Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
Vlagyimir Bogomolovs KALDl JÁNOS: BARTÓK ZENÉJE * A tűzvészt idézi. Ereje nagyobb minden viharénál Nem állíthatja meg a puskacsőt a mindent-porlasztó idő. Ez a zene ad lángot a Napnak, a csillag-koszorúknak a mindenségben. Ez a zene az emberiség reménye. A reményem. GALAMBOSI LÁSZLÓ: ZENE A tépett erek feketén dagadnak, csorba már rozsdás agyara a kannak. Zöld patarönkje lerohad. Nyúzott tarkója címerét nem tiszteli madár, se vad. Isten lomb-szakállát őzek lakják, tollasok cibálják. Legeljetek szarúpajzs-patájú, hóvirágfény-nyálú félénkek. Nagy ágak közt tornyos madár-lak, röptess! Csőrfuvolák rajta1 Szárnyas királyok, föl, föl, a magasba! Fák hajolnak, összebújnak. Agancsokra bíbort fújnak. Kavicsos a patakárok, pata-pajzsra hab szivárog. Szárny-palást az égen. Pata-pajzs a földön. Varázsüveg-süvegemben a világot őrzöm. Et ű Lengyel temető Katolikus keresztek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet. Az izzó, nyári csendben, melyet a tücskök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ideig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szipogás. Azt hittem, egyedül vagyok o temetőben. Most egy alacsony sírhalom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját A két bánattól sújtott apró figura rettenetesen magányosnak és szánondónak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyermekük, vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a fojtott lengyel imát: ...Wiecny odpocziwanie racz mu doc Pannié, a swicicsc wiekuista niechaj mu swieci na wieki wieków.M A sír fölött, a bokor árnyékában alacsony fejfa, csúcsún öíógj cs ...ág. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név: Csinov I. N. gárdaőrmester. 1927—1944. Sajgó szívvel nézem a hetyke, piszeorrú arcot, meg a két vénséges-vén lengyelt, és azon töprengek, vajon kijük lehetett? S vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke nyugodalmáért most, ennyi év után? Azok is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladozó kendő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remeny? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: — A fene...! Még csak ez kellett! — Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá a néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: dök — A kenyérnek most nem keff az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de má» derűsen teszi hozzá: — Kenyérre! él az embe% nem gombával, ügyi?... Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szó« jában legelöl két, vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja a kendőjét, és most már barátságos mosollyal, készségesen mesél magáról. Irkutszk mellé való. A fia elesett, a lánya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett" jött fel Moszkvába, mellesleg, mint kiderült, jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogyhogy, jegy nélkül? És nem szállították le? — csodálkoznak körös-körül. — És a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halványan. Azok is csak emberek! — mondja mélységes meggyőződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban.