUNKA\ 1. Elmentem « Paksi Téglagyárba átélni egy 8 órás műszak izgalmát, s felfedezni a kibírható kibírhatatlant, az elviselhető elviselhetetlent Nincs nóta, nincs nevetés. Szigorú, sarkos mozdulatok, erős karfájdító rántások, nekifeszülő izmos lábak „sűrűjében” járok és szinte hallom a maximális teljesítményre beállt izmok csikorgását, erek lüktetését Az emberek dolgoznak a kenyérét, a borért, a motorkerékpárért. az új bűtorért, az új öltönyért, tehát a folytonosságért, a megszakíthatat- lanságért, a gyarapodásért. Ez a nyolc ember mindennap felkapaszkodik a meredek domboldalra ásni, lapátolni. A téglagyár egyúttal bánya is és a legnagyobb hatalom a bányakapitány. Róla vagy jót, vagy semmit Ez a nyolc ember 42 méter magasból „nyomja le” a tégla alapanyagát, az agyagos sárga földet Némelyik 5—6 métert csúszik, azután visszamászik az állásra és adj neki. Hol a biztosítókötél? — Nem szeretik — mondja á gyárvezető. — Biztosítókötél nélkül jobban vigyáznak — szól a robbantómester. Föntről hang se hallatszik. Délben félórás ebédszünet, ilyenkor a bányászok felkapaszkodnak a lejtő peremére kibontják a kendőruhát. Kenyeret esznek sok kolbásszal még több szalonnával. Bort inni, sört inni, pálinkát inni szigorúan tilos. Olykor azért, főleg télen a félliteres fehér üveg nyaka kilátszik az elemózsiás táskából. A gyárvezető nem néz oda. 2. Bemutatkozik a robbantó* mester. — Márkus Ferenc vagyok. Á kollégám Pálfi Ferenc. — Hogyan lesz valakiből robbantómester ? — Én csak azt tudom, belőlem hogyan lett robbantó- atester. Vizsgát tettem és úgy. — Mióta dolgozik a téglagyárban? — Lassan 20 éve lesz. A konzervgyárból kerültem ide a több kereset reményében. Márkus Ferenc naponta 60 —70 kilogramm robbantóanyagot is felhasznál. A gyárvezetővel tegeződik, s a lábait fájlalja, minthogy naponta hatszor-hétszer meg kell másznia a meredek dombot. A nyugdíjaztatását várja és azt mondja: akkor majd kipiheni magát. 3. Első a téglaprés, második az automata téglavágó, harmadik a kihordószalag, negyedik a nyersátrakó. — Ez a gépsor a termelés lelke — állítja a gyárvezető. Nem hiszek neki, mivel saját szememmel látom: az a 24 ember a termelés lelke, akinek itt minden mozdulata egy nagy egymásba kapcsolódó folyamat réaze. A brigád szocialista brigád. Most várják az arany fokozatot, t A szalag mellett álló két embernek az a dolga, hogy a nyers téglát lekapkodja és fél fordulattal ügyesen a nyers- átrakóra ejtse. A napi adag hatvanezer. Számolok. Egy ember húszezer nyers téglát szed le a szalagról és három-három darabonként a 8 órás műszakban húszezret rak át az átrakóra. Ez naponta hatezer-hatszázhatvanhat fogás, markolás, ejtés, azután újból fogás, markolás, ejtés. Nincs vége soha. Két ember dolgozik a szalag mellett, egy meg pihen. Egy pihen, kettő dolgozik. A pihenő ember állva pihen és sörre szomjuhozva nézi a Dunát. A Duna vizét, ha sörré válna, mind kiinná. A téglagyári elszedő munkások keresetük nagy részét élelemre költik. Reggel kalóriadús, hivatalnoknak egy hétre elegendő adagot raknak a táskába, mégis szinte mindig éhesek. — Amit az üzemi konyhán kapok, abból 2—3 adagot meg tudnák enni. Annyit nem adnak. Vége az ebédnek és egy óra múlva újból éhes vagyok. Egy evésre bevágok 20 —25 deka szalonnát, negyedkiló kolbászt. Üzemanyag nélkül nem megy a motor. — mondja Székely Sándor. Ez a hossizú szikár férfi a brigád többi tagjához hasonlóan teljesítménybérben dolgozik. 2800 forint körül keres havonta és azt mondja, ..kivannak a csuklóim”. Sokszor előfordul, hogy hazamenve nem tudja lenyomni az ajtókilincset. 