« Ebből az „azok is emberek“-ből annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy ég pénz nélkül, oda-vissza több mint tízezer kilométert — ez szinte lehetetlen. De a néninek elhisz- szűk. Van benne valami nagy-nagy jóság, vakarni lelki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog ~<j muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vess belőle, illendően megköszöni, és élvezettel máj* szolja, csámcsogja azzal a két fogával. Közben odakint az eső nyomában előbukkan <1 napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sokmillió kis harmatcsepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, fényte» len, öreges szemével hunyorogva, boldogan, meg- bűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt! — Szentséges atyám, de szép! — suttogja. -=4 De igazán, nézzék csak, mijyen szép... (Szabó Mária fordítása) ' dák közül már csak az elefántok és a medvék voltak életben. A nép a medvét vélte ízesebb falatnak: amikor a pisztollyal felfegyverkezett férfiak a barlang elé értek, Zebulon, a gyermekek kedvence, az erdélyi barnamedve két lábra állt, s mellső mancsait összetéve élelemért kö- V,pörgött a húsára éhezőktől. A mozdulat feltárta mellkasát, éppen szívébe kapta a golyót. A férfiak nem tudták kihúzni barlangjából a koplalás után is súlyos Zebulont, ezért a barlangjában nyúzták és sütötték meg. A rossz tűz felett a megpörkölt hús szaga elkeveredett a ketreceikben holtan fekvő vadállatok bűzével, s a közelben trombitáló elefánt kigőzölgésével. Halak és vadállatok! De a Liget a háborúban nemcsak ismerős állatait vesztette el. Liliput népe, a külföldi törpék minden délután a Ligetben léptek fel; attrakciójuk elhomályosította a szomszédos Angolparkot, a ringlispilt, a dodzsemet, sőt a panoptikumot is, benne a Bendegúzt, a hímgorillát, amint éppen elrabolja az ájult Miss Jane-t, az Afrika-vadász lányát. A külföldi törpéket Bornemissza- Buxbaum Jenő, a Liliput-szin- ház tulajdonosa szerződtette a szomszédos országokból, főként Lengyelországból. Nem tudtak magyarul; parányi szmokingban, aszályos estélyi ruhában, rózsás és ráncos arcocskájukkal jelentek meg az apró színpadon, s magyar szavakkal tűzdelt nemzetközi keveréknyelven eljátszották Lord Ashton garden partyját. A válószínűtlenül csepp ajkakról felhangzó idegen szavak csak fokozták a közönségtől távoli világ mesés romantikáját. A törpéknek saját szállásuk volt a Liget végén, külön étteremmel; mióta Bornemissza-Buxbaumot gettóba zárták, Liliput népe élelem és pénz nélkül maradt. Amikor az étterem készlete elfogyott, a törpék előbújtak előkelő szállásukról, s elindultak élelmet keresni: szmo- kingos, estélyi ruhás menetük különös látványt nyújthatott a bombaverte, őszi Liget üres épületei közt. Az Állatkert előtt a menet egy nyilas őrjárattal találkozott; a karszalagos fegyvereseket meghódította a pici urak és hölgyek idegen beszéde. Kérésükre a törpék eljátszották híres műsorukat a garden partyt Lord Ashtonnál; a keretlegénység szemét a látvány előkelősége párával vonta be. Később gyanú -támadt, a választékos modorú apróságok kémek lennének talán, s a fegyveresek kikísérték őket a Duna-partra, Kifosztva élte túl a Liget a háborút, s ehhez képest meglepően rövid idő alatt tért magához. A kiszáradt tavat új vízzel és új halakkal töltötték fel, az Állatkertbe új medvéket hoztak, a Liliput- színház is megkezdte működését, igaz, külföldi törpéket sohasem sikerült újból szerződtetni. A Liget forgalma vasárnaponként mégis felülmúlta a háború előttit, délutánonként itt találkozott a város fele. A Ligetből gyalog lehetett átmenni a Sportcsarnokba, m.eo-izni a női pank- rációt, Dudisek Ilonát, a nehézsúlyú szabadfogás magyar bajnokát, fatörzsnyi derekát, tolattyúként fújtató kebleit, melyekről lepattantak az ellenfelek; itt dolgozott ekkor a világhírű Czája és Dcnner Bonifác is. A Ligetben nyüzsögtek a koalíciós idők Budapestjének tengerfenéki egzisztenciái: szerencsejátékosok és gyorsfényképészek, hivatásos sakkszimultán-játékosok és pomográfkép-árusok, tengeri malaccal jósoltatok, szabadalmaztatott szentjánoskenyeret gyártók, kiöregedett ökölvívók és prostituáltak, az utóbbiak minden mennyiségben és minőségben, mázsás monstrumtól a faluról felkerült ibolyaszálig. A körhinta peremén szalmaszőke, kifestett szépség járt fel-alá, s csalogatta a habozó férfiakat: gyönyörű, hegyes mellei voltak, rekedten énekelte a „Tengerész, ó szívem tengerész”-!, órákig el tudtam volna nézni, s kínosan lepett meg, amikor kiderült, hogy nőnek felöltöztetett férfi. De az ember gyorsan kárpótolhatta magát: a hajóhinta tövében kellett csak megállni, s égnek tekert nyakkal, mint a héjára leső tyúkok, felfelé pislogni: a hajókban párosával repültek a lányok, szoknyájukat köldökig fiWa fel a szél, leginkább a cigánylányokat lestük, mert a közmondás szerint a cigánylány bugyi nélkül jár, de a közmondás ebben az esetben nem mondott igazat. Az Óriáskereket inkább hétköznap volt célszerű igénybe venni, amikor kisebb a forgalom: egy délelőtt lefizettük a kezelőt, felvitt hármunkat, a legmagasabb ponton megállította az Óriáskereket: elővettük a látcsövet, pompás látvány nyílt a magasból a Széchenyi-strand meztelen női napozójára. De ez már évekkel később történt, amikor a Liget kezdte elveszíteni a háború elött- ről átmentett vad romantikáját. A bordélyházakat bezárták, vasárnaponként egyik razzia a másikat érte a fák alatt, s a Liget mélytengeri tenyészete egyre inkább beszorult a Széchenyi-strandra, az egyetlen legális területre. A fürdő törzsközönsége ebben az időben három rétegből állt. A .hideg vizes medencében, a homokban, a dolgozó polgárok pihenték ki fáradalmaikat. Az asztaloknál, csíkos ernyő alatt, sakktábla és sakkóra mellett a Liget hivatásos sakkozói lesték az áldozatot, hogy egy- egy délután ötperces gyorsjátszmákban száz forintot is legomboljanak a gyanútlan pancserekről. S a meleg vizes medencében ott figyeltek az állásukat vesztett prostituáltak. Bruegheli látvány, n a is beleborsódzik a hátam: a lépcsőn, a csörgő csap alatt sza- lonnás hátú szörnyetegek tapsikolják tenyerükkel a vizet, festéktől roncsolt, likacsos pórusai arcuk serceg a napsütésben, tokájuk mellükre omlik, s ha magányos férfi téved a meleg vízbe, menten startolnak: körülimbolyogják, vizet fröccsentenek szemébe, csáb- szavakat súgnak fülébe. A Széchenyi-strandra sohasem jutott el a razzia, a prostituáltak mégis eltűntek a múló időben. Lassan, fokozatosan fogytak el, csak akkor lehetett észrevenni, amikor egy sem maradt belőlük: el« haltak, nyugdíjba mentek, polgári foglalkozást választottak-e, nem tudom. Amikor néhány évvel később, két egyetemi év közben, kisegítő pincérként dolgoztam a fürdővel szemközti Cirkusz-sörözőben, már hírmondó sem akadt belőlük. A két folyamat különben is egybeesett: ahogy én kinőttem a Ligetet; úgy józanodott vissza a Liget a város hétvégi szolid séta- é$ szórakozóhelyévé. Mikor éreztem utoljára mitikus erejét? Az ötvenes évek május elsejei felvonulásai idején. Vonultunk a kék diákszövetségi ingben, énekeltük az „Avanti popoló’’-t, a célba érés után halomba raktuk zászlóinkat éa tábláinkat, s kezdetét vette fli nép öröme: kihátrálóban a gyermekkorból, újból végigját- szőttük a gyermekkort. Célba lőttünk, hintalóra szálltunk, ingyen sör és ingyen virsli mellett néztük a röplabda- ét futballbemuiatókat, jó idő esetén fürödni is lehetett a Szé- chenyi-strandon; amikor besötétedett, választhattunk, a Hősök terén az utcabálba olvadunk-e be, tiagy elszéledün's az elcsendesült estében, párosával a fák alatt. A régi Liget mitologikus emlék, a mai Liget felnőtt valóság. Ami nem azt jelenti, hogy kevésbé érdekes. Bárki megismerheti, negyedórái autóbuszút a város közepétől. A Hősök terén kell leszállni, s elmenni a fal mellett, amely rendületlenül áll, őrzi és tanúsítja az időt