4. A nyers téglát vályognak nevezni végzetes illetlenség. — Ne mondja, hogy vályog, mert megszólják, kinézik ' indát. — figyelmeztet a gyárvezető. Megmutatja a kemencében izzó téglát. Ég a föld, az amit a magasból ásnak, lapátolnak, robbantanak és amit markolók, szalagok visznek a présgéphez. Azután a szárító, azután a kemence következik. Nincs kihagyás, nincs megállás. Itt meg kell dolgozni a pénzért. — Paksi viszonylatban a betonüzem és a téglagyár az, ahol lehet pénzt keresni, annak, aki szereti a nehéz munkát, illetőleg aki vállalja, mert szereti a fene, nem szereti a nehéz munkát senki. — magyarázza a gyárvezető. — Megkérdezem. — Meddig lesz a téglagyárnak jövője? Nem félnek a konkurenciától, a házgyáraktól? — Nem. Egyelőre van vevő. A ringen egy mokány ember Sere István az úr, vagy még inkább a felvigyázó. Tűzmester és a legfontosabb tudnivalókat így foglalia össze: — Ide érzés kell, és ismerni kell a tüzet. Színre megy, a szín mondja meg a tűz erejét. Tehát itt, ebben a szakmában színvak nem dolgozhat. Amikor a tűz nagyon fehéres színű akkor megindítom a ventillátort és lopom a meleget. így megy ez kérem. Ö tudja, hiszen 17 éve csinálja. Szivart szív. Szereti a s,zi- varfúst szagát. Naponta ötöt, hatot elfüstöl, mégis azt állítja. hogy nem dohányzik. Ne vitatkozzunk, ha nem. hát nem. Élő, eleven lüktetés a gyár, az emberek dolgoznak. Ebben az évben tízmillió téglát gyártanak. / — SzP — Hitt-fa palin-fa A.. KÖLTÉSZET TMAPJA 19714 PRILR ti. ► ► ► ► ► ► ► »> > n► •f ► ► ► ► ► ► t ► E ► ► »► ► s► ► ► t A magyar költészet a nemzet lelkiismeretét tükrözi. Európában nincs, és a világon is alig álcád nép. melynek költészetére ez a megállapítás annyira vonatkozna, és annyira igaz lenne, mint a miénkre. Janus Pannonius-szal kezdődött, Balassival, Zrínyivel, Csokonaival folytatódott, a XIX. század nagyjaival teljesedett be, Adyval, József Attilával pedig világirodalmi magasságokba emelkedett. A magyar költészet nagyjai között egy sem volt, aki rászorult volna arra, hogy a „közéletiség” fontosságára felhívják figyelmét. A nemzet, a kor, az ember, az emberiség és az emberség mindig égető és valóban örök problémái voltak azok, melyek akár Vörösmarty és Arany filozófikus mélységekben szántó költeményeiben, akár Petőfi forradalmi verseiben, vagy Ady, korát megelőző lírájában tükröződtek, és József Attilának a nemzetek feletti, tehát nemzetközi proletariátus érzelmeit kifejező soraiban kaptak hangot.. Az élet tényei általában prózaiak. Az emberek nem beszélnek versben, de annak lényegét, amit mondani, elsősorban önmaguknak mondani akarnak, mégis a köL tészet az, mely leginkább kifejezni képes. Mondandóink száma gyarapodott. Történelmi érdekesség, és egyben tanulság az, hogy a magyar líra, mely hét évszázadon keresztül — ilyen, vagy olyan formában, de — ellenzéki volt, az utolsó két és fél évtizedben életünk igenlőjévé változott. Ennek politikai összefüggéseit, az országban végbement történelmi változások súlyát, amelyet a költészet mérlege mindig oly pontosan mutatott, nem kell külön magyarázni. Szó sincs arról, mintha költőink munkássága valamiféle tespedés-pocsolyának tükrén verne kisebb-nagyobb sugarú köröket. Van amivel joggal elégedetlenek, amivel pedig netán jogtalanul azok, annak nyomait úgyis elmossa az idő. I Egy napilap publicisztikai írása természetesen nem követelheti magának az értékelés jogát. Nem esszét, és nem tanulmányt írunk. Az azonban már bizonyos, hogy Illyés Gyula országhatárokon messze túlterjedő hatású, európai líráját; Váci Mihály, népét féltőn szerető döbbenetes erejű verseit; Juhász Ferenc mitikus mélységekbe alászálló líráját, Nagy László költészetét nem mossa el. Ugyanez az idő tág teret tár az utóbbi negyed században indultaknak, akik már bizonyítottak és minden remény jogos arra, hogy még többet fognak bizonyítani. Ladányi Mihálynak, Soós Zoltánnak, Baranyi Ferencnek, Ágh Istvánnak, Bari Károly- nak és a többieknek. £ A költészetnek évszázadai voltak, és lesznek Magyar- £ országon. Az, hogy néhány éve „hetét” is ünnepeljük, ► súlyának, fontosságának elismerését jelenti. Hódolunk ► elmúlt idők nagyjainak, bízunk a jövő ígéreteiben, és olvassuk, várjuk a lelkiismeretünket tükröző verseket. (MTI foto: « Fényes Tamás felv.—KS) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA iAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4A4frAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